Minden év elején boldog új évet szoktunk egymásnak kívánni. Azt gondolom, az év sokszor olyan lesz, amilyenné formáljuk, és befolyásolja az is, hogy a környezetünk milyen hatást gyakorol ránk. Egy kívánság által nem lesz boldog, de ha teszünk, akkor sok boldog pillanatot tudunk átelni. Számomra az elmúlt év számtalan boldog pillanattal volt tele. Ha ezt mind leírnám, több kiadásra lenne szükség.
Számtalan sok apró pillanat volt benne, ami által boldog voltam. A nehézségek pedig megedzettek, általuk tapasztaltabb és talán bölcsebb is lettem. A legfontosabb, hogy januárban lányunk született. Aztán kezdetét vette a lakiteleki Népfőiskolán a Szent Imre Kollégium képzési sorozata, aminek magam is tagja vagyok. Lányunkat első alkalommal vittük el a csíksomlyói búcsúra. Sikerült munkahelyet váltani. Nem utolsósorban a szabadidőmben törekedtem önkéntes szolgálatokat végezni különféle területeken.
Ősztől tanítani kezdtem a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban Szatmárnémetiben. Azt gondolom, hogy a két legnagyobb kihívás az életben a szülőség és a tanárság. Ha megvizsgáljuk a pedagógus szó eredetét, akkor láthatjuk, hogy egy olyan görög szóból származik, ami összetett és annyit jelent, hogy gyermekvezető. A tudás megszerzése a technika fejlődése miatt egyre egyszerűbb és gyorsabb, azonban a nevelés kérdése, azt gondolom, egyre nehezebb. Véleményem szerint a nevelés fontosabb, mint az oktatás. Ameddig egy tantárgy anyagát lehet, hogy egy idő után már nem használjuk, addig a nevelés művészete elkísér életünk végéig. Kezdem azt tapasztalni, hogy olyan mentalitás kezd kialakulni, ahol minden szabad, és erkölcsileg nem kifogásolható az, amit a törvény kifejezetten nem tilt. Ami nem más, mint egy laxista mentalitás. Ezt látom a legnagyobb kihivásnak. Ez ellen kell a legjobban küzdeni.
Számomra van egy állandó terv. Arra törkeszem, hogy cselekedeteim által jobb világot hagyjak magam után, mint amit örököltem. Szeretnék minnél jobban kiteljesedni a tanárságban. Folytatni többi társaimmal együtt a különféle, főként gyermekeket megcélzó tevékenységeket a szatmárnémeti Szentlélek-plébánián. Illetve mindezek mellett jó apa és férj legyek.
Különösen nem készülök a remény évére, mert számomra ez is állandó. A remény számomra sokoldalú szó. Van egy mondásunk miszerint ,,segíts magadon, és az Isten is megsegít”. Azt gondolom, hogy a remény is ebbe a kategóriába sorolható. Sokszor tapasztalom azt, hogy sokan reménykednek sokminden felől, és nem tesznek érte semmit. Sokan várják a remény által hozott változást. Azonban azok, akik csak a várakozás által, a cselekvés hiányában reménykednek, azoknak lehet, hogy egy életen keresztül is kevés lesz reményre vágyakozni-várakozni. Ha figyelmebe vesszük azt a közismert mondást miszerint a remény hal meg utoljára, azon személyek számára, akik csak remélnek, de nem cselekszenek, a remény akár (ön)gyilkos eszköz is lehet. Eltékozolják azt az időt, amit aktívan gyümölcsözővé tehetnének a remélt dolgok megvalósítása végett. Ilyen szempontból a remény veszélyes is. Azonban azok, akik nem csak remélnek, hanem tesznek is érte, megtesznek mindent a maguk erejéhez képest, ott az Isten is hozzá teszi a maga részét. A Remény rabjai című filmben van egy fontos gondolat: ,,a remény jó dolog, talán a legjobb, és semmi jó nem halhat el.” Tehát a fő kérdés, amit ismét a ebből a filmből idézek: ,,Élni akarsz jobban, vagy pedig meghalni?” Én mindig jobban szeretnék élni. Ezért osztom Cicero gondolatát: ,,Amig élek, remélek”, és mindent megteszek annak érdekében, hogy a remélt dolgok életre keljenek.
Józsa Nándor Lóránd
