Nyári szabadságunk legalább egy részét szeretjük utazással tölteni a lányommal, megismerni új vidékeket, kultúrákat, embereket, lehetőleg olyanokat, amelyekről eddig kevesebbet tudtunk. A távoli külföldi helyeknél viszont jobban preferáljuk a hazaiakat – az itthon éltek/élők múltja, szemlélete és szokásai valamiképpen összefonódnak a mieinkkel, így meglehet, „közük volt” ahhoz, hogy mi most olyanok vagyunk, amilyenek. Ez a fajta utazás ettől is izgalmas számunkra.
Utunk tervezésénél az anyagiak is szempontot jelentettek, az év közbeni egyéb kiadások miatt most kicsit jobban oda kellett figyelni a költekezésre. Mindezeket szem előtt tartva egy ötnapos kirándulás mellett döntöttünk, szászföldi úti céllal. Ez alatt a néhány nap alatt is nagyon sok új ismeretet és élményt szereztünk, ezek egy részét – kérésre – szívesen osztjuk meg ezen a helyen is, titkon remélve, hogy másoknak is kedvet csinálunk az itthoni vidékek ilyenfajta megismeréséhez. Az utazónaplószerű – ezért a jelen időt választó – fogalmazás által a belső megélésre is hangsúly kerül. A kedvcsináláshoz ez is fontosnak mutatkozik.
Szálláshelyül egy kisebb település, a Brassó melletti Négyfalu (ami nem is olyan kicsi azért, hiszen tényleg négy falu fúziójából jött létre) egyik vendégházát választottuk. Csendes hely és nem mellékes az sem, hogy amíg ugyanazért az összegért Brassóban csak szállást, addig itt félpanziós ellátást is kaptunk. Ráadásul nem is akármilyent. Házigazdáink jóvoltából tiszta alapanyagokból nagyon finoman elkészített ételekkel indult minden napunk és ilyenekkel vártak haza esténként. A vendéglő talán zajos, füstös közege helyett a csendes teraszon való étkezés számunkra igazi bónuszt jelentett.
Négyfaluból aztán napi csillagtúrákkal terveztük a Szászföld egy kis szeletét bejárni.
Azt mondják, Erdélyben ez a legérdekesebb vártemplom
Hosszú útról érkezve még egy kisebb sétára sem futja az erőből, helyette a háziakkal való ismerkedést választjuk és a hangulatos teraszon vacsorázást. Időt kell adni a megérkezésnek is, hagynunk kell magunkat áthangolódni, lecsendesedni – innentől másfajta minőségű idő következik. Hegyek közelében vagyunk, de az augusztusi este itt sem hűvös. Meleg van, de nagyon nagy csend. És így lassan meg tud pihenni a test és a lélek is. Nagyon jól van ez így…
A kakaskukorékolós reggelen szinte betáncol a nap az első emeleti ablakunkon. Megbeszélt időben ott a reggeli az ablak előtti teraszon. A vidéki reggel hangulata a felszolgált sok finomsággal az esti simogatást folytatja. Jó az ilyen napkezdet, jó így indulni tovább. Pakolászunk, és mintha zsebre tennénk a reggeli simogatást is, hogy tartson minél tovább bennünk…
Egy, szintén kisebbségben élő – vagy inkább élt – népcsoport erdélyi nyomainak megismerése van célba véve, ami persze nem zárja ki az egyéb nevezetességek megtekintését sem. Az első teljes napra Prázsmárt és Brassót terveztük be. Nagyon részletes útiterv nincs, nem látjuk fontosnak. Enélkül talán jobban figyelünk mindenre és hamarább meglep bennünket az útunkba kerülő szép.
