Hiszek a szeretet végső győzelmében (1.)

A gyémántmisés Kóbor György ny. általános helynök jubileumi visszatekintése

1
574
A képen Kóbor György a hátsó sorban jobbról a második. • Fotók: temesvári egyházmegye

A gyémántmise a pappá szentelés 60. évfordulóját jelöli. Hat évtizednyi szolgálat az Úr aratásában, szőlőjében. Hatvan húsvéti vigília celebrálása, hatvan adventi készülődés, illetve 60 x 365, azaz 21 900 alkalom, amikor reggeli imával indul a nap. A május 26-án gyémántmiséjét ünneplő Kóbor György ny. általános helynök, sok ismerőse számára „a vikárius úr”, most is változatlanul a jó Istennel való párbeszéddel indítja reggelente a napi programot. – Mi reggel hétkor kezdünk, de az túl korai Önöknek – mondja a telefonba, amikor egy interjú időpontját igyekezett egyeztetni a püspökség sajtóirodájának munkatársaival. Közben kiderül, mi az, amire hatvan esztendő papi szolgálat után vágyik az ünnepelt: – Minden napra egy kis mosolyt kérek a jó Istentől! Az idősotthon lakóinak is azt szoktam mondani: Ebben a házban nem tilos mosolyogni. Ehhez tartsák magukat.

A szülőfalu volt az „edzőtábor”

Szeretnék visszatekinteni, amennyire emlékezőképességem engedi, az életemre, munkásságomra, főleg azért, hogy köszönetet mondhassak mindazoknak, akik segítettek papi hivatásom teljesítésében – indokolja a visszapillantást Kóbor György.

A szülőfalura hogyan emlékezik, tisztelendő úr?

Jó „edzőtábor” volt. Dézsánfalva Temesmóra határközséghez tartozott, mintegy 800 lelket számláló falu. Szegény parasztcsaládban születtem, hárman voltunk testvérek: Csík Antal plébános eskette szüleimet. Jolánka, György és Ferenc, a három gyermek ugyancsak Csík Antal plébános által részesültek a keresztség szentségében és a lelki támogatásban. Tanulmányaimat Dézsánfalván kezdtem, az első négy osztályt Lengyel Ferenc tanító ideje alatt végeztem, majd a dettai magyar iskolába kerültem, ahol három évet tölthettem. Nagyon kedves emlékekeim fűznek ehhez az iskolához. A sors nem kényeztetett el bennünket. Mi üldözöttek voltunk, mivel édesanyám osztrák származású volt, de nem egyből költöztek ide, az akkori Magyarországra, hanem az idők folyamán telepedtek itt le. A szerb határ szomszédságában egy német családnév akkoriban nem volt jó ajánlólevél, úgyhogy mi is az oroszországi listára kerültünk. Édesanyámat elvitték a gyűjtőtáborba Sztamorára. Éjjel édesapám leterítette az őrt, kiszabadította a foglyokat, és arra biztatta őket, hogy rejtőzzenek el, mert a fogvatartók másnap ismét felkeresik a házaikat, családjaikat. A transzportnak viszont el kell indulnia, és ha nem találják meg őket, itthon maradnak. Újabb transzport nem lesz. Édesapám egyszerű ember, bognár volt, de nem ijedt meg a saját árnyékától. Arra is emlékszem, hogy a kapu fölött belátszott, ahogy vonultak a kozáksapkák. A kert végében lapultam egy árokban. Mivel a kutya állandóan a kapunál ugatott, nem jöttek be. Pedig bizonyára voltak fegyvereik is. Kisgyerek voltam, a sás és káka között úgysem találtak volna meg. Szóval megmenekültünk, de utána is viseltük ennek következményét.

Ez mit jelentett?

Nem adták vissza az elkobzott földeket, elvitték a lovunkat, az ingóságainkat. A lovat a háború után visszakaptuk. Lassan ugyan, de felépült, és utána még hosszú ideig hasznát vettük. Viszont nem tudtunk vele sem hídon átmenni, sem a kút kávája mellett elmenni, mert valószínűleg olyan helyen járt, ahol robbantottak. Olyankor leszálltunk a kocsiról, simogattuk, nyugtatgattuk, így lassan-lassan folytathattuk vele az utat. Az üldözöttség érzését erősítette, hogy minden pártgyűlés velünk kezdődött. Tizenöt német származású család volt akkoriban Dézsánfalván. Sok küzdelem árán tudtuk csak fenntartani magunkat. Kedves gyermekkori emlékem fűződik a nagymamámhoz. Szüle – így szólították akkoriban a nagymamákat – lekváros kiflit akart sütni. De egyszerre több dolgot is végzett. A kiflinek való tésztát már feldarabolta, belerakta a lekvárt, de közben eszébe jutott, hogy a kemencét is fűteni kell. Ameddig szüle a kemencét rendezte, a kifliből eltűnt a lekvár. Nem volt nagy titok, hogy vajon ki volt a tettes. Mi volt a kézügyében? A piszkafa. Én pedig tudtam, merre fussak. A szalmakazal körül kergetett.

