„Valamennyien közülünk, beleértve a teológusokat is … fényt keresünk a sötétben, világosságot az összevisszaságban, s mindezt tesszük félelmeink közepette. Péterhez hasonlóan az örök élet szavait szeretnénk meghallani és megpróbáljuk ezt ismételten mind a magunk mind pedig korunk számára megérteni. … A teológia maga … csakis abból profitálhat, ha nyitottságot és bátorságot mutat az Isten szavával és az egyház tanítóhivatalával szemben. Vox temporis vox Dei [Az idő szava Isten szava.]. Isten pedig hozzánk abban az időben szól, amelyben élünk.” Edward Schillebeeckx OP szavai ezek. James T. Keane, a róla szóló írás szerzője az amerikai jezsuiták magazinjának, az Americanak a főmunkatársa.
Az amerikai kultúrában a „sztárpap” fogalma a televíziós evangelizátorok, a közösségi média influenszerei és a katolikus teológia papi népszerűsítői képét idézi fel a hangzatos szavakkal élő generáció számára. Volt azonban egy idő, amikor az országot olyan hírességnek számító értelmiségi papok látogatták meg, akik még Fulton Sheen érsekkel is versenyre kelhettek az amerikai katolikusok figyelméért: a II. vatikáni zsinat peritusai.
A II. vatikáni zsinat után a legjelentősebb peritusok (a püspökök által a zsinatra magukkal vitt teológiai szakértők) közül sokan előadókörútra indultak az Egyesült Államokban, köztük Hans Küng, Henri de Lubac SJ, Karl Rahner SJ és Edward Schillebeeckx OP. Ezek a nevek ma is sokat jelentenek a teológusok számára, de a zsinatot követő években a hétköznapi katolikusok nagy tömegeit vonzották a templomokba és az előadótermekbe. Apám egyszer elmesélte, hogy ő és anyám Harlemben voltak Malcolm X meggyilkolásának éjszakáján, és emlékeztek a gyász és a düh kiáradására. Mit csináltak Harlemben? Hans Küng előadásán vettek részt. Nos, olcsóbb, mint egy Broadway show… Küng, aki éppoly lenyűgöző, mint amilyen briliáns elme volt, természetes választásnak tűnt egy előadókörút szereplőjeként; de Schillebeeckx is tömeget vonzott a „minden megkeresztelt hívő általános papságáról” szóló előadásaival, annak ellenére, hogy „könyvesebb” a stílusa, legfontosabb teológiai munkásságának nagy részét a zsinat befejezése után végezte – és annak ellenére, hogy valójában nem volt peritus a II. vatikáni zsinaton. Intellektuális munkássága mindeközben a 20. század egyik legkiemelkedőbb teológusává tette.
„Schillebeeckx úttörő első könyvétől, a Krisztus az Istennel való találkozás szentségétől kezdve a krisztológiai trilógia utolsó kötetéig, Az egyház, Isten emberi története című könyvéig segített az olvasóknak megragadni a megtestesülés által feltárt alapvető szentségi felismerést: Isten misztériumával az emberi életben és a teremtésben kell találkozni” – írta Mary Catherine Hilkert OP rövid méltatásában Schillebeeckx 2010-ben bekövetkezett halála után nem sokkal. „Schillebeeckx egész tanári pályafutása során és írásaiban azt hangsúlyozta, hogy Isten szeretetét, Isten kegyelmének teremtő és üdvözítő jelenlétét ott tapasztaljuk meg, ahol az emberek egymásnak, különösen a rászoruló felebarátnak szolgálnak. Az emberi szeretet Isten szeretetének megtestesülése, szentsége.”