Első teljes napunkhoz meleg idő mutatkozik. El is indulunk a legérdekesebbnek tartott erdélyi (Barcaság-széli) vártemplom felé. Prázsmár 16 kilométerre északra fekszik Négyfalutól, alig 20 percnyi autózás után érkezünk meg a házairól még mindig jól beazonosítható – valamikori – szász faluba. A tágas főtér régi házainak megszemlélese után a teret uraló, teljesen helyreállított vártemplomba váltunk belépőt. Nem olcsó, de van diák- és újságírói kedvezmény is. Közben olvasom, hogy a településnek valamikor mezővárosi rangja is volt, aztán lakosai sorozatosan harcokban éltek, hol a törökkel, hol a moldvai vajdával, hol a brassói zsoldossereggel, hol a kurucokkal, hol a császáriakkal kellett hadakozniuk. De 1767-ben volt tűzvész is, amelyikben kétszáz ház égett le. A falu forrásainak vizéből a szászok sört főztek, míg a románok szilvapálinkát készítettek. Voltak takács- és kovácscéhek is a településen, később gyertyaöntő és vörösfonál-feldolgozó manufaktúra, sőt papírgyár is létesült. Ezzel együtt sokan foglalkoztak földműveléssel, az agrárreform után pedig méhészettel. A 19. század közepén a 3351 lakosából 2136 német evangélikus volt, míg a 2002-es népszámláláskor már csak 110 németet találtak a faluban a 7612 román, 375 cigány és 216 magyar mellett…
A világörökség részét képező – a reformáció után evangélikussá lett – templomerődöt a 13. században kezdték építeni a keresztes hadjáratból visszatérő teuton lovagok, korai gótikus stílusban, a közeli kerci ciszterci apátság mintájára. Az 1480-ban készített Szent Kereszt-szárnyasoltára az egyik legrégebbi Erdélyben. Az említett harcos élet miatt hármas védőfalrendszert építettek a templom köré, de ebből ma már csak a legbelső áll. Ezen belül 275 kamrát alakítottak ki, ezek az ostromok idején lakókabinul szolgáltak a környék lakóinak, békeidőben pedig terményt és húskészítményeket tároltak bennük.
A főbejáraton belépve mindezekből semmit sem látunk, odáig még kis alagúton kell áthaladni. Ehelyett előbb az egyik első építményben kialakított kis múzeumot választjuk. A Herta Wilk prázsmári pedagógus magángyűjteményével alapított, majd folyamatosan bővített múzeum tárgyai jó bevezetőt adnak egész szászföldi körutunkhoz. Itt ugyanis a szász háztartások és udvarok szinte minden kellékét megtaláljuk, de megismerjük a varrottasaik mintáit, népviseletük darabjait is. Aztán a hegyes végű védőráccsal lezárható kis alagúton átjutva a templombejárattal szemközt találjuk magunkat, a várfalon pedig mindkét irányba körbefutnak a többszintesre kialakított, állványzaton megközelíthető egészen kicsi kamrák. Lenyűgöző látvány, amibe nem tudja az ember nem beleképzelni a támadók elől menekülő vagy csupán a terményüket, húsukat rendezgető korabeli lakosságot. Szinte hallani a zsivalyt, majd a harangkondulás utáni csendet… Elgondolkodom: kis kamráikhoz képest mekkora a templom! Mert ennyire fontos volt nekik az Isten… Az égre „védtelenül” mutató toronnyal álló istenháza életük abszolút középpontja volt… De ha a kint látottakat csodálni tudjuk, akkor a templombelsőben elénk táruló látványtól akár az ájulás is fenyegethet. Merthogy csodaszép. Hálóboltozatú mennyezete, lóhere formájú ablakai, közel hatszáz éves szárnyasoltára mind fogva tartja a tekintetet.
Sok helyzetből fényképezek, videófelvételt készítek, hogy minél többet vigyek el ebből a csodából…
Zsinagógában és evangélikus templomban a Barcaság fővárosában
Brassó felé tartva a látottakról beszélgetünk és arról, hogy a szép nem tud „öregedni”. Elégtétellel nyugtázzuk, hogy máris van egy csodálatos kincsünk, ami önmagában is sok nekünk, de hát mennyi minden várható még!
