Horváth Kovács Ildikó a rohammentő szolgálatnál (SMURD) gyakorlatozott, ott tapasztalta meg először az egészségügyi ápolóképzőn tanultakat. Utána asszisztensnőként dolgozott egy családorvos mellett, akivel gyakran látogatták a búzásbesenyői Gondviselés Háza Idősek Otthonának lakóit. A látogatások hatására először részmunkaidős, majd teljeskörű állást vállalt az idősotthonban. Kilenc éve szolgál ápolóként a búzásbesenyői Gondviselés Háza Idősek Otthonában, mély hivatástudattal. Amióta a Gondviselés Házában dolgozik, közel száz demenciában szenvedő beteggel találkozott, akiknek a gondozása magas fokú szaktudást, különleges bánásmódot és állandó figyelmet igényelt. Az Úton a demens személlyel című kiadvány megírása apropóján egy beszélgetésre hívta Orbán Júlia, amelynek központi témája a demens emberek idősotthonban való ellátása volt.
Hogyan ápoljátok az otthonban a demenciával élőket?
Horváth Kovács Ildikó: Nekünk az a fontos – és a beteggondozó lányoknak is mindig ezt tanítom –, hogy bemenjünk az ők világukba. Minden demensnek külön világa van, amelyről szentül hiszi: az a valóság. Ebből nem szabad őket kimozdítani, ez nem szabad vita tárgya legyen. Nem mondhatjuk: „Nem úgy van, ahogyan te mondod, hanem másként.” Ehelyett azonosulunk a valóságukkal. Ha például azt mondja a beteg: „Haza akarok menni, de most!”, akkor nem azt válaszolom: „Nincs hová menjél, mert nincs, aki gondozzon.”, hanem inkább azt, hogy: „Jó, hívjuk a taxit, azt még várja meg.” És a beteg közben elfelejti, hogy haza akart menni. Ez is a demenciához tartozik. Vagy lehet, hogy ő akar valamit hirtelen, és akkor eltereljük a figyelmét arról a dologról. Nem azt mondjuk, hogy nem lehet, és nem jövünk az észérvekkel, mert demenciával élő emberhez észérvekkel közelíteni a lehető legrosszabb. „De látod, úgy lenne jobb, logikusabb, hogy…” – ha ehhez hasonló győzködéssel próbáljuk meg kihozni őket saját valóságukból és belehelyezni a miénkbe, abból csak vita lesz.
A szociális szférában – különösen idősekkel dolgozók körében – gyakran elhangzik a „demenciabarát környezet” kifejezés, amely a demensek lakóhelyének veszélymentesítését jelenti. Ennek egyik módja az éles, szúró-vágó eszközök eltétele – akár az olyan hétköznapi használati tárgyaké is, mint amilyen egy körömvágó olló –, mert ezekkel a demenciával élő beteg önkéntelenül is megsebezheti magát, társait vagy ápolóit. Milyen lehetőségek vannak még az otthonban a demens személyek balesetveszélyeinek csökkentésére?
Igen, ez nagyon fontos. Mi például lezárjuk a lépcsőfeljáratokat. Itt is, hogyha megnézed, a folyósó végében van egy lejáratunk, amit ráccsal, lakattal zártunk le. Azt is le tudjuk zárni, amelyik a felvonó mellett van, de nem tesszük, mert vannak lakóink, akik használják. A kerekesszékben lévő időseink a felvonóval közlekednek. Ami biztonságos, azt nyitva hagyjuk. A demenseket nem engedjük be olyan helyekre, ahol esetleg sérülést okozhatnak maguknak. Például a konyhából teljesen ki vannak zárva.
Akkor a demenciával élők lényegében állandó felügyelet alatt vannak.
Igen. Muszáj, mert amint félrenézünk, már baleset történhet. De nem mindig igénylik, hogy a közelükben legyünk. Például, amikor az idős asszonyok összeülnek beszélgetni, és mindenikük a saját meséjét mondja, de egymásnak, akkor a gondozó nemkívánatos személy. Olyankor nem történik baleset. De azért szemmel kell tartani őket, mert sohasem tudhatjuk, nem akar-e valaki úgy felállni a tolószékből, hogy közben elfelejti: nem tartják már a lábai. Ilyenkor elesik. Megtörténik, gyakori baleset. És igen, a szúróeszközöket is eltesszük, nehogy kárt tegyenek magukban. Például a körömvágó sokszor okoz balesetet. Az idős személy, akár demenciával élő, akár nem, lehet, hogy nem lát már megfelelően, nem tudja pontosan, mit csinál. A körmét akarja levágni, de nem azt csippenti le, hanem az ujjbegyébe vág bele. Ez fájdalommal jár. Kötözzük, de nem tartja rajta a kötést, a seb így fertőzésforrás lesz, aztán jönnek a bajok, kicsiből nagy. Ők sajnos már nem tudnak bánni ezekkel az eszközökkel. A késsel sem. Vagy azért, mert nem látnak már jól, vagy azért, mert elveszítették a kézügyességüket.