Schillebeeckx 1914-ben született a belgiumi Antwerpenben, 1934-ben lépett be a domonkos rendbe, és 1941-ben szentelték pappá. A II. világháború elején a belga hadseregben teljesített rövid katonai szolgálat után a háború hátralévő részét Leuvenben töltötte, ahol a felszentelése előtt filozófiát és teológiát tanult. Teológiai doktorátust 1952-ben szerzett. A Leuveni Katolikus Egyetemen eltöltött rövid tanítási idő után 1958-ban a hollandiai Nijmegen Katolikus Egyetem teológiaprofesszora lett. Ott tanított 1983-as nyugdíjazásáig, és annyira összekapcsolódott a holland katolicizmussal, hogy sok tudós elfelejti, hogy valójában belga volt…
Annak ellenére, hogy a II. vatikáni zsinat kiemelkedő alakjaként ismerték meg, Schillebeeckxnek valójában egy kicsit az árnyékból kellett dolgoznia; a történészek szerint a nagyhatalmú Alfredo Ottaviani bíboros bizalmatlan volt vele szemben, mert segített neki a holland püspökök pásztorlevelének megírásában a zsinat kezdete előtt. Hozzájárulása ehelyett gyakran a püspököknek tartott előadások és a különböző dokumentumokhoz, köztük a Dei Verbumhoz és a Lumen gentiumhoz fűzött nem hivatalos kommentárok formájában jelent meg. A többi említett peritushoz hasonlóan ő is jelentős szerepet játszott abban, hogy a kezdetben javasolt sémák közül sokat elutasítottak a későbbi, a zsinat által elfogadott, aggiornamento-befolyásolt dokumentumok javára. 1965-ben domonkos rendtársaival, Marie-Dominique Chenuval és Yves Congarral, valamint Hans Künggel, Johann Baptist Metz-cel, Karl Rahnerrel és másokkal együtt megalapította a Concilium című befolyásos teológiai folyóiratot. 1966-ban ő volt az egyik vezető szerzője a Holland Katekizmusnak, az egyházi tanítások bestsellerré vált gyűjteményének, amelyet számos nyelvre lefordítottak. Számos más nagy hatású műve közé tartozik a Jézus: Kísérlet a krisztológiában és Krisztus: Jézus mint Úr megtapasztalása.
A The New York Times 2010-es nekrológjában Peter Steinfels megjegyezte, hogy bár Schillebeeckx tanulmányozta Aquinói írásait, és áthatotta a II. vatikáni zsinat előtti katolikus szellemi életet mélyen befolyásoló neoskolasztika, saját szellemi munkássága a zsinat alatt és után olykor radikálisan eltért a hagyományos katolikus teológiai módszerektől: „Az emberi tapasztalat és az egyházi tanítás történelmi kontextusban való vizsgálatának hangsúlyozása Schillebeeckx munkásságának jellemzőjévé vált”. Ez különösen a Szentírásról és a korai tanítványok Jézus feltámadásáról szerzett tapasztalatáról szóló munkájában kimutatható. Ennek egyik eredménye az volt, hogy meglehetősen rendszeresen látogatta „az igazgatói irodát”: Schillebeeckxet három alkalommal vizsgálta a Hittani Kongregáció (ma Hittani Dikasztérium): a Jézus feltámadásáról, az Eucharisztiáról, az egyházi szolgálatról és a szentségtanról vallott nézetei miatt. Bár egyik sem vezetett hivatalos elmarasztaló ítélethez, a Vatikán 1986-ban figyelmeztetést adott ki, hogy néhány tanítása (különösen az Eucharisztiában elnökölő laikusokról) „téves”.
Az America szerkesztősége „botránynak” nevezte az 1979-es vizsgálatot Schillebeeckx munkásságával kapcsolatban, mert „sokakat meggyőzött arról, hogy az egyháznak az emberi jogok iránti aggodalma nem befolyásolja a Kongregáció eljárásait”. (Egy rövid kitérő: 1979-ben az America főszerkesztője, Joseph A. O’Hare SJ enyhe elmarasztaló megjegyzést tett a tudós öltözködési stílusára. Schillebeeckxről, írta, „akadémikusabb megjelenést képzeltek: szürkés öltöny és ujjatlan pulóver az inge és a nyakkendője fölött. Közel sem olyan elegáns, mint Küng, és semmiképpen sem olyan szemet gyönyörködtető, mint a pápa skarlát-fehér ruhakölteményei. Schillebeeckx öltözéke azonban egy fokkal magasabb szintű volt azoknál az ízléstelen szabadidős öltönyöknél és garbóknál, amelyeket egyes amerikai papok kedvelnek. De mit vegyen fel az ember egy inkvizícióra?”).
