A jó iskola kapuja bejárat minden irányba – interjú Holczinger Ferenc jezsuitával

Az ignáci pedagógia kortárs eszközeiről, jezsuita iskolák történetéről, hazai és nemzetközi oktatási tapasztalatairól és a következő évtizedek prioritásairól beszélgetett a Jezsuita kiadó szerkesztősége Holczinger Ferenccel, a Jézus Társasága miskolci iskolaközpontjának vezetőjével, aki nemrég a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozatának kitüntetését vehette át.

Hogyan tekintenek ma Magyaror­szágon az ignáci pedagógiára, egy­fajta egyházi iskolai nevelési szem­léletmódként, konkrét elméleti és szakmódszertani keretrendszerként vagy alternatív pedagógiaként? 

Az ignáci pedagógiának az a leg­fontosabb sajátossága, hogy egy lel­kiségi tradícióból, mégpedig Szent Ignác lelkigyakorlatos hagyományá­ból merít. Használ reformpedagógiai módszereket is, de nem azért, hogy alternatív legyen, hanem azért, mert adaptív, a kor igényeit, szükségleteit figyelemmel kísérő nevelési szemlé­letet követ.

A jezsuita iskola több évtizedes pe­dagógai reflexió eredménye, amely 1599-re, a Ratio Studiorum (a jezsuita iskolai életre vonatkozó szabálykönyv – a szerk.) közreadása idejére kifor­rott, letisztult szervezettel, tantervvel és módszertannal rendelkezett. A ta­nulókat fejlettségük és teljesítményük alapján rendezték osztályokba, illet­ve évfolyamokba. A jezsuita pedagó­gusok átlátható mérési és értékelési rendszert követtek, valamint külön fi­gyelmet szenteltek az iskolában a diá­kok egyéniségének, miközben érzéke­nyek voltak a szociális tanulás erejére is. Híres volt az iskoladráma pedagó­giai alkalmazása, valamint a rekreá­ció; valójában kötelező volt a fizikai mozgás és a játékra szánt idő.

Számos országban máig érezhető hatást gyakorolt a jezsuiták pedagó­giája és iskolakultúrája. Másokkal együtt alapot teremtettek a modern iskolarendszer, a minőségi oktatás számára. Magyarországon, Mária Te­rézia idején például a császári és ki­rályi oktatási törvények és tantervek kidolgozásában is részt vettek jezsuita szakemberek. A Társaság feloszlatá­sát követően hazánk területén az egy­házi és világi elöljárók igényt tartot­tak elismert jezsuita pedagógus atyák munkájára, így más minőségben, de megmaradtak a születendő közokta­tás szolgálatában.

A Jézus Társasága 1773-as fel­oszlatását követően egy sor addig jezsuita gimnázium más szerze­tesrendekhez került Magyarorszá­gon. Legjobb tudomásom szerint más országokban nem így alakult a jezsuita iskolák sorsa, sőt, globá­lis összevetésben a legjelentősebb tanító rendnek mondható a Jézus Társasága, lévén a legnagyobb nem állami iskolafenntartó szervezet a világon. Nem sajnálják a magyar jezsuiták, hogy idehaza nem került sor a nagyobb arányú visszarende­ződésre pedagógiai téren? 

Egyfelől kár, hogy nincs folyto­nosság, s ez a tradíció nem tudott átöröklődni. Másfelől pont az a mi erősségünk – akár nyugati összeha­sonlításban is – , hogy nem kötöt­te a képzeletünket a múlt. Amikor 1994-ben elvállaltuk a miskolci is­kolát, nagy nyitottsággal tettük: egy­szerre tudtunk ránézni, mit használ­hatunk a tradíciókból, és hogy mire volt és van szükség a mai Magyaror­szágon. Miközben átvettünk a nem­zetközi jó gyakorlatokból mindent, és azóta is szorosan figyeljük a tapasz­talataikat, továbbra is a hazai valósá­got látjuk magunk előtt. És ez jócskán különbözik az 1940-es években radi­kálisan elvágott hagyományoktól, de attól a beláthatatlan szekularizmustól is, ami a Nyugatot jellemzi. A miskol­ci iskolát azzal a reménnyel indítot­tuk el, hogy egy posztkommunista, posztateista országban nagyfokú nyi­tottság lesz az újraértelmezett ignáci pedagógiára.

Miként alakulnak a nemzetközi trendek, hogyan viszonyul a Jézus Társasága az iskolahálózatához az utóbbi időben? 