És akkor mindezek ellenére, azokban az időkben, a szocializmus éveiben a papi hivatás mellett döntött, ami megint csak nem volt jó ajánlólevél.

Egyáltalán nem. A dettai iskolában Klein Brigitta irodalom- és kémiatanár indított arra, hogy jelentkezzem a gyulafehérvári kisszemináriumba azzal a gondolattal, hogy talán pap lehetek a hívek szolgálatára. Klein Brigitta nővér a Szociális Testvérek Társaságához tartozott. Nagyon szigorú nevelést kaptunk tőle. Sok volt akkor az árva gyermek… a kisomoriak közül például egy gyermek sem ismerte a szüleit, mert valamennyit Oroszországba deportálták. Egyik alkalommal valamilyen ünnepség volt a dettai óvodában. – Tudnál nekem segíteni a rámolásban? – kérdezte tőlem Brigitta nővér az ünnepség után. – Hogyne, szívesen – válaszoltam. Útközben azt mondja: – Nem gondolkodtál, hogy mi legyen belőled? – Nem tudom – válaszoltam. – Mi lenne, ha pap lennél? – kérdezett tovább. Ez 1952-ben történt. – Látom, hogy bánnak a kommunisták az egyházzal – válaszoltam. – Még gondolkozzál ezen – biztatott. – Csak vigyázz, ha találkozunk, egy szót se szólj erről! Ha döntöttél, keress meg. Találsz te valamilyen okot, hogy mi miatt keresel.
Két-három hét múlva megkerestem: úgy döntöttem, hogy megpróbálom. – Jó. Beszélünk püspök úrral, és szívesen felvesznek – válaszolta. Akkor Kernweisz Konrád volt az apostoli kormányzó. – Nem kell, hogy szaladozz sehova, én beviszem a papírokat és majd értesítenek, mikor van a felvételi. Ilyen irányban segítségemre volt a ministránséveim alatt Túry László akkori teológus, aki jelen volt a szentmiséken, egy-egy példával, egy-egy beszélgetéssel bátorított minket.

Volt-e olyan élménye, ami az egész életét meghatározta?

Akut vakbélgyulladás után 120 flakon penicillint adtak. Ez 1952-ben történt. Akkor még új volt a penicillin. Negyven fokos lázam volt, néha kicsit több, néha kicsit kevesebb. A szobatársam három-négyszeres csonttöréssel feküdt az ágyban. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam lekászálódni az ágyról. Három hét alatt alig két lépést tudtam megtenni. Akkor láttam, hogy mi az, ami ilyenkor a legjobban kell az embernek. Románul nem tudtam. A szobatársam nem tudott magyarul. A szülőfalumban kevés román nemzetiségű lakos volt, nem sokat találkoztam velük. Inkább szerbekkel. Igaz, szerbül sem beszéltem, de legalább értettem a nyelvet. Megmaradt bennem a felismerés, hogy nem jó, hogy ha segítség nélkül, egymás nyelvének megértése nélkül van az ember. Annyira jutottam, hogy azt kértem a főnővértől, állítsák le a penicillines kezelésemet, mert hallottam, hogy már kevés van raktáron. Ha nekem ideadják, mi lesz a többi gyermekkel? Kérdeztem azt is, hogy mi az ára a gyógyszernek? Ez Temesváron történt, a gyermekkórházban. Azután átvittek a járványkórházba, ott folytatták a kezelésemet.