A demenciával élők a betegség különböző fázisaiban nem ismerik föl az őket körülvevő embereket, de még rokonaik nevére, kilétére is csak ritka pillanatokban emlékeznek. Érzékenyek a változásokra, egész életük emlékét őrzi az otthonuk, az jelent számukra megnyugvást, biztonságot. A betegség előrehaladtával egyre inkább saját világukban élnek, de néha rövid időszilánkok erejéig tudatosan megérkeznek a jelenbe: pontosan tudják, hol vannak, és fölismerik a föléjük hajló arcokat. Számukra nagyon nehéz lehet elhagyni otthonukat, idegen személy gondjaira bízni magukat, különösen, ha néha még tudatában is vannak kiszolgáltatott állapotuknak. Hogyan éritek el, hogy a demens betegek megbízzanak bennetek?
Bemegyünk a világukba. Ez bizalomkeltő. Például, ha egy néni ordít, hogy ő nem akarja bevenni a gyógyszerét, mert az méreg, és ő biztos benne, hogy mi meg akarjuk mérgezni, akkor én nem próbálom meggyőzni az ellenkezőjéről, hanem így közeledem hozzá: „Bizony, tényleg, lehet, hogy ezt önnel megpróbálták megtenni, de én garantálom, hogy ezt én nem engedem meg. Tudja mit, most ne vegye be, de én garantálom, hogy én személyesen fogom a gyógyszereit átnézni, és nem lesz baj.” És ezt megtette a következő gondozó is, a rákövetkező is, és végül, éppen azért, mert nem tud külön-külön felismerni bennünket, kialakul benne, hogy: „Ezek a lányok harcolnak értem.” És akkor, beveszi a gyógyszert, ha tőlem, vagy azoktól a gondozóktól kapja, akik ugyanezt mondták neki. Végül mindannyiunktól elfogadja, mert melléállunk, nem ellene vagyunk, és nem próbálunk mindent érvekkel megmagyarázni. Vagy, ha a néni azt mondogatja: „Haza akarok menni.”, akkor odaállunk mellé, és azt mondjuk: „Jó, hazamegyünk. Hívunk egy taxit, és hazamegyünk. De ma este még itt kell aludni.” És a néni ebbe könnyebben belemegy, mintha azt mondanánk neki, hogy sajnos itt kell maradnia és kész. Ezt neki borzasztó felfogni. Demensként nem is tud ilyen távlatokban gondolkodni. De ha azt mondjuk, hogy: „Jó, mi elintézzük, de még egy éjjel itt kell maradni”, azt úgy megszokja, hogy három hét múlva eszébe sem jut már hazamenni. Tehát mellé kell állni mindig, és így elnyerjük a bizalmát. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy sokan vádolnak bennünket azzal, hogy hazudunk az időseknek. Ez nem egészen van így, mert amiben a demens él, az valóban az ő valósága. Ha oda belépünk, az ő valósága szerint nem hazudunk, hanem alátámasztjuk az állítását. És ez sokkal jobb neki. Ő általában nem hazudik. Hiszi, hogy amiben él, amit ő átél, az az igazság. És semmiképpen nem fogja elhinni, hogy amiben mi élünk, az lenne az igazság.
Cikkekben, ismertető kiadványokban, előadásokon gyakran hangoztatják a demens betegekkel és hozzátartozóikkal foglalkozó szakemberek, hogy a kór hatására fokozatosan leépülnek a betegek kognitív funkciói, és mivel logikus gondolkodásra egyre kevésbé képesek, a nonverbális kommunikáció válik a velük való kapcsolattartás legfontosabb eszközévé. Különösen az érintésnek, simogatásnak van erős üzenete. Szabad-e a beteget érinteni? És ha igen, hogyan?
