Elkezdődött a nagyböjt, hamut hintett fejünkre a pap, és megfogadtuk, hogy idén jobban, több figyelemmel készülünk húsvét ünnepére. Mert ugye jól tudjuk, számtalanszor hallottuk, mi magunk is megéltük ezt a hathetes készületi időt, amely a kereszténység legnagyobb csodájára, a feltámadásra készít fel.
Lehetőség ez az időszak arra, hogy átelmélkedjük újra emberi létezésünk legkülönbözőbb tapasztalatait: az árulást és elárultatást, a kiszolgáltatottságot, a szánalmat és együttérzést, az ártatlan szenvedést, a bukdácsolást, a kínlódást és kínzást, igazságtalanságot, haldoklást és halált. Csupa kellemetlen, fájdalmas téma, olyan, amit önszántunkból nemigen vizsgálgatunk, ám az élet így vagy úgy elénk hozza, szembesülésre kényszerít.
A halál kifejezetten tabu sok helyen, olyannyira, hogy a beteg nagyszülőtől a gyermek nemcsak hogy nem tud elbúcsúzni, de csak sejti a homályos és zavart viszonyulásokból, hogy valami történt vele. Minél több titok és hallgatás övez egy ilyen eseményt, annál ijesztőbb. Hívő embereknek pedig könnyebb a dolguk, mint az ateistáknak, sőt kifejezetten a hitünk egyik lényegi pontja, hogy a halált természetesen és az élet részeként tekintsük, olyanként, ami fájdalmas, de ideiglenes elválást jelent. Idei nagyböjtünk jó feltétele lehet a szembenézés vállalása, minden kellemetlen, máskor került nehézséggel való őszinte számvetés. Sok nagy és kisebb, de zavaró tényező kerülhet látókörünkbe, olyasmi, ami elől általában elbújunk, eltakarjuk a szokványos lótás-futással, munkával, hangos zenével, állandó sürgés-forgással, evéssel-ivással, nagy társasági élettel.
A kötelező nagyböjti önmegtagadás a pénteki húsmentes étkezés, a hangos mulatságok kerülése – ez az átlag érdekében megfogalmazott minimum. A kötelezőn túl szoktunk valami saját lemondást vállalni: aki dohányos, igyekszik leszokni vagy kevesebbet dohányozni, alkoholt nem fogyasztani, aki kiváltképp édesszájú, a kedvenc süteményekről, csokiról mond le, aki összeveszett egy régi baráttal, egy családtaggal, ilyenkor igyekszik kibékülni. Húsvéti időben illik a gyónásunkat is elvégezni, ami az embertárssal való kiengesztelődés mellett Isten felé is fordít, a vele való szövetséget erősíti. Ezt a minimum-előírást: „legalább a húsvéti időben gyónj”, egészíthetjük ki azzal, hogy a lelki tükörbe ezúttal mélyebben belenézünk, és nemcsak port törlünk, hanem teljes nagytakarítással újrakezdjük hívő életünket, kezünket, napjainkat, életünket bizalommal Isten kezébe helyezve.