Szemináriumi évek és az első szolgálati helyek

Amikor Gyulafehérvárra kerültem, 1955-ben Márton Áron püspök még börtönben volt, de még abban az évben hazaengedték. Az egyik tanárunk dr. Tyukodi Mihály latin- és történelemtanár, valamint spirituális volt. Csak orosz tanár nem, mert az akkori rendszer nem találta elég megbízhatónak. Senkinek sem mondta, hogy ő kétszeres doktor. – Fiúk, én leszek az egyik tanárotok. Kedvelem a sportot, de annyit megsúgok, hogy nálam dolgozni kell. Máskülönben minden jó lesz. Milyen a futballpályátok? – Nincs futballpályánk. – Hogyhogy nincs? Ilyen sokan vagytok futballpálya nélkül? – Nincs hely… – Csinálunk helyet! Hozott negyven talicskát. Elkezdtük a hegyet levágni, a völgyet feltölteni. – Rakd meg azt a talicskát! – szólt rá egyik diáktársamra. – De hát nehéz, tanár úr… – Nézd, én három éven át sportoltam a Duna-csatornánál, most jöttem onnan. Ide még lehet pakolni! – mutatta a karizmait. Márton Áron püspök is kijárt a futballmeccseinkre. Dr. Tyukodi Mihályt is ő hívta Gyulafehérvárra. Ő pedig annyit „kínozott” bennünket, hogy egyetlen szabad óránk sem volt. – Semmi bajom a többi osztállyal, de mi a nagyobbakkal versenyvizsgára megyünk, és jaj nektek, ha nem nyerjük meg. Egy év alatt többet tudtunk latinból, mint akik egy évvel többet tanultak. Nekünk könnyű volt, mert tudtunk románul. Az orosz is könnyű volt, mert tudtam szerbül. Oroszból jó voltam, mert nagyon kedves tanárnőnk volt, Négyökrű Irén, férje után Gulyás Irén. Abból éltem Fehérváron, amit Dettán tanultam. Dr. Tyukodi Mihály egyszerű szobában lakott, a futballmeccseken ő volt a csatár, a kirándulásokon ő ment elöl, vezette a csapatot fel a hegyre. Néha-néha elmesélt egyet-mást a Duna–Fekete-tenger-csatorna építőtelepén töltött évekről. Például azt, hogy ott is minden este misézett. Kérdeztük, hogy bírta ki? – Hogy? Öcsém, ezeknek nem volt egy iskolázott emberük sem! Kellett nekik a pontator, aki számon tartotta, hogy mennyit kubikoltak ki naponta. Miután elvégeztem a normámat, bevonultunk a barakkba, vacsora után engem elkísértek egy iroda-barakkba, ahol elvégeztem a számításokat. De azt senki sem tudta, hogy mennyi időt töltök a számítással. Miséztem, imádkoztam… – Tanár úr, de honnan volt a misebor? – meg akartuk fogni a kérdéssel. – Te már láttál Sirogalos üveget? – Igen. – Na, abban volt. – Honnan volt az ostya? – Ha volt jó barátod, hozott neked veknit. Amikor már megbízott bennünk, mert látta, hogy nem fecsegünk, elmondta azt is, hogy a tüskésdrót előtt volt egy szál drót. Az volt a zona de moarte. Aki azt a szál drótot elérte, figyelmeztetés nélkül lelőtték. A táborban volt egy számtantanár is. Mindenkinek kimérték, milyen hosszúságú árkot kell kiásni. A szegény tanár persze nem bírta a kemény fizikai munkát. Odalépett mellé egy atléta termetű fiatalember, és rászólt: – Menjen oda, az én árokrészemhez, és tegyen úgy, mintha ásna. A fiatalember ugyanis már majdnem végzett az ő porciójával. És kiásta a tanárét is. Este a tanár sírva köszönte. – Ne köszönje, itt mindnyájan testvérek vagyunk. Értse meg, tanár úr, aki nem végzi el a napi adagot, az nem vacsorát kap, hanem néhányat a hátára a lapátnyélből. Leverik a veséjét, a tüdejét és nem fogja viszontlátni a családját. Vagy három hétre rá a gyenge koszt miatt a fiatalember már nem tudta mind a két árokrészt kiásni, és este ő volt, aki vacsora helyett verést kapott. Közben az őröknek is gyanússá vált, hogy a fiatalember dolgozik, mint a bolond, és mégsem végez. Azonnal jelentették a comandantnak az összeesküvést, aki behívatta. Ő pedig megmondta nyíltan: – Egy nagyon értékes ember, egy tanár van itt, aki száz meg száz diákot nevel az ország részére. Én meg csak egy sportoló vagyok. Úgy gondoltam, hogy segítek neki. Mivel nem találtak semmilyen összeesküvést, attól a naptól kezdve a tanár kapott egy söprűt, hogy söprögessen, a fiatal pedig végezte a saját normáját.

Áron püspök 1955 tavaszán szabadult, majd két esztendő múlva az elnyomó rendszer házi őrizetbe helyezte. Kényszerlakhelyül az állami hatóságok a püspöki palotát jelölték ki, innen gyalog elmehetett a mintegy 35–40 méterre található székesegyházba. Tovább nem. Hozzánk, szeminaristákhoz sem jöhetett a teológiai intézetbe. Mi viszont mehettünk hozzá. Elsősorban a végzősöket, de már a negyed-ötödéveseket is fogadta, így hetente kétszer-háromszor felkerestük. Minden szava sokat jelentett nekünk akkoriban. „Ne féljetek! Legyetek óvatosak, de ne féljetek!” – ez volt a legfontosabb üzenete. Amikor templomot építettem, eszembe jutott a püspök úr tanácsa: Fiaim, legyetek okosak! A papszentelés előtt külön-külön hivatott bennünket, és elmondta, milyen legyen a hozzáállásunk, az álláspontunk az egyház ellenségeivel szemben. A hat év alatt megismert mindannyiunkat. A szentelés napján Áron püspök meghívott minket ebédre a püspöki palotába. Spárgát is készítettek. Akkor volt először spárga a tányéromban, addig nem is hallottam erről a növényről. Sajnos Áron püspök temetésén nem tudtam jelen lenni.

