Harmincöt éve e napon jelent meg a Keresztény Szó első száma, akkor még a gyulafehérvári egyházmegye hetilapjaként; a kommunista diktatúra bukása utáni első erdélyi katolikus újság. Hogy mit jelentett ez akkoriban egy fiatal egyetemistának, arról szól Ozsváth Judit írása.
Az 1989-es eseményeket egyetemistaként éltem át. Annak az egyetemi évnek az első félévében komoly lelkiismereti problémát jelentett számomra A Román Kommunista Párt ateista-materialista nevelési elvei nevű tantárgyból való vizsgázás. A tanár szinte tanúságtételt várt tőlünk, ami elől menekültem, még papot is megkerestem a kérdéssel kapcsolatosan. Aztán nem kellett már ebből vizsgázni… A hazugságból nem kértem, de a keresztény lelki és egyházi irodalomra ki voltam éhezve. Az ilyen-olyan segélyekkel kaptuk is ezeket, s én faltam minden betűt.
Boldog emlékű plébánosom, Kolozsvári István a fényt felülről, a szabad égtől kapó könyvtárszobát alakított ki a margittai plébánia tetőterében. Szerettem oda behúzódva olvasni, de vittem is haza s az egyetemre is a vaskosabb kötetekből. Kolozsvári István plébános jó tollforgató, betűszerető ember volt, emlékszem, hogy büszkén mutatta nekem az első hazai magyar nyelvű katolikus lapunk első példányait. „Ezt minél többeknek el kell adnunk, mert ez a mienk” – mondta lelkesen és emlékszem a templomi hirdetéseire is.
Nem tudom, kezdetben hány margittai rendelte meg a Keresztény Szót, de sejtem, hogy nem kevesen voltunk… Szinte akkortájt volt ez, amikor nekem – az eredeti vizsgaprogram szerint – a Román Kommunista Párt ateista-materialista szemléletéből kellett vizsgáznom… A hazugság helyett a mi nagynevű szerkesztőink által összeállított, az Igazságot láttató lapot valóságos ajándéknak tekintettem. Arra is emlékszem, hogy szinte az ereklyéknek kijáró tisztelettel vettük kézbe, és örömmel osztottuk meg egymással a benne olvasottakat. Olyan nem volt, hogy nem olvastunk ki egy lapszámot az első betűtől az utolsóig.
Talán ezek az élmények ébresztettek bennem hivatást a katolikus sajtó szolgálatára. Ha valahová, ide nagyon kell a munkás – gondoltam akkor, és ugyanígy gondolom ma is. Az Ady Endre Sajtókollégium által meghirdetett felvételire úgy készültem, hogy a magam akkori tudása szerint füzetbe másoltam és jól elhatároltam egymástól a Keresztény Szó és a Vasárnap különböző rovataiba sorolt írások címeit, jegyezgettem, melyiket mi jellemzi. Akkor, 1994-ben én voltam az egyetlen az évfolyamon, aki az egyházi sajtóba készült. Az egyhónapos gyakorlatot katolikus lapjaink szerkesztőségében töltöttem, ahová akkor már csábítottak dolgozni a felelős szerkesztők.
A Keresztény Szó indulását tehát én csak olvasóként éltem meg, de az induló lappal elkezdett vonzani a katolikus sajtó világa. Aztán később a kolozsvári szerkesztőségben jó volt az életbe hívó nagyok árnyékában dolgozni. Bajor Andor akkor már nem élt, Fodor Sanyi bácsi sem vállalt szerkesztést, de rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe, Jakab Gábor viszont főszerkesztő volt. Vele kapcsolatosan nagyon megérintett engem ahogyan a szerkesztőségi íróasztalánál ülve hosszasan olvassa a magyar és német nyelvű folyóiratokat, majd az olvasottak nyomán beszélgetéseket kezdeményez. És Bodó Mártában, Jakabffy Tamásban és az akkori kolozsvári szellemi élet hozzánk gyakran betérő nagyjaiban komoly beszélgetőtársakra is talált.
Felszabadult légkörű, élő szellemi műhely volt a Keresztény Szó és a Vasárnap szerkesztősége, ahol jó volt lenni. Olyannyira, hogy – matektanári állást és saját lakást magam mögött hagyva, egy évig munkakönyv nélkül, a minimálbér feléért dolgozva és egy alig hat négyzetméteres szobát bérelve – belső munkatárs lettem. Akkor azt mondtam, hogy a keresztény írástudók felelősségével szeretnék szolgálni, s ezt ma is, amikor egyéb szolgálataim kicsit odébb szólítottak, ugyanígy vallom. Hálás vagyok ezért a hivatásért, amelyet azok az első Keresztény Szó lapszámok ébresztgettek bennem.
Ozsváth Judit
