Amikor Polcz Alaine jezsuita lelkigyakorlaton volt az Életrendezés Házában

0
281

A 2000-es évek elején a Vácz Jenő SJ által létrehozott püspökszentlászlói Életrendezés Házában lelkigyakorlatozott Polcz Alaine. A lelkigyakorlat idején kétszer oldották fel az önként vállalt és betartott csendet, ezen alkalmak egyike három jezsuita novícius fogadalomatétele napja. Erre a napra, erre a találkozásra az egyik jezsuita résztvevő úgy emlékszik, mint egy kisebb teofániára, Isten önzetlen szeretetének megnyilvánulására.

A néhai Polcz Alaine pszichológus, író lelki életében meghatározóak voltak azok a napok, amelyeket egykor az Életrendezés Háza vendégeként töltött. Hallgatás Püspökszentlászlón című 2002. októberi naplóbejegyzésében írt erről.

A szobám cella. Egy ágy van benne és egy szék, mosdó. Kiírva: „nem ivóvíz”, s aztán a házirendben olvasom, hogy csak kézmosásra, lábmosásra alkalmas. (És a többi testrész?) Takarékoskodunk a vízzel, lenn, a földszinten van a tusoló. Lemegyek, nyolc kis fülke. De csak jéghideg víz jön. Mellettem a kápolna. A cellámból kilépve még egy ajtó, és onnan nyílik. Ezt a kápolnát nagyon megszerettem. Minden természetes, fából készült. A történetét [Vácz] Jenő atyától ismerem.

Ő építette ezt a házat is, ahol mi szilenciumban élünk, nem szabad beszélni. Nem jó szó, hogy szabad, mert beszélhet az ember, ha akar, de nem akartunk. Hallgattunk. Jó volt. Csak két este oldottuk föl. A megérkezés estéjén, és amikor az ott lévő jezsuita novíciusok közül hárman fogadalmat tettek, és ünnepi vacsora volt. A vacsorához, amit ők főztek, én díszítettem az asztalt virággal, terítettem. Két lepedőből készítettünk ünnepi asztalterítőt. Kedves és szép volt. Jó az, ha valamit tud tenni az ember: én a kápolnát tettem rendbe, sepregettem, port töröltem, friss virágokat helyeztem a vázába. A kápolnában nagyon sokat ültünk, órákig térdeltünk, meditáltunk. A novíciusok meg én. (…) Az élet úgy folyt: csöngettek reggelire, halálpontosnak illett lenni. Az öreg Jenő atya senkinek szemrehányást nem tett. De úgy viselkedett, hogy abban benne volt az elvárás – szeretettel. Ott álltunk a székeink mögött. Ő belépett némán, fejbólintással üdvözölt. Elmondta az asztali áldást velünk, aztán fürgén kiment, és behozta reggel, délben, este, az első tálat – az asztalra helyezte. Az étkezés végén elsőnek szedte össze az edényt, és vitte ki. De mindezt olyan természetességgel, hogy sem az alázatosság gőgje nem volt benne, sem az, hogy ide nézzetek, így kell csinálni. Persze azonnal utánoztuk, pillanatok alatt leszedtük az asztalt, aztán a jezsuita novíciusok mosogattak, törülgettek. Néztem, az egyik mosogatott, a másik tisztálta az edényt, a harmadik törülgetett. Mert egyébként tizenkét-tizenhat ember után váltottuk a tányért, volt mit mosogatni. Marika nem engedte, mikor ők elutaztak, hogy én mosogassak. Marika a ház háziasszonyszerűsége. Tanulság volt számomra, hogy láttam, amikor Marika olvasta föl az igét, a szemüvege mellé nagyítót használt. Jenő atya is. Mind a kettőnek rossz volt a szeme.