Egy másik tanárunk, dr. Nemecsek József egykori rektor is úgy búcsúzott tőlünk: Tudom, mi vár rátok. A Securitate emberei ha nem is naponta, de hetente kihallgattak. Persze, nem volt szabad mondani, hogy hova megyünk. A házi szabályzat szerint egyedül tilos volt kilépnünk az intézet udvaráról, csak ketten mehettünk. Ha délelőtt eltűnt egyik vagy másik diák, a rektor nem fogta fülön őket, mert tudta, hogy hova hívják. És aszerint, hogy milyen volt a hangulata az illető biztonsági embernek, tértek haza a teológiai hallgatók bántatlanul vagy kevésbé bántatlanul.

A tanulóéveink alatt a politikai hatóságok más módszerekkel is zaklattak, mert szerettek volna „eltéríteni” minket a hivatástól: korlátozták az élelmet, éheztettek bennünket, télen nem volt tüzelőnk, állandóan fáztunk, nagyon mostoha körülmények között laktunk. De nem sikerült nekik, hála Istennek, a legtöbben kitartottunk, csak kevesen hagyták ott a szemináriumot. Amikor Gyulafehérvárra jelentkeztem, rajtam kívül négyen voltak a temesvári egyházmegyéből a teológián: Augustinov György, Michael Babeu, Nikola Nakov és Franz Dippert, ő később Svájcban telepedett le. Amikor egy alkalommal benéztem a plébániai irodába a volt berestyei plébánoshoz, Augustinov Györgyhöz, aki egy évvel fölöttem járt a teológián, majd hanyatt estem. – Djuka, mi van itt? Megöl a hőség! – Hallgass, mondta. – Megesküdtem Fehérváron, hogy én soha többet nem fogok fázni. Úgy fűtött, hogy nem lehetett kibírni. Lassan én is berendeztem a plébániát, a központi fűtést is bevezettem, de akkor sem fűtöttem ennyire! Annak idején Djukától tanultam bolgárul, mivel az egyházmegyében van bolgár nyelvű közösség is. Szépen megkértem, és nyomtatott betűvel leírtuk az alapvető imádságokat, a Miatyánkot, Hiszekegyet, és én azokat megtanultam. Utólag nem nagyon volt szükség ezekre az ismereteimre, de nyugodt voltam, hogy ha szükség lesz rá, el tudom mondani. Egyszer úgy hozta a sors, hogy Mikelakán keresztelőt jelentettek. A gyermek édesanyja bolgár, édesapja román volt. A szentmisén bolgár nyelven imádkoztam. A nagymama nagyon meglepődött, de nagyon meg is hatódott. Néhány hét múlva egy szép karinget hozott nekem ajándékba. Amikor az ordinárius elhelyezett Mikelakáról, a karinget ott hagytam az utódomnak. A mikelakai negyedben valamikor zömmel vasutasok laktak, nem vetette fel őket a pénz, így a karinget ott hagytam ajándékba a templomnak. Nemsokára fény derült erre, így a család készíttetett még egy karinget a templomnak, de amit én kaptam tőlük, azt el kellett vigyem magammal.

Visszatérve a szemináriumi évekhez, sokat éheztünk, mert az állami hatóságok korlátozták az élelmiszert. Egyik nap Tyukodi tanár úr megszólított: – Kistestvér, tudnál nekem segíteni? – Hogyne, szívesen! – válaszoltam. Bementem a szobájába, ott volt egy szelet kenyér meg egy kicsi darab szalonna. – Tedd el gyorsan, ne lássák a többiek! – sürgetett. Másnap másik diáktársamat hívta be. Néhány nap múlva rájöttünk, hogy a tanárunk nem reggelizik. Csak üres teát iszik. A vacsoráját is másoknak adta. Erre visszautasítottuk: – Nagyon szépen köszönjük, de mi nem tudjuk ezt elfogadni! – Miért, mit akartok? Tudom, hogy nem hízlallak meg benneteket, de egy kicsit segít! Nem akarta kimondani, hogy tulajdonképpen nem a testnek segít, mint inkább a léleknek. – Én már nem fejlődöm, nekem nem kell külön táplálék. Nektek jobban kell, mint nekem – győzködött. (…) Hat évet töltöttem ott. Előtte még három évet az úgynevezett kántoriskolában. Egész nyáron pedig otthon a cséplőgépnél dolgoztam. Fáradtan mentem vissza, Tyukodi meg tovább „gyúrt” bennünket. Amikor másodéves teológus voltam, így szólt hozzám: – Kistestvér, te majdnem annyit tudsz, mint én. Ami tananyag itt van, te azt mind megtanultad. Ha akarsz, tanulhatsz mást, csak ne lássák a többiek. Itt vagy az órán, és ha valamelyik elakad, kisegíted. – Tanár úr, én most legszívesebben a német nyelvet szeretném újra tanulni, mert a bölcsődalokat már elfelejtettem. De nincs miből. – Adok én neked egy táblázatot, két oldalon rajta van az egész német grammatika – és hozta az anyagot. Két német társammal naponta mentünk sétálni, és gyakoroltam a nyelvet. Hat hónap alatt sikerült olyan szinten elsajátítani, hogy meg volt velem elégedve. Néha arra is megkért, hogy segítsek neki latin nyelvű rögtönzéseket javítani. Az Úrtól azt a tálentumot kaptam, hogy könnyen tanultam nyelveket. Este 9 órakor volt a villanyoltás. Ha 10 órakor elmentem a kápolna előtt és benéztem, az örökmécses gyenge fényénél megláttam a sziluettjét, ahogy térdelve ott imádkozott. Megértettem, honnan kapott erőt. Sokat követelt tőlünk, de megindokolta: – Ha itt megedződtök, később könnyebb lesz.