Brassóba alig negyedóra alatt érünk be, mert a forgalom többsávos, jó minőségű utakon zajlik. Bár autópálya nincs, a város körgyűrűje és a gyorsforgalmi útjai sokat könnyítenek a haladáson. A városi közlekedést viszont egyáltalán nem tudom dicsérni. A történelmi központban többszöri keringés után is nehezen találunk parkolóhelyet. Furcsa kis mellékutcában sikerül végre, szinte egy házfalra tapadva. Az autóból kiszállva tudunk közelebbről rácsodálkozni a Barcasági-medence legnagyobb településének gyönyörű fekvésére. A fákkal gazdagon benőtt Cenk-hegy nemcsak csodálatos látványt, de nagyon tiszta levegőt is biztosít Brassónak. Az utcasorba épített, hátrafelé hosszabban benyúló házak itt is egyértelműen a szászságra mutatnak. Ahányat közelebbről szemügyre veszünk, annyit meg is dicsérünk.
Erdély déli kapujának története talán a Német Lovagrend érkezésével kezdődött, még a 13. század elején, más elmélet szerint viszont már a honfoglalás idején is bolgárok által lakott település volt. Harcokban az ő történelme is bővelkedik, a prázsmárihoz hasonló támadásoknak volt ő is kitéve, ezért itt is erős védőfalra volt szükség. Ebből a falból ma is több részlet látszik, az egykori harminckét torony és bástya közül pedig sok ma is áll. Hogy csak néhányat említsünk közülük: a Takácsok bástyája, a Szövetkészítők bástyája, a Kötélverők bástyája, a Szíjgyártók bástyája, a Bodnárok bástyája stb. Ezek mindegyikében ma különféle intézmények kaptak helyet.
A 18. században még kevés nem szász lakosa volt Brassónak, aztán 1910-ben már a magyarok kicsivel többen voltak náluk, és ekkor ezernél kevesebb román élt a városban. Jelenleg a magyar lakosok száma hét százalék körül van, német ajkúból pedig alig ezret találunk.
Mivel a város az Erdélyt Havasalfölddel és Moldvával összekötő fő kereskedelmi útvonal kereszteződésénél fekszik, ezért a történelem során mindig fontos kereskedelmi központ volt.
Ezeket az ismereteket az autótól a négyszögletű Tanács tér felé indulva olvasom fel, s alighogy befejezem a legfontosabbak említését, a helyi zsinagóga szépen felújított épülete előtt találjuk magunkat. Gyorsan utánakeresek a brassói zsidóság történetének, és hát persze, hogy betérünk ebbe az istenházába.
Brassóban már a 15. században voltak zsidók, de hivatalosan csak 1807-ben kaptak letelepedési engedélyt. A 19. században még ezer alatt maradt a számuk, de a múlt század negyvenes éveire már ötezernél többen voltak. Érdekes, hogy Brassóban biztonságban voltak a zsidó lakosok, nem kerültek haláltáborba, noha sokukat megverték, kizárták a gazdasági életből, gyerekeiket kitették az iskolából, 1940-ben pedig a vasgárdisták kifosztották a zsinagógát. Megnyitásának százéves éfordulóján, 2001-ben újították fel a háromhajós, neogótikus stílusú épületet.
A zsinagóga előcsarnokában elhelyezett, a világháborúban meghalt brassói zsidók neveit soroló emléktáblától és az erdélyi holokauszt áldozatainak udvari emlékművétől nem lehet nem meghatódni. A festett ólomüveg ablakokon megjelenő 32 izraeli település címere igazán különlegessé teszi ezt az istenházát, de szép a homlokzat nap-vitrálja vagy a tető szélén megjelenő, a Tízparancsolat kőtáblájának ábrázolása is. A tér közepén található, a Tóra olvasására szolgáló lépcsős emelvényt csak az ortodox zsidók zsinagógájában látni. A kivándorlás miatt ma alig több mint kétszázan vannak a városban, de ők rendszeresen használják a zsinagógát. Az épület körül pedig kis kertet alakítottak ki, ahová a közösség új tagjának születésekor egy-egy fácskát ültetnek.