Sokat tanultam, hogyan vállalja az öregséget, milyen humorral kezeli Jenő atya a süketséget, a rossz látását, s ugyanakkor szép, tiszta, átszellemült az arca. Tele humorral, józansággal. És a lelke egy csöppet sem fáradt. (…) Úgy kezdődött a nap, hogy pont reggel hétkor reggeli, utána egy kicsit sétáltam, majd bementem a kápolnába. Kilenckor Jenő atyával beszélgetés, utána meditáció a kápolnában, tizenegyre mentem megint vissza. Pont fél egykor ebéd. Ebéd után mindig aludtam. Négyre mentem vissza hozzá, utána meditáció. Séta időnként, a meditáció között. Kevés szabadidőm volt, pedig jó lett volna nagyokat bolyongani az erdőben. Csak este, vacsora után mehettem, de korán sötétedett, ősz volt – de azért mentem és jártam. Soha senkivel nem találkoztam. Olyan csudálatos volt a holdfényes hegyek között. S a reggelek, mikor a ködök fölszállnak, a pára az erdőből, a vágásokból, az irtásokból előgomolyog, majd lassan feljön a nap. (…)

Heisenberg kimondta: „Engem nem érdekelt Isten léte, de a munkám során találkoztam vele”. Pont az atomfizikában Istennel. Ezek a fordulópontok. Most nézhetem tárgyilagosan, kívülről, egy nagy gondolkodó, aki a fizikára tette az életét, hogyan áll a hitével. Megint azt a hasonlatot használom, amit a munkám során éltem meg többször: úszik, úszik az ember az áradó vízben. Küszködik, küszködik, és egyszer csak arra sodródik egy fatörzs, felmászik rá, és körbenéz. Akkor látja, hogy mekkorát haladt. Ott, a völgyben, a mindennapi életben. És most fenn, itt a hegyen? Amit itt megértek, hogyan épül „annak” az élet sodrának a megértésébe? De mi az itt, és mi az ott? Küszködik az ember, ki is mondta Jenő atya, közel kilencven évének bölcsességével – hogy sokat kell megtanulnom. Mindent újból kell tanulnom. De mikor? Hogy? Jenő atya: „Nincs megállapodott hit, nem megtaláljuk Istent, hanem szüntelenül keressük. Így vagy úgy kommunikálunk vele. Ilyen vagy olyan fokban élünk vele, benne. ldőnként megtaláljuk.”

A naplóbejegyzésben szereplő jezsuiták egyike Koronkai Zoltán SJ. Ő így emlékszik a találkozásra:

2002-ben léptem be a Jézus Társaságába. A noviciátus első része az úgynevezett kandidatúra, melynek során a rend alapvető dokumentumait olvastuk, és megkülönböztetést végeztünk, hogy tényleg itt van-e a helyünk. A végén Püspökszentlászlóra mentünk lelkigyakorlatra, és – Bartók Tibor mellett – én voltam az egyik ifjú jezsuita, akiről Polcz Alaine a fenti naplórészletében beszél. A lelkigyakorlat végén szentmise keretében került sor az ún. beöltözésre, amikor megkaptuk a szerzetesi feszületünket, és ígéretet tettünk arra, hogy készek vagyunk elfogadni az előmenetelünkkel kapcsolatos visszajelzéseket. Utána vacsora következett, és meglepetésünkre Polcz Alaine – akiről akkor annyit tudtunk, hogy egy néni, aki Jenő atyánál lelkigyakorlatozik – gyönyörűen megterítette és falevelekkel díszítette az asztalt. Rendkívül jólesett ez a figyelmesség; annak megélése, hogy valaki ingyenesen, szeretetből tesz valami szépet a másikért. Később olvastam Asszony a fronton című könyvét, és megtudtam, hogyan foglalkozott beteg gyerekekkel, haldoklókkal, nemrég pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban láttam az emlékkiállítását. Egész életműve arról a nagylelkűségről tanúskodik, amit mi bő húsz éve megtapasztaltunk – ez az élmény bizonyos értelemben kis teofánia volt, Isten önzetlen szeretetének megnyilvánulása egy asszony fantáziadús kedvességében.

Forrás és fotó: Jezsuiták