Hogy mennyire volt könnyű később, azt megtapasztalta tisztelendő úr a különböző állomáshelyein…

Ami az állami hatóságokat illeti, próbálkoztak, de fölényben voltam velük szemben. Nem a tudomány szempontjából, hanem amit addig teljesítettem. Hatéves koromban az aszatos árpát arattuk édesapámmal, mert édesanyám beteg volt. Iskolásként megtapasztaltam a vályogvetést is, ami az egyik legnehezebb munka. Kaszálást is vállaltam, hogy pénzt keressek. A vakációkban munkatelepeken dolgoztam… Amikor látták, hogy nem állok kötélnek, te punem la cură de slăbire – fenyegetőztek. – Hoppá! Most elárultátok magatokat, ti nem ismertek engem. – Păi cum? – Nézzétek meg a munkatelepet, ahol dolgoztam. Cu barosul! Méteres köveket hasítottunk. Ha találtok magatok közül egyet, aki felét teljesítette annak, amit én tettem az országért, akkor tárgyalunk. Azt mondjátok, hogy mindent tudtok. De azt nem tudjátok, hogy az én tenyerem a munkától lett kérges! Békén hagytak, de állandóan figyeltek, próbálkoztak…

Beszervezni is próbálták?

Persze. Arra vigyáztam, hogy senkit ne sértsek meg. Megértettem, hogy egy nagyobb darab kenyérért adta el a lelkét. Most kezdjem gyűlölni? Nem volt kellemes a találkozás velük, de nem féltem. Még száz pap börtönben volt, amikor készültem a papságra, és hogy mikor visznek bennünket is, azt nem lehetett tudni. Hallottunk egyet-mást a börtönökről azoktól, akik kiszabadultak. Láttuk, hogy a fogva tartás ellenére emberek maradtak, és ez nekünk is bátorságot adott: kibírta azokat az éveket, és még tudott mosolyogni… Azt mondtam hát én is: ha követ kell törni, azt csinálom. Ott is elöl leszek. Nem féltem a fizikai munkától. Már otthon is úgy neveltek, hogy ne kezdjek sziszegni, ha aszat tüsökkel tele lett a tenyerem. Látták, hogy nincs bennem gyűlölet. Még olyasmi is előfordult, hogy egy vallatás, kihallgatás után halkan megjegyezte az egyik biztonsági ember: – Plébános úr, ne haragudjon, nálunk nem így kell beszélni. – Hát hogy? – A kollégáim azt mondják, hogy valamit rejteget. – Kapitány úr, mondja meg a kollégáinak, hogy nem ismernek engem. Én ott voltam Nagyváradon azon a háromnapos tárgyaláson, ahol harminc vádlott volt és hatszáz tanú. Ott megtanultam, hogyan kell magukkal beszélni. A vádlottak egyike a nagybátyám, miatta voltam ott, semmilyen vádolni valót nem találtak a tetteiben. Láttam, hogy jószándékú volt az ember. Neki is kellett egy darab kenyér. Nem ideológiából csatlakozott a vallatókhoz. De a nyomomban voltak, állandóan spicliskedtek.

Melyik munkatelepen dolgozott, igazgató úr?

Ság és Parác között volt egy nagy állami gazdaság. Keményebb volt a föld, mint a beton, beleragadt a csákány. Ott dolgoztam nagyon kevés fizetésért. Mivel ahol csak lehetett, gáncsolták a családunkat, azért, hogy fenn tudjunk maradni, kellett a kereset. Annyi mindent lehetett tanulni! Láttam, hogy az egyik társunk nem ette meg a kenyeret – negyed kenyér volt az adag. Rájöttem, hogy gyűjti a kenyeret. Csukott dubával vittek bennünket haza. Amikor szombaton leszállt, öt gyerek várta. A társunk kinyitott egy kis tarisznyát, és az összegyűjtött kenyeret odaadta a gyerekeknek. Ha még ez is élet? Mi lesz ezekből a gyermekekből, akik csak így jutnak táplálékhoz? Ilyeneket lehetett tanulni… Nem könyvből, hanem a helyszínen.