Az elmúlt tíz évben határozot­tan felértékelődött az oktatási intéz­ményeink jelentősége. Most nyáron is zajlott egy nagy nemzetközi kong­resszus Indonéziában, elindult a je­zsuita iskolarendszer globális újrater­vezése, friss dokumentumok jelentek meg. A pedagógiai reneszánsz egyéb­ként már a nyolcvanas években elin­dult, a mostani, második hullámát pedig a Szentszék bátorítása indítot­ta el. Nemcsak a renden belül, hanem a Vatikán irányából is kézzelfogható­an felerősödött az érdeklődés az isko­láink, s különösen aziránt, hogyan és mitől lesz valóban jezsuita egy okta­tási intézmény.

Ma is remek lehetőséget nyújt az oktató-nevelő munka arra, hogy szemléletmódot, világnézetet és egy életre szóló spirituális kötődést ala­kítson ki a gyerekekben – és persze a szüleikben, még akkor is, ha nem járnak rendszeresen templomba. Egyfajta közösségépítő, közösség­megtartó misszió ez, jól gondolom? 

Igen, abszolút. Az istenkép, az emberkép, a társadalomhoz való vi­szonyulás és az emberi kapcsolatok kialakítása tekintetében az iskola na­gyon is meghatározó. Éppen ezért az a meggyőződésem, hogy egy jezsuita iskolában kell, hogy legyenek jezsuita szerzetesek. Rendi szinten is egyre vi­lágosabban megfogalmazódik ez a kí­vánalom – és persze nagy feszültséget teremt, hiszen nem elég, hogy egyre kevesebben vagyunk, ráadásul olyan jezsuitákra lenne szükség, akik vállal­ják, hogy az oktatási területre képezik ki őket, és rászánják az időt, hogy ott is maradjanak.

Mindez azt jelenti, hogy a je­zsuita szerzetestanári pálya rene­szánsza is következhet, s újra lesznek olyan legendás tudós tanáregyéniségek, mint Faludi Ferenc vagy Fényi Gyula? 

Nem gondolom, hogy ez volna az irány. A saját példánkból és nem­zetközi összefüggésben is úgy látom, hogy amire fókuszálunk, az a lelkiség. Spirituálisként, azaz iskolalelkészként és persze az intézmény vezetésében kell jelen lennünk, ha azt szeretnénk, hogy a lelkiségünk valóban kihasson az iskola egészére és pedagógiai mun­kájára, és ne csak a hittanórákra és osztálymisékre korlátozódó lelki­pásztori szinten mozogjon.

A jezsuiták mindenkori jelenlé­tén túl a miskolci gimnázium mitől jezsuita? 

Alapvetően attól, hogy az éves munkatervünket jelentős mérték­ben lelkiségi programok köré szer­vezzük. Megvan a lelkigyakorlatos naptárunk, a nagy ünnepek köré épü­lő alkalmak rendszere, és ezek bizony prioritást élveznek. Minden egyes ta­nítási nap hasonlóképpen strukturált: meg kell hogy legyen a reggeli indító ima, aztán délben az exámen. Az is­kola egész pedagógiai munkáját ezek és a hasonló lelkiségi elemek határoz­zák meg.

Hogyan vonják be mindebbe a világi tanárokat, hogyan lesz egy pályakezdőből vagy frissen átiga­zolt tanerőből igáci lelkiségű, de legalábbis szellemiségű pedagógus? 

Minden új kollégának általában kétéves kísérést biztosítunk. Az egész folyamat egy úgynevezett indukciós időszakkal kezdődik, amikor beve­zetjük az illetőt a rendtörténetbe, az iskola történetébe, a pedagógiai ha­gyományunkba. Megismeri az aktu­ális nevelési alapdokumentumokat, az intézmény pedagógiai kultúrá­ját, majd működését a gyakorlatban: mik a prioritásaink, mit várunk el, hová tesszük a hangsúlyokat a taní­tás során. Ezeken a területeken kü­lön képezzük is az újakat, és persze minden kolléga folyamatosan frissíti a tudását, hiszen a nagy értekezlete­inken állandó téma az ignáci peda­gógia. Nem beszélve arról, hogy min­denki részt vesz havonta egy lelkiségi időnek nevezett alkalmon, ami rész­ben továbbképzés, részben gyakorlati imaidő. Minden kedden a nyolcadik órám erre a célra van lefoglalva.

Említsünk meg néhány olyan ig­náci pedagógiából származó elvet, amelyet a tanárok megismernek, és gyakorlati formában beépítenek a szaktárgyuk oktatásába. Ilyenek a „másokért élő ember”, a refle­xió, a magis vagy a cura personalis – azaz az önzetlen szolgálat; a ta­pasztaltakon/megismerteken való elgondolkodás és azok saját hely­zetünkre való alkalmazása; az ön­fejlesztés, avagy magunkhoz képest a lehető legjobbra törekvés; illetve a személyes odafigyelés. Hogyan győződnek meg arról, hogy való­ban áthatják-e ezek az elvek a kol­légák napi munkáját? 

