Ne azt keressük, ami elválaszt!

0
390
Archív felvétel (Fotó: Erdélyi Ferencesek)

Jakab Gábor kolozsvári plébános nemcsak a főegyházmegye legidősebb hivatalban levő papja, hanem az erdélyi katolikus médiamunkában is meghatározó személyiség: ő volt az a műveltségben, nyitottságban, kommunikációkészségben legfelkészültebb pap, aki Bajor Andortól és Fodor Sándortól a stafétabotot át tudta venni, aki 16 évig volt főszerkesztője lapjainknak, és mint ilyen, felelős a tartalomért és az azt előállító csapatért. Legtöbbször nem látványos szerepben, hanem a háttérben, a munkakedv, jókedv és a munkakörülmények biztosításával éreztette jelenlétét. Volt egy olyan ,,feladata”, ami húsz évig, már a főszerkesztői állásból visszavonulva is végzett, ami előtérbe állította és ugyanakkor nem kevés fizikai munkával járt, ez a csíksomlyói búcsúkról való beszámolás.

Egy beszámoló akkor jó, ha az újságíró a helyszínre megy, ott az események sűrűjébe vegyül és a legfontosabb szereplőket szóra bírja. Jakab Gábor sajátos papi státusát jól használva a búcsús szónokot minden évben meginterjúvolta, az időben elkészült beszámoló mellé ez biztosította a szerkesztőség számára az egyedi helyzetet, bepillantást és kivételes cikket.

Néhány éve fizikailag túl megterhelő volna számára a tűző napon, a szakadó esőben a nyeregbe kapaszkodni. Telefonon arról kérdeztem, hogyan tekint vissza a búcsús eseményekre és saját újságírói feladataira. Elsőként az interjúkat említette, kiemelve, milyen kiváló emberekkel volt alkalma elbeszélgetni az évek során. Visszagondolva Bíró László magyarországi püspök beszédét emelte ki, mint számára legemlékezetesebbet, a kétezres évek elején elhangzott beszéd vezérgondolatát is felidézte és azt, ahogyan a témát annak mentén a püspök kibontotta. A beszélgetésből pedig legemlékezetesebb az volt, hogy érezte Bíró püspök családpasztorációs megalapozottságát: úgy tudott a jelen, az emberek kérdéseire reflektálni, mint aki tudja, ismeri és velük éli, amiről beszél.

Jakab Gábor maga hozta szóba a csíksomlyói búcsú eredetéről szóló történetet. Az 1990-es évek elején, amikor az esemény rangja és nagysága a régi időkben megszokotthoz kezdett hasonlítani újra, a világi újságok, a televízió is elmesélte a feltételezett eredettörténetet, a csatát és az unitáriusok negatív szerepét mindig hangsúlyozva. Az akkori unitárius püspök ezt fájlalta és szóvá tette, mondván azt is, akárhogyan is volt négyszáz-ötszáz évvel korábban, egymás közt a sérelmeket, ha el nem is felejtjük, de legalább ne hangsúlyozzuk mindig újra. Volt, aki egyetértett, volt, aki csakazértsem, időközben szakemberek, történészek kutatták alaposabban a feljegyzéseket és megjegyezték: nem tűnik valósnak az eredettörténet, mert az esemény megtörténte és annak feljegyzése közt jó kétszáz év űr tátong, márpedig a történeti források ilyen hiánya, az ilyen nagy időbeli hiány gyanússá teszi a hitelességet. Inkább az látszik igaznak, hogy a ferencesek mint a kegyhely s az erdélyi katolicizmus őrei alaposan meg akarták indokolni a híveknek, miért tartsák magukat tántoríthatatlanul hitükhöz és hagyományaikhoz. A vitákat hallgatva Márk József, az idős és bölcs ferences reagált Jakab Gábor szerint, amikor azt mondta: ne azt keressük, ami elválaszt, örüljünk annak, hogy szabadon imádkozhatunk, és tömegesen mehetünk a búcsúra.

Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 2024/20-as, pünkösdi lapszámában.