Makkai László görögkatolikus pasztorálpszichológus, lelkigondozó idén nyáron védte meg doktori disszertációját Lelkipásztori krízis és identitásválság a segítő szolgálatban tevékenykedő lelkészek életében címmel a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Magyarországon talán ez az első ilyen jellegű munka, mely egyháziak kríziseivel foglalkozik.
Lehetnek-e papok krízisben? Amennyiben igen, kitől kérnek segítséget, hogy életük megpróbáltatásain az imádság és a hit túlmutató dimenzióin segítő kapcsolatai is legyenek a krízisbe került lelkészeknek? Makkai László több mint tizenöt éve kutatja a krízis lélektan segítségével, hogy hogyan lehet mielőbb segítséget adni papjainknak. Milyen jelek vezethetnek arra, hogy krízisben van egy egyházi személy? Mit tehet egy egyházmegye és hol van az egyén felelősége a krízisbe maradás tekintetében? Milyen megoldások lehetnek arra vonatkozóan, hogy minimalizálják az egyháziak kríziseit?
Interjú Makkai László lelkigondozóval
Ezekre a kérdésekre próbál választ adni a könyvével, melynek legfontosabb szempontjairól kérdezte a Vatikáni Rádió az október 15-én készült riportjában.
„Többnyire épen marad az Istentől kapott »meghívás«, ám a »küldetésben« történhet megtorpanás, amikor a pap nem találja annak a célját vagy értelmét. A krízislélektan szerint ez nem betegség, hanem átmeneti, hosszabb-rövidebb ideig tartó állapot, egy olyan tünetegyüttes, amiből később lehet depresszió, kiégés vagy olyan mentális betegség, melynek kezelése hosszabb folyamatot igényel.
A pasztorálpszichológia azzal foglalkozik, hogy a Szentíráson keresztül gyógyítsa az embert és ehhez hozzáteszi a pszichológiát, mint tudományt. Krisztus maga is megélt a Getszemáni-kertben egy agóniát, egy küzdelmet, mely egyfajta krízisnek tekinthető, hisz mondja is, hogy „Atyám, ha lehetséges, vedd el ezt a kelyhet”, de azonnal hozzáteszi „Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39). Ehhez hasonlóan mi is mindnyájan megéljük a magunk Getszemáni-kerti kríziseinket.
A papság krízisei mindig is léteztek, ma talán a média azonnal hozza azokat, sőt fel is nagyítja, pedig nem rosszabb a mai papság, mint ami volt 20-30 éve. A hivatásválságok jelen vannak az élet más szektorában is, orvosoknál, nővéreknél, vagy a szociális szférában dolgozók esetében is, mert ők is hasonló kríziseket élnek meg. Mi lelkipásztorok talán sokkal szélesebb spektrumon tudunk megküzdeni a kríziseinkkel. Nekünk van egy vertikális, függőleges síkunk, ami bekapcsol minket, az imaéletünket az Istenbe és így a Szentírás, a szentmise, egy lelkigyakorlat, egy zarándoklat erőforrás tud lenni. Az amerikai katolikus püspöki kar jelentette meg a 2003–2004 és 2007–2008 között amerikai katolikus papok körében végzett kutatás eredményét, melynek ezt a meglepő címet adták: Miért boldogabbak a katolikus papok? Azért boldogabbak ők, mert jobban és hatékonyabban ki tudnak jönni a krízisből, mint a többi ember.
A krízis kezelésének első mozzanata, hogy az érintett ismerje fel azt az életében, fogadja el és azonnal kérjen segítséget, tehát merjünk kérni segítséget! Fontos a prevenció, a megelőzés, és a megoldás, a kezelés felkínálása akár egyházmegyei szinten is. Végül nagyon fontos a segítőkkel való együttműködési készség.
A mai fiatal papok tudnak erről, ugyanakkor a lelkipásztori célokra is jól használható közösségi média nagy kihívást jelent számukra, ami a függőség veszélyét hordozza, vagy éppen a narcisztikus hajlamot erősíti, amikor azt figyelik, hányan is kedvelik őket…”
Forrás és fotó: Vatican News