Mit tanácsol egy mai fiatalnak, aki a papi hivatást választja?

Tanuljon meg áldozatot hozni. Ez elég. Ma persze más a mérték. A papság alatt plébánosnak készültem, a nép közé. Úgy terveztem, hogy ha sikerül egy használható biciklit szerezni, én járom a falvakat örömmel. Végül annyira jutottam, hogy minden állomáshelyemen lett egy-két gépkocsi. Nem újak, de megbízhatóan működtek. Egy öltöny ruhám, ha lesz… Lett is. Hamuszürke, dokk öltöny volt, a legolcsóbb. Hozzá járt egy tarisznya. Vállamra akasztottam, benne a hegesztőpáka, aminek a nyele kilátszott. Olyan nyugodtan mentem be a kórházba a betegekhez… Senki sem állított meg. Karantén volt, de a vízvezetékszerelő előnyt élvezett. Nem is foglalkoztak velem. Látták, hogy sietek… Elláttam a beteget. A paptársam, aki reverendába érkezett, a kórház kapujánál nem jutott tovább. – E carantină, nu puteți intra. Hogy az a portás mennyire értett egyet azzal, amit mondott, az más kérdés. De féltette az állását. – Tisztelendő úr, édesanyám súlyos beteg, nagyon szépen kérjük, hozza el a betegek szentségét. A cím ez, nagyon kérjük, úgy jöjjön, hogy a szomszédok ne lássák meg. – Jól van, legyenek nyugodtak. Akkoriban a távirat kihordó kicsi bőrtáskát viselt, harminc távirat is belefért. Egy olyat vettem a vállamra, csesztonsapkát a fejemre, és már mentem is. A gyerekek utánam: – Nenea, unde duceți telegrama? Vă conducem! – szaladtak utánam az utcán a gyerekek, amikor megláttak. – Cunosc și eu drumul. A család kapott egy táviratot…

Van mókásabb történet is.

– Dicsértessék, plébános úr! – Mindörökké! – Mi nagyon vallásos cigányok vagyunk! – Egészségetekre! – Nagyanyánkat temetjük. – Hol laktok? – A cukorgyár mellett. – És melyik temetőben lesz a temetés? – A felső temetőben. Ez Aradon a UTA mellett volt. Az úgy testvérek között is négy kilométer. – Háztól lesz a temetés, mi nem hagyjuk a hagyományainkat! – Jó. Nagy gyászmenet volt, végiggyalogoltunk a városon. A temetőben egyszer csak látom, hogy a bokrok mögött eltűnik két gyászoló rokon. Az előfordul, hogy szükség van, ugye… de pár másodperc múlva eltűnik a harmadik is, vissza nem jön egyik sem. Lépek kettőt arrafelé, benézek a bokor mögé… az ötliteres boroskorsót emelgették. – Stop!, mondtam. – Ide vissza mind! Ha még egyet mozdultok, én itt hagylak benneteket! – Jaj, bocsásson meg, szomjasak voltunk! – Ide figyeljetek, csak ti vagytok szomjasak? Én is szomjas vagyok, de majd a temetés után iszunk! (…)