„Az első katolikus teológusok között volt, akik komolyan vették a Szentírás kritikai tanulmányozását, és következetesen beépítette azt szisztematikus teológiájába” – mondta Roger Haight SJ, aki maga is egy, a vatikáni vizsgálatokban némileg jártas teológus, egy Americanak adott interjúban, nem sokkal Schillebeeckx halála után. „Nagy elme, nagylelkű, nyitott és őszinte szellemű ember volt, és a témák köre, amelyeket évtizedeken át vizsgált, egyszerűen rendkívüli.” 1982-ben Schillebeeckxet az európai kultúrához való hozzájárulásáért Erasmus-díjjal tüntették ki; a nekrológok megjegyezték, hogy ő volt az egyetlen teológus, akit valaha is ezzel az elismeréssel tüntettek ki. 1983-as nyugdíjba vonulása után is Nijmegenben élt, egészen 2009. december 23-án, 95 éves korában bekövetkezett haláláig. Hilkert nővér (aki egy Schillebeeckxről szóló esszékötetet is szerkesztett) egy hónappal később Amerikában Schillebeeckxről tartott méltatásában megjegyezte, hogy a tiszteletére 2008-ban Leuvenben rendezett szimpóziumon elhangzott egyik hozzászólása szép záróakkordot nyújtott életének és szolgálatának: Extra mundum nulla salus – A világon kívül nincs üdvösség.
James T. Keane
Forrás: America magazine
Bodó Márta fordítása
Edward Schillebeeckx OP (Antwerpen, 1914. november 12. – Nijmegen, 2009. december 23.) belga domonkos szerzetes, római katolikus teológus, 1958-1982 között dogmatikát tanított a Leuveni Katolikus Egyetemen. A II. vatikáni zsinaton Bernard Alfink holland bíboros személyes szaktanácsadója volt. Műveit számos nyelvre lefordították, a 20. század legjelentősebb teológusai közé tartozott. Teológiai tanulmányait a Leuveni Katolikus Egyetemen kezdte, majd a II. világháború után Párizsban két tudós szerzetestársával, Yves Congarral és Marie-Dominique Chenuval állt szoros munkakapcsolatban. Munkásságával erősen hatott a zsinat utáni krisztológia antropocentrikus irányzatára. Az 1968-as diáklázadások idején nyílt konfliktusba került a Hittani Kongregációval, amely többek között eukarisztia-értelmezését, az áteredő bűnre és a szeplőtelen fogantatásra vonatkozó nézeteit kifogásolta. Schillebeeckx az ún. Nouvelle théologie (új vagy megújult teológia) egyik fontos képviselője volt. A dogmatika területén elsősorban azzal vált jelentőssé, hogy a tomista krisztológiai megközelítés helyett a kereszténység legősibb forrásaira, különösen a Szentírásra mint elsődleges forrásra támaszkodó megközelítést alkalmazott. Erre az sarkallta, hogy a legfrissebb egzegetikai szakirodalom olvasása közben egyre inkább úgy érezte, hogy a Szentírás kicsúszik a dogmatikai érvelés mögül, és a hagyományos dogmatikai kijelentések már nem támaszkodhatnak az újonnan értelmezett bibliai szövegekre. Ennek a szemléleti fordulatnak jelentős állomása a Jézus, egy élő története (1974) valamint a Krisztus és a keresztények (1976) című két vaskos kötete. Szemléletét a kor kihívásaira való kritikus odafigyelés (szaknyelven az ,,idők jelei”-nek vizsgálata) kiemelten jellemezte. Egyik utolsó jelentős műve egyfajta krisztológiai antropológia. Utolsó 20 esztendejében visszavonultan élt.