A reflexió például olyasmi, amit tőlük is elvárunk. Év közben rendsze­resen vannak olyan alkalmaink, amikor kis csoportokban visszatekintünk és megosztjuk egymással a tapaszta­latainkat, akár egy-egy konkrét diák kapcsán megbeszélve, mi az az eszköz, mi az a módszer, ami segített, s mi ke­vésbé az illető fejlődésében; hogyan tudnánk előremozdítani a gyermek motivációját, hatékonyabbá tenni a tanulását. Minden tanárunk készít évente szakmai beszámolót, amely­ben persze nem tér ki külön mind a százötven diákjára, de amelyből a saját pedagógiai munkáját, habitu­sát azért jól meg tudom ítélni.

A diákok mindennapjaiba ho­gyan épülnek be az előbb említett alapelvek? 

Diákjaink több területen felada­tokat látnak el az iskolában, majd a tanáraikkal együtt reflektálnak a ta­pasztalatokra. Kiemelt jelentőséget kap a szeretetszolgálat, amit a szom­szédos avasi lakótelepen élők körében végzünk. Épp a napokban záródott a tizedik évfolyam éves szeretetszol­gálat projektje. Azután a tanáraink személyesen is igyekeznek példát mutatni azzal, hogy önként vállalnak iskolai plusz feladatokat, vagy hogy odafigyelnek a diákjaik családi, sze­mélyes életére. A kollégák elmondá­sából úgy látom, majd’ minden di­ákunk megtalálja a tanárok között azt, akihez személyesen tud kapcso­lódni, akivel meg tudja osztani, hogy érzi magát, mi történik éppen vele. Sajnos a szolgálat lelkületét és kul­túráját gyengítheti, hogy a korábbi években az anyagi elismerés hiánya miatt frusztráltság és sok keserűség halmozódott fel a pedagógus kollé­gák lelkében.

Arra utal, hogy a Jezsuban ros­szabb lett a helyzet attól, hogy fölemelték a tanári fizetéseket? 

Nem, dehogy! A megoldásra váró probléma az, hogy minden tanter­men kívüli foglalkozás, amit a kol­légák szerveznek, külön díjazással jár, így kérdéses, hogy miként lesz fedezet a többnapos programokra. Sokéves gyakorlatunk például, hogy iskolánk lelkiségi programjaként minden évben zarándokcsoportot in­dít a csíksomlyói búcsúba. A pedagó­gusok jogállásáról szóló új szabályo­zás szerint ezután egyénre szabottan meghatározott óradíjat kell kifizetni, kiemelten figyelni kell a hétvégi idő­szakra. Ez a jog vitathatatlan, illet­ve igazságos követelményt fogalmaz meg a jogalkotó. A jelenlegi iskolai normál költségvetés viszont nem ké­pes fedezni ezeket a költségeket. Újra kell gondolni, hogy miként lehet foly­tatni a több évtizedes hagyományt, amely a vallási és a nemzeti értékek­re nevelés szempontjából is formatív a diákok személyiségfejlődése tekin­tetében, illetve az identitásképzésé­ben. Ezekre a problémákra a peda­gógusokkal és a szülőkkel együtt kell megoldást találnunk.

Sok iskolában a szülők által „kö­telezően önkéntes” alapon befize­tendő alapítványi díjakból fedezik a külön programokat. A Jezsu hogy áll ehhez a kérdéshez? Ignác annak idején megengedte, hogy a gazda­gabb szülők tandíjat fizessenek. 