Márton Áron hitvalló püspök 11 társammal együtt 1964. április 5-én szentelt pappá. Ugyancsak abban az évben, augusztusban Kernweisz Konrád apostoli kormányzó az aradi főplébániára helyezett, mint segédlelkészt. Két év múlva megalapítottam az arad-mikelakai plébániát. Ehhez tartozott Sofronya is, egy filia Aradtól 8 kilométerre Kürtös irányában. Sofronyán nem volt templom, csak egy kátránypapírral fedett barakk, mert az Erzsébet úti kápolnát államosították, elvették, helyette nem adtak semmit. A barakkban szorongtak évtizedeken keresztül a hívek. Oláh Ferenc főesperes közbenjárására és segítségével alkalom nyílt templomot építeni. Kezembe adta a tervet, és azt mondta: – Nézd, fiam, mész és fölépíted. Kicsit meglepett a dolog, hisz csupán két és fél éves lelkipásztori tapasztalatom volt. Azt mondta: – Menj csak, én is melletted állok majd. A hívek közössége egy szívvel-lélekkel látott neki a munkának. Összesen 120 katolikus család volt akkor Sofronyán. Ortodox részről 360 család volt. Az ortodoxok mellénk álltak, minden kérés nélkül anyagi segítséget ajánlottak, sőt, ameddig a templomunkat építettük, addig a keresztelőket, esküvőket a sofronyai ortodox templomban ünnepelhettük, a hívek nagy megelégedésére, igazi testvéri hangulatban. A segítségüket eleinte nem is akartam elfogadni. – Nektek is annyi gondotok van a temetőtökkel! – mondtam nekik. Az ortodox kolléga azonban felhívta a figyelmem: – Părinte, sunteți nou aici, nu cunoașteți atmosfera. Dacă refuzați, poporul se simte umilit. Ezt nem akartam. Kernweisz Konrád apostoli kormányzó 1968 szeptemberében szentelte fel a sofronyai templomot és adta át a híveknek. Kilenc hónap alatt építettük fel. Másutt lebontották a templomot, mi építettünk. A jó Isten úgy rendelte, hogy az egész építkezés alatt egyetlen ellenőrzés sem volt. Mezítláb jártam, ing nélkül, kopaszon, de a gerendának a vastagabb végét én fogtam. A hívek először tanakodtak: – Ez a mi papunk? – Nem, dehogy! Csak hasonlít hozzá, biztos a rokona. De amikor temetni mentem, látták, hogy mégis én vagyok. Akkoriban kopaszra voltam nyírva, mert egy doboz minium festék ráömlött a fejemre, és csak a hajammal együtt tudtam megszabadulni tőle. A minium a vas rozsdásodását megakadályozó festék volt. Egyszer a vonaton három frissen szabadult fogoly leszólított, hogy jó volna bandát alakítani. Azt hitték, hogy én is onnan jövök, ahonnan ők. Akkoriban szégyen volt kopaszranyírtnak lenni, csak a katonák és a foglyok voltak kopaszok. Most divat lett. Szóval az ortodox kolléga keresett és én invitáltam. – Jöjjön be. De röstellte magát, mert a paradicsomföldekről érkezett, azt mondta, nincs kellően felöltözve. – Hogyhogy nincs? Van inge, fejfedője, szandál a lábán, nekem nincs! Sokkal „jólöltözötteb” volt, mint én. – Igaza van! De én azért dolgozom a paradicsomföldeken, hogy a két lányom be tudja fejezni az egyetemet. Tisztelendő atya meg azért jár mezítláb, ing nélkül, mert templomot építenek. Ez a különbség.

Kernweisz Konrád apostoli kormányzó a templomszentelési ünnepség után megsúgta, hogy kénytelen elhelyezni, mert a politikai hatóságok sérelmezik, hogy a fiatalsággal foglalkozom és a görögkatolikus híveket támogatom. Azt mondták, hogy ez a pap nincs rendben, ez itt nem maradhat, mert összezavarja a fiatalokat. Tűnjön el! – Ordinárius úr, mivel támogatom a görögkatolikusokat? Nyolcszáz lej a fizetésem. Nem is vettem fel egész évben, maradjon a templomnak. De nem éheztem. Minden nap másik család főzött. Emellett a kőműveseknek hoztak kalácsot, bort. Mondtam: – Ordinárius úr, ha délben érkezik a távirat, én a négyórási vonattal elmentem. De marad egy fájdalmam. Ezeket az embereket „hajtottam”, hogy fejezzük be a templomot. Ezek az emberek mindenüket odaadták. A leggyengébb ember is odatette a vállát. Ha elmegyek, azt fogják mondani, hogy csak spekuláció volt a részemről. – Hajtott bennünket, és most, hogy kész a templom, lelép. – Erre nem gondoltam. – Ez a valóság. – Tudod mit, itt hagylak még egy ideig, legföljebb egy évig. Te pedig magyarázd meg az embereknek, hogy nem fordítasz hátat nekik, hanem szükség van rád máshol is. Nem mondhatod, hogy a Securitate fenyegetőzik, mert abból nagyobb baj lesz. Így hát megmagyaráztam nekik, hogy máshol is kell segítenem. – Jó, de ki gyün majd ide? – Ordinárius úr majd gondoskodik róla. Sok minden történt Sofronyán is. (…)

A templom építésekor nem volt elég pénzünk, hogy kifizessük a munkásokat, a két szentannai kőművest. Mondtam a főmesternek: – Ne haragudj, nincs több pénzük az embereknek. – Nem számít, amikor van, telefonál, találkozunk az aradi állomás vendéglőjében, megiszunk egy sört, és ideadja a pénzt. Ne fájjon emiatt a feje. Ha tudja, kifizeti, ha nem, úgy is rendben van, én elintézem.

A Mindenható úgy akarta, hogy otthon érezzem magam Sofronyán. A sofronyaiak ötven év után is jönnek és muzsikálnak Csákon az idősek otthonában. Meg Erményen is, ott jártam át másfél évig minden nap a varadiai gyermekotthonba, amelynek a teljes szanálásán dolgoztunk. Nyolcvan gyermek lakott akkor ott, az inkontinenciában szenvedők szobájában húszan. Mindent kicseréltem, padló, ablak, ajtó minden új volt, kaptak új pizsamát, új papucsot is. Miután befejeztem a munkát, hívtam őket: – Haideți, dragii mei, această cameră este a voastră. Și mâine va fi așa, dacă aveți grijă. Eu nu pot să stau cu voi, fiindcă trebuie să merg la liturghia de seară. Dar voi aveți grijă! Másnap reggelre a húsz gyerekből tizenöt meggyógyult. Nem volt több ágybavizelés. Végül csak egy kisgyermeket kellett orvoshoz vinni. Ülök egy fúrógépen, bánkódom, mert nem sikerül a tervek szerint a munkálat. Látom, hogy szalad egy gyermek felém: – Nenea Părinte, nuca este a dumneavoastră – nyújtja felém a kezében lévő diót. A betonozott udvaron a diófa nem nagyon termett. A gyerek órákon át várta, hogy leessen egy a fáról, és miután felkapta, nekem adta. Ha aranyból lett volna az a dió, nem ért volna annyit, mint az, amit attól a gyerektől kaptam.