Van, akinél alkalmazzuk, van, akinél nem. Nagyon hamar észre kell vennünk, ki igényli az érintést, és ki nem tűri meg. Volt olyan gondozottunk, akihez csak szivaccsal lehetett hozzáérni, amikor fürdettük. Van, aki nem igényli az érintést. Vannak introvertált lakóink is. Általában megvárjuk, amíg ők érintenek meg bennünket. Olyankor tudjuk, hogy ez számukra biztonságos. De van olyan, aki például nem lát, és esetében az érintés, ölelés nagyon fontos. Van, aki az ölelést nem fogadja el, mert idegennek néz, és nem szereti, ha idegenek érintik, nem bizalmas velük szemben. Bizalom, érintés – a mieink már megszoktak bennünket, de például egy új lakóval soha nem állunk meg szemtől szemben. Mindig mellette helyezkedünk el. Azért, mert menekülési utat hagyunk neki. Nem fog elmenekülni, de a tudat, hogy bármikor megteheti, megnyugtatja. Nem fogjuk meg egyből, és főleg nem a felső karját, mert az szintén azt jelenti számára, hogy fogva akarjuk tartani. Ha nem fogod meg erősen, csak fogod, már az is azt jelenti, hogy visszatartod. Ehelyett, csak ráteszem a kezem, és vigyázok, hogy a tenyerem mindig nyitott legyen, amikor hozzáérek.
Mikor szoktak a családtagok idősotthonokhoz fordulni segítségért?
A hozzátartozó általában akkor kér segítséget, amikor már nem bír el a demens beteggel, amikor meghaladja őt a helyzet. Akkor fordul családorvoshoz, vagy akár beteggondozóhoz azzal, hogy ő már nem bírja tovább, tenni kellene valamit. Ekkor kezdenek idősotthonok után is érdeklődni. Általában sürgős számukra, hogy a beteget mielőbb elhelyezhessék, mert valóban nem bírják tovább. De mivel az idősotthonokban a helyek száma korlátozott, ez néha sikerül, néha nem.
Gyakran hallom, hogy a demenciával élő beteget bolondnak minősíti a családja, és a külvilág fele is úgy kommunikálnak róla, mint akinek elment az esze. Ha egyáltalán beszélnek róla, mert sok család belső meggyőződéssel vallja: megőrült a hozzátartozója. Ezt annyira szégyellik, hogy inkább eltitkolják, bebörtönzik egykor szeretett szülőjüket egy lesötétített szobába, és remélik, hogy a falakon nem szűrődik át a beteg éjjeli kiáltozása. Mindennek összeszidják, és azt hiszik: a beteg azért viselkedik adott módon, hogy őket bosszantsa. Hogyan lehet leépíteni a családtagoknak ezt a fajta hozzáállását? Lehetséges-e egyáltalán?
Nem minden esetben tudjuk leépíteni. Elbeszélgetünk velük. Elmagyarázzuk nekik, mi is a demencia. Mivel nem tudják, mivel jár a betegség, azt hiszik, hogy amikor anyósuk azt mondta: „Ehetetlenül sótlan a leves”, rosszindulatból tette. Pedig nem. A demensek elveszítik az ízlelőképességüket. Pont úgy, mint a szaglást vagy egyéb érzéküket. Nem rosszindulatból mondja. Nem fogja fel, mit tesz, mert nem tudja, hogy demens. Sok hozzátartozó azt hiszi: családtagja szándékosan nem kontrollálja szükségvégzését. Pedig a demencia inkontinenciával jár. Nagyon sok embernek elég elmagyarázni, hogy ez a vizelet és széklet szabályozásának képtelenségét jelenti, és együtt jár a demenciával. Emellett a beteg fokozatosan elveszíti a szaglását és az ízlelőképességét, akárcsak az emlékezetét. Az újszülött csecsemőhöz hasonlóan időérzéke sincs. Nem tudja: mikor van nappal, mikor éjszaka. Megtörténhet, hogy nappal alszik, éjszaka járkál, és éjjel tizenkettőkör kéri az ebédjét. Sokan erre azt mondják: „Dehát édesanyám nem beteg.” És akkor rákérdezek az érintett olyan megnyilvánulásaira, amelyekről biztosan tudom, hogy a demencia tünetei, és a hozzátartozó lassan belátja: valóban beteg a családtagja. Gyakran mély szakadék alakul ki emiatt a családtagok között, amelyet nem lehet már áthidalni. Sérül az idős is, a hozzátartozó is. Leülünk, elbeszélgetünk velük, megpróbálunk segíteni nekik, hogy újjáépítsék kapcsolataikat. A hozzátartozónak könnyebb lesz, amikor mi pelenkázzuk be demens családtagját. Akkor már könnyebb elfogadnia az inkontinenciát, mint amikor ő tette tisztába szerettét. De el kell fogadniuk azt is, hogy hozzátartozójuk beteg. Van, akivel ezt nem lehet megértetni, mert ő úgyis jobban tudja. Ez ellen nem tehetünk semmit…
Kapcsolat a búzásbesenyői Gondviselés Háza Idősek Otthonával: Horváth Kovács Ildikó – 0732 018 202.
Orbán Júlia
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