A jezsuiták évszádokon át a köz­jó szolgálatába vetett hittel hatéko­nyan keresték fel azokat, akik anyagi forrásokkal rendelkeztek, és meg­győzték őket, hogy a gazdagság fe­lelősségvállalásra is kötelez a jövő, illetve a társadalom fejlődése érde­kében. Az úgynevezett angolszász kultúrkörben ma is természetes a felelősségvállalásnak az a formája, amelyet a korábbi századokban a je­zsuiták világszinten kultiváltak. Ezzel szemben Európában, illetve hazánk­ban a jezsuita iskola működési felté­telei teljesen megváltoztak. Iskoláink a közoktatási rendszer részeként ál­lami támogatással, közpénzből mű­ködnek, ennek megfelelően kötött, de sok tekintetben korszerű tan­tervet követünk. Különlegességünk Magyarországon, hogy jelentős sza­badsággal rendelkezünk keresztény elvek szerinti nevelési programok tervezése és kivitelezése tekinteté­ben. A nevelési programok viszont költségesek, és a szolgáltatási kate­góriába kerülnek. Szerencsés esetben pályázatok segítik a nevelői munkán­kat. A Jezsuita Nevelésért Alapítvány a másik forrásunk, melynek támo­gatása lehetőség azok számára, akik felismerik a nevelői munka értékét a fiatalok egészséges fejlődése érde­kében. Végső soron a társadalom jól léte nagyban függ attól, hogy milyen közösségi környezetben fejlődnek a gyermekek, illetve a tizenévesek. A jó iskolához többre van szükség, mint a minőségi tantermi munká­ra: kellenek azok a helyzetek, ahol lehetőséget teremtünk az értékala­pú szociális tanulás számára, helyet adunk a tanulmányozott, kutatott vi­lág valós tapasztalati megismerésé­re, ahol jelentőséget kap az érzelmi és spirituális intelligencia fejlődése – a jó iskola kapuja bejárat minden irányba. Természetesen a szülőket is bátorítanunk kell, hogy lehetősé­gükhöz mérten támogassák nevelői munkánkat, amelyet partnerekként végzünk. A szülők számára viszont nincs hozzájárulási kötelezettség, „kötelezően önkéntes” alapon sem, valamint monitorizálás sincs, nem készül nominális kimutatás a Jezsu­ita Nevelésért Alapitvány támogató­iról.Az anyagi nehézségek, illetve az elkötelezettségünk a keresztény isko­la értékei melett megváltoztathatják az iskola, illetve a pedagógusok és a szülők együttműködését. Sok szülő kész szakértelemmel, felelősségválla­lással, szabadidővel, társadalmi tőke mozgósításával szolgálatot vállani, és ez kölcsönösen gazdagító kapcsolatot eredményez, amely példaértékű lehet a fiatalok számára is.

Az Ignáci pedagógia című kézi­könyv, mely lényegében a Ratio Stu­diorum újrafogalmazásaként fog­ható fel, egy helyütt utal rá, hogy a közoktatási keretek néha túl szűk­nek bizonyulhatnak. „Több ország­ban a kormány pontosan előírja az elemi és középfokú iskolák tan­anyagát, ez akadályozhatja az is­kola nevelési prioritásainak alkal­mazását a tanrendben” – állapította meg húsz évvel ezelőtt a nemzetközi szerkesztőbizottság. Magyarorszá­gon is történt az elmúlt évtizedben egy erős koncentráció a tananyag tekintetében. Mennyi mozgásteret hagy a nemzeti alaptanterv a gya­korlatban az ignáci pedagógiai esz­köztár bevetésére?

A kritikus hangokkal szemben én úgy látom, hogy bőven eleget. A NAT az éves munkatervünk, illet­ve az egyes tantárgyak tekintetében is jelentős szabadságot biztosít szá­munkra. Nem látom, hogy annyira be lennénk szűkítve, hogy ne talál­nánk adott esetben kreatív módon lehetőséget arra, hogy saját lelkisé­günket, nevelési elveinket, program­jainkat be tudjuk építeni a tanrendbe. Sőt, van, amiben közelebb kerültünk egymáshoz: az állam által meghatá­rozott fenntarthatósági, digitális és más témaheteket, tematikus napo­kat mi például eddig is megszervez­tük, a különbség csak annyi, hogy esetleg eddig a tanév más időszaká­ban tartottuk meg őket. Projekteket nagy szabadsággal lehetett szervez­ni eddig is és lehet ezután is, és ami­ben csak lehet, támogatjuk a kollégá­kat. A tanmenetet illetően pedig azt látom, hogy a három matematikatanárunk ugyanúgy háromfélekép­pen tanítja ugyanazt, mint eddig, az öt történelemtanárunk nemkülön­ben, és az érettségin mindegyikük diákjai kiválóan teljesítenek. Talán azért lehet aggódni, hogy a tanterv­fejlesztések a nehogy a középszerűséggel való megelégedésre neveljék fiatalokat, hanem növeljék a sokféle tanulás értékét.

Apropó kiválóság: a múltban hagyományosan tanulmányi ver­senyekkel, osztályrangsorokkal és hasonlókkal ösztönözték a jobbnál jobb (magis) eredményekre a jezsu­ita gimnáziumok diákjat. 

