A négyéves (2023–2026) nagy jubileumi sorozatban ez a 2024-es év Szent Ferenc atyánk stigmatizációjának 800. jubileumi éve. A szeráfi atya 1224-ben Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén kapta meg testébe Krisztus Urunk szent sebeit. Az esemény misztériumához közeledve néhány olyan kérdésre, mozzanatra legyünk figyelmesek, amelyeket mindennapi életünkben nem szabadna megkerülni.
Általános érvénnyel elmondhatjuk, hogy mindazt, ami az emberélet velejárója, része, az ember értelmezni akarja, annak értelmet akar adni. És ez így van jól. Ugyanis elviselhetetlen volna számára, ha valami olyannak volna kitéve, alávetve, aminek nincs értelme, aminek nem tud értelmet adni, aminek nem látja az értelmét. De vajon mindennek van értelme? Persze azt is fontos tudnunk, hogy valaminek az értelmét nem a hasznossága adja meg. Ahhoz, hogy bárminek az értelmét meglássuk, előbb a magunk élete értelmét kell látnunk. Hiszen minden mást csakis az élet értelméből kiindulva lehet értelmezni. És persze az sem mindegy, hogy mit értünk az élet szó alatt.
Egyrészt tehát az életre úgy tekintünk, mint ami minden másnak is értelmet ad, másrészt mindannyiunk tapasztalata, hogy valahogy kezelni próbáljuk az életünket elérő szenvedést, illetve bűnt, és ennek megvannak a fázisai, az állomásai.
És vajon mit jelent az, hogy egy ember a Megváltó sebeit hordozza testében? Miért tartja fontosnak ezt az Úr? Kérdések, melyekre nem tudok és nem is célom kielégítő válaszokat adni. De ugyanakkor mennyire fontos az, hogy ne tévedjünk vakvágányra, vagyis egy magunkra zárt világba. Hiszen a válaszokat nem csupán a mi emberi kategóriáinkban kell keresnünk.
Kanyarodjunk vissza a szenvedések, a bűn kezelésének kérdéséhez: ennek a kezelésnek sokféle módja van. Egyik formája vagy állomása az, amikor az ember nem kezeli ezeket, mert nem tud vagy nem akar velük mit kezdeni, nem akarja tudomásul venni azokat. Mivel azonban jelen vannak az életében, ezért kénytelen valamit tenni: van, aki a szenvedésével, a bűnével együtt magába zárkózik és elhallgat; van, aki spiritualizálni próbálja a szenvedéseit, bűneit, és ezzel tartja fenn magát a víz felszínén; van, aki, nagy lelkierejét leginkább saját maga előtt fitogtatva tagadja, hogy szenved. Mindegyiknél hiányzik egy nagyon fontos mozzanat: a szenvedés felvállalása. Elfogadni például azt, hogy egy betegség az életem része. Tehát nem egy idegen test, amit eltaszítok magamtól, hanem életem részévé lesz, mert az Istenben való hit által azzá teszem. Ez egy személyes döntés, mely által tulajdonképpen az életre mondok igent. Következménye pedig az, hogy már nemcsak jelen van a szenvedés – hiszen ez tőlem függetlenül is így van –, hanem – az elfogadás által – részévé válik az életemnek.
Ugyanez igaz a bűnnel kapcsolatosan is: szembe tudok-e nézni a bűnnel és a bűn okozta szenvedéssel? Ha igen, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy ki kell mozdulnom magamból ebbe az irányba. Ha például beleegyezem abba, hogy a bűn (áteredő, személyes vagy mások bűne) okozta szenvedés, a lelki szenvedés is jelen lehessen az életemben, és nem tagadom ezt a szenvedést, akkor nem lehetek többé ugyanaz, mint aki előtte voltam, mert valami az életem része lett, ami előbb nem volt az. Vagy lehet, hogy jelen volt ez a szenvedés, de én nem voltam jelen e valóság számára, mert mondjuk elfojtottam azt. Úgy teszek, mintha nem is volna semmi baj. Vagy pedig adok egy nagyon rövidre zárt magyarázatot, aminek például ez is lehet a képlete: azért szenvedek, vagy azért vétkezem, mert a környezetem nem ért meg, nem áll mellettem… Persze vannak valós szenvedések is. A kérdés az, hogy megkülönböztetéssel meg tudjuk-e fogalmazni a szenvedések okait (valós ok vagy belemagyarázott ok)?
Így közeledünk a stigmatizáció misztériumához.
Útra való kérdések:
- Mikor és mi döbbentett rá arra, hogy az életemnek értelme van? Ma is ugyanazt az értelmet adom neki, mint akkor?
- Átéltem-e olyan szenvedést, melyet fölvállalva rádöbbentem, hogy nem lehetek többé az, aki voltam, hogy ki kell mozduljak önmagamból?
- Mit jelent számomra a szenvedés fogalma? És a bűn?
Folytatjuk…
Egy klarissza nővér
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/35-ös számában.