Sofronyáról Torontálkeresztesre helyezett az ordinárius, ahol szeretettel fogadtak. Ratkai István plébánost váltottam. Lévén Keresztes kis falu, mindenki mindent tudott mindenkiről, így semmilyen gyanú nem merülhetett fel, hogy valamilyen lázadást szítanék. Kereszteshez tartozott Csávos is. A Temesen keresztül nem volt híd, így csónakkal vagy pallón jártam át. Nagy-nagy lelkesedéssel fogadtak. Minden pénteken délután a gyermekek, azok is, akik nem voltak katolikusok mert a szerb pravoszláv egyházhoz tartoztak, szívesen jöttek, hisz semmilyen megkülönböztetés nem érte őket. Közben a csáki templom rossz állapota miatt az ordinárius 1972-ben a csáki plébániára nevezett ki. December 3-án érkeztem oda, ünnepélyesen fogadtak. Nekiláthattam a munkának. Gilád és Obád tartozott filiaként ehhez az egyházközséghez, később Józsefszállás és Fólya is. 1974-ben nekiláttunk a templom tatarozásának. Egy újaradi építő csoport vállalta a munkát Weihmann József munkavezető segítségével. Öt hónapon keresztül dolgozott tizenkét ember a templomon, szép és jó munkát végeztek. A plébánián laktak, ott étkeztek. Minden hétvégén a plébánia tulajdonában lévő terepjáróval vittem őket haza Aradra, hétfőn korán reggel hoztam őket vissza, hogy ne veszítsék az időt az utazással.

Kóbor György 1941. november 26-án született Dezsánfalván (Dejan/Deschandorf). Teológiai tanulmányait a Gyulafehérvéri Hittudományi Főiskolán végezte, mert abban az időben egyházmegyénket a kommunista rendszer csak „esperességként” ismerte el, így nem rendelkezhetett saját teológiai szemináriummal. Ezért Kóbor György fiatal teológiai hallgatót 1964. április 5-én a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban Isten szolgája, Márton Áron hitvalló püspök szentelte pappá.
Lelkipásztori szolgálatát Aradon kezdte, Arad-Mikelakán plébániát alapított, ahonnan a sofronyai filiát is ellátta. Ezután 1969-ben Kóbor atyát a torontálkeresztesi plébániára helyezték át, majd alig néhány évvel később, 1972-ben a csáki közösség plébánosává nevezték ki. Több mint három évtizeden át vezette ezt a plébániát, és idővel a környező plébániákat és filiákat is át kellett vennie: Fólya, Gilád, Józsefszállás, Liebling és Obád. Kóbor György 2004-ben adta át a csáki plébánia lelkipásztori gondozását utódának, Filip Dorin Gyulának, akit a mai napig folyamatosan támogat szóval és tettel.
Sebastian Kräuter, az egyházmegye akkori ordináriusa Kóbor Györgyöt tiszteletbeli esperessé, a papi tanács tagjává és a konzultorok kollégiumának tagjává nevezte ki – amint arról az 1986. évi egyházmegyei sematizmus is beszámol.
A székeskáptalan 1990 utáni újjászervezésével Kóbor György kanonoki címet kapott, 1993. június 9-től pedig Sebastian Kräuter püspök általános helynökévé nevezte ki, és e tisztségével egyben a monsignore titulust is megkapta. 2002. május 19-én Martin Roos püspök Kóbor kanonokot a temesvári székeskáptalan kisprépostjává nevezte ki.
Egyházmegyénk számára az 1989-es változások megteremtették az egyházmegyei Caritas működésének lehetőségét, egyben szükségessé vált a szegények, a betegek, a rászorulók szolgálatában való masszív jelenlét is. Ez az egyházmegye pasztorális munkáját is megerősítette. Kóbor atya 1990-ben Csákon megalapította a Sanctus Gerhardus Caritas Egyesületet, amelynek ma is igazgatója. Kóbor György ny. plébános 1992 óta a Temesvári Egyházmegyei Caritas Szervezet igazgatóhelyettese is, és tisztsége révén számos szolgálattal járult hozzá az egyházmegyénkben zajló karitatív és pasztorációs munkához.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: a temesvári püspökség sajtóirodája

1 HOZZÁSZÓLÁS