A versenyzés változatlanul hang­súlyos. A szemléletmód azonban lé­nyeges: nem minden áron és mindig elsők akarunk lenni, hanem arra tö­rekszünk, hogy minél több gyerek próbálja ki magát, tapasztalja meg, miként tudja fejleszteni magát, ho­gyan lehetséges egyre jobb ered­ményt elérni. A tanulmányi verse­nyek mellett a művészeti területen is odafigyelünk a tehetséggondozásra, itt a minősítő seregszemlék és a kü­lönböző projektek – köztük a hagyo­mányos musical előadások – viszik a prímet. A harmadik terület pedig a sport, amiben kiemelkedik a Jezsu. Az országban hozzánk került az idén a legtöbb „Magyarország jó tanulója, jó sportolója” cím, azaz a mi jeles ta­nulóink érték el a legtöbb országos és nemzetközi versenyeredményt. Mondanom sem kell, mindez elkép­zelhetetlen lenne azok nélkül a tanár­kollégák nélkül, akik ráállnak a ver­senyek világára, szakértő szemmel választják ki és terelgetik a diákokat, és időt-energiát nem kímélve dolgoz­nak a felkészítésükön.

Mondhatjuk, hogy a tehetség­fejlesztés különleges szelete a hiva­tásgondozás? Mennyire tudatos cél akár az iskolalelkészség, akár a ta­nárkollégák részéről, hogy papi és szerzetesi hivatás iránt érdeklődő­ket „halásszanak”? 

Két területen különösen hangsú­lyos, hogy a gyerekeket a hivatásuk megtalálásában segítsük. A kollégium légköre az egyik, ami kifejezetten ked­vez a „lelki tehetségek” felkarolásának. A másik lelki tehetségközpontunk pe­dig a Parázs névre hallgató keresztény ifjúsági vezetői csoport, amelyben het­ven-nyolcvan diákunk vesz részt. En­nek keretében képzéseket biztosítunk a számukra, és gyakorlati feladatokat is kapnak, például a reggeli ima, kiscsoportos foglalkozások vagy lelki­gyakorlatos programok vezetésében. Mindkét területet az iskolalelkészi team tagjai koordinálják.

Hogyan látja, az idén harmincéves iskola következő három évtize­dét mi fogja meghatározni? 

Négy különlegesen fontos terü­letet emelnék ki, amelyet kitüntetett figyelemmel érdemes tovább erősíte­nünk. Az első éppen az imént emlí­tett keresztény ifjúsági vezetőképző rendszerünk és az iskolalelkészség. Másodsorban arra is jó volna töre­kednünk, hogy minél több példakép­ként szolgáló tanáregyéniség tudjon kiemelkedni a munkatársaink sorá­ból, méghozzá nemcsak a hagyomá­nyosan alapos és elmélyült kollégákat vonzó humán területen, hanem a ter­mészettudományok terén is. A har­madik annak a növekvő fontossága, hogy az egyre felületesebbé váló vi­lágunkban megtanítsuk a diákjainkat a mélység, az elmélyülés, a reflektív gondolkodás értékeire – és ez egyre több időt és energiát fog igényelni. Ehhez kapcsolódik negyedik priori­tásként, hogy az iskolánkban legyen minden feltétel adott, hogy a gyerekek mentális egészségét támogatni tudjuk. Szétesett környezetben élünk, a csa­ládok helyzete igencsak megváltozott, sem a hagyományos fogódzókat, sem a kontrollt, sem a támogatást nem iga­zán tudják már biztosítani. Nekünk kell szakemberekkel együttműködve olyan feltételeket kialakítanunk, ami a diákok lelki egészségét szolgálja.

Mennyire látják a rendtársai a Jezsuban folyó munka perspek­tíváit? A frissen felvételüket kért, illetve a tanuló rendtársak között van, akinek kifejezetten az iskolai nevelés a szívügye? 

Kifejezetten optimista vagyok! Több olyan rendtársat látok, aki ér­deklődik az iskola iránt, és ráérzett az oktatás-nevelés értékeire. Tárt ka­rokkal várjuk őket, és reméljük, hogy minél többen fognak meghívást érez­ni az iskolai szolgálatokra. A vezetés részéről is adott a támogatás, meg­hallgatnak, odafigyelnek arra, amit mondok. Sokkal intenzívebben gon­dolkodunk és imádkozunk, hogy biztosítani tudjuk az iskola jövőjét, és hogy megtaláljuk a megfelelő em­bereket erre a szolgálatra, mint akár tíz éve, vagy 2010-ben, amikor átvet­tem az iskola irányítását. Van egyfajta jó értelemben vett nyugtalanság ben­nünk, ami az oktatás ügyét illeti.

Forrás: Jezsuita Kiadó