A tervezettnél hosszabbra nyúlt megálló után szaporázzuk lépteinket a főtér felé, amelyet a közepén álló egykori tanácsházáról (ma ez a Brassó Megyei Történeti Múzeum) Tanács térnek is hívnak. Az irányt egy helyi lakos célozta be nekünk, mi nem használunk térképet, így nem láthatjuk, hogy mielőtt oda kiérnénk, a Fekete-templom „állja utunkat”. Rendhagyó megoldás ez, hogy a város nagytemploma nem a főtéren helyezkedik el, de mi sokat nem elmélkedünk ezen, hanem gyorsan a betérés mellett döntünk.
A 14. században épült, ma az evangélikus egyház tulajdonában lévő gyönyörű istenházába nem olcsó a belépés, de ezért nem szabad kihagyni a megtekintését. Kelet-Európa legnagyobb középkori templomát a 17. század végén pusztított nagy tűzvész óta nevezik Fekete-templomnak. Eredetileg Szűz Mária-plébániatemplom volt. Azt hiszem, arra a látványra, ami a belépés után fogadja a látogatót, sehogyan nem lehet felkészülni. Mennyire a jó Istenben kellett éljen az az ember, aki ilyet tudott álmodni és megvalósítani évszázadokkal a modern technika megjelenése előtt – csak ez jár a fejemben, és nem tudok betelni a háromhajós oszlopcsarnok nyújtotta látvánnyal. Nem is tudom, hogy Istent vagy embert dicsérek-e már, csak azt érzem, hogy a látott csoda nagyon „magasra” emeli a lelkem. Az anyag és a szellem különleges játéka van itt, függetlenül attól, hogy kié volt és kié lett ez a megszentelt tér.
Már a belépéskor feltűnik a tizenhat szögű, sudár oszlopok között körüljárható, különleges csarnokszentély, amely a 18. században nyerte el mai formáját. A nyolcszögű pillérek által tartott szentélyboltozat is a tűzvész utáni időből származik. A főhajóban fiókos dongaboltozatot, a mellékhajóban borda nélküli keresztboltozatot látunk. A templom gótikus bronz keresztelőmedencéje 1472-ből való, és talán ugyanekkori az északi falon található szárnyasoltár-töredék és a délkeleti kapuzat timpanonját díszítő falkép is. Ennek középtengelyében a gyermek Jézust tartó Szent Szűzet látjuk Szent Katalinnal és Szent Borbálával. És ha jól megfigyeljük, a háromkaréjos kép két sarkában Mátyás király címerét és Aragóniai Beatrix címerét is felismerhetjük. De dicsérhetjük a 17 méter magas, Krisztust prédikáció közben ábrázoló, a négy evangélista, valamint Szent Péter és Szent Pál szobraival díszített neogótikus főoltárt, vagy az 1839-ben készült, Románia legnagyobb orgonájaként számontartott, négyezer sípos Buccholz-orgonát is. Az evangélikus templomokban gyakori, általában a település gazdag polgárainak adományaiból származó szőnyeggyűjtemény itt is fellelhető, mégpedig több mint száz darabbal. De a sekrestye, a szószék, a harangok, a képek, a kőcsipkék és még egyebek is jócskán szóra érdemesek. Ámulva imádkozunk vagy imádkozva ámulunk, nem is tudom, csak azt, hogy ez a megélés nagyon jó.
Merengés az egykori vásártéren
A templomból kilépve már jócskán perzsel a nap, így a hűvös oldalon haladva közelítjük meg a főteret. A kis szökőkút vizének látványa is hűsít, de csak pár perc múlva jövök rá, hogy bár lehetne, a tér közepén mi mégsem hűsölünk, hanem – szinte dacolva a hőséggel – csodálkozva forgolódunk. Mert ennek a térnek minden szeglete gyönyörű, a szinte óvón mögötte álló Cenkkel, a színes szász házakkal és minden egyébbel együtt. A főtérről kifutó kis utcák mindegyikén kitett asztaloknál esznek-isznak a turisták, azok kicsit jobban árnyékoltak is, mi mégis a téren lévő vendéglőt választjuk. Jó innen is legeltetni a szemet és kicsit megidézni a régi időket. Elképzelni, milyen lehetett az, amikor a hetivásárokra sereglett ide a nép, s ahogyan az árusok rendezgették portékájukat a Búzasor, Virágsor, Gyümölcssor, Kádársor és Lensor mentén. Merthogy ez a máig fennmaradt öt kompakt házsor, amely ma az eredeti klasszicista és barokk stílusú házak helyett – az 1689-es tűzvész utáni újjáépítés nyomán – historizáló reneszánsz stílusú, a földszinten árkádos kialakítású házakat foglal magába, éppen a hetivásárok jellemző termékeire utalva kapta nevét. A 14. század elején még a városfalakon kívül volt a vásár, de a városerőd északkeleti irányban való terjeszkedése után annak középpontjába került, és ott is maradt közel hétszáz éven át. A tér közepén kezdetben őrtorony állt, majd a szűcsök céhe kőgalériát épített rá, 1420 után pedig a városi tanács egy új szintet emelt és városházaként kezdte használni. A tér a 16. században nyerte el jelenlegi méretét és formáját, de hamar kicsinek bizonyult, így a környező utcákat is kinevezték vásártérnek.
Érdekes arra is gondolni, hogy erre a térre került Brassó első kőburkolata, itt vezették be először a közvilágítást, és itt épült az első többemeletes ház is. Modernnek számító centrum volt ez, most viszont régiesnek hat, és milyen jó, hogy ilyen. A személytelen beton- és üvegdzsungelek helyett egy élhetőbb és emberközpontúbb világra mutat. Jó ez a merengő-elmélkedő hangulat, nehezen is mozdulunk ki belőle. Úgy egyezünk, hogy a kis utcákba is benézünk, fürdünk még kicsit ebben a sajátos hangulatban, mielőtt a Cenkre indulnánk. Nézelődésünkből nem hagyjuk ki a belvárosi Szent Péter és Pál római katolikus plébániatemplomot és a Keresztelő Szent János ferences templomot sem, de járunk a Klastrom utcában, a Szent János utcában, a Rosenanger (ma George Enescu) téren, a Weisz Mihály, a Kapu vagy a Fekete utcában is. Aztán sok lépcsőn emelkedünk a Cenkre, de miután az utolsó libegőt (5-kor indult) is lekéstük, úgy döntünk, az annak indulási magasságán kialakított sétányról csodáljuk a várost, gyalogosan nem mászunk magasabbra. A látvány innen is lenyűgöző. A hegy oldalából csordogáló friss forrásvíztől némileg felfrissülve aztán az autónk felé vesszük az irányt. Közben áthaladunk Európa egyik legkeskenyebb utcájaként számontartott Zsinór utcán, amely valójában nem is utca, hiszen nem nyílnak házak, kapubejárók róla, inkább egy szűk folyosó, s ilyenként – olvasom el gyorsan – a tűzoltók gyors előrehaladását segítette.
Kicsit már enyhül a meleg, mire szálláshelyünk előtt leparkoljuk az autót. Házigazdánk saját készítésű röviditala után nagyon jólesik az estebéd. Az emeleti teraszon ér minket a szürkület, miközben a napi csodákról beszélünk és a másnapi törcsvári és barcarozsnyói utunkat tervezzük.
Ozsváth Judit
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/35-ös számában.
A második rész itt olvasható:
