Az imádsággal alkotott mű imádságot és reményt sugároz

0
476

Második alkalommal adott helyet a kolozsvári Bánffy palotában működő Művészeti Múzeum a szakrális ihletésű művészeti kiállításnak. Sabău Trifu Cristina egyházművész Iacob Attila művészettörténésszel, a múzeum képviselőjével együtt volt a kurátora az 50 művész munkáit felvonultató Visszhang a szakrálisból kiállítás második kiadásának.

Ikonok, ikonfeldolgozások, festmények, grafikák, textil- és bőrmunkák, fotók, szobrok, színek-formák változatos sokasága hozza a néző elé a vallásos ihletből született alkotó folyamatok eredményét, lélekemelő, sugárzó, ihlető, elgondolkodtató műveket.

A kiállítást május 9-én délután nyitották meg, a továbbiakban a megnyitón a műveket méltató Kiss Imola művészettörténész korokon és stílusokon átvezető, szakszerű ismertetését és a vallásos ihletésű alkotásra vonatkozó gondolatait osztjuk meg olvasóinkkal.

,,A műalkotás vallomás”, mondta Albert Camus. A művészet kezdettől fogva megpróbálta közelebb hozni az ember anyagi, korlátozott világához azt, amit Isten képmásaként, arcaként lehetett azonosítani. A katakombák falai a legkorábbi keresztény tanúságtételek, amelyek kifejezik az ember azon igényét, hogy látható képet alkosson, amelyen keresztül megtestesítheti azt az isteni lényt, akinek láthatatlan létezésébe minden hitét helyezte.

A bizánci korszak szakrális művészete nagymértékben fejlődött a keresztény vallás korai elterjedésének egyszerű ábrázolásaihoz képest. A bizánci korszakból meg kell említeni az ikonoklasztika jelenségét is, amelyet bizonytalanság és vándorlás jellemez.

A középkorban a művészet szinte teljes egészében a keresztény vallásnak volt szentelve. Ez volt a sötétség és a fény közötti küzdelem időszaka. Az itáliai reneszánsz új esztétikai programmal érkezett a szakrális plasztikai ábrázolása tekintetében, amely egy sor változást hozott, például az antikvitás értékeinek újraértékelését és a humanista kultúra kialakulását. A manierizmus a bizánci ikonográfia szellemét egyesíti a reneszánsz hódításaival. Az olasz barokk a szakrálisnak egy másik dimenzióját kínálja a művészetben a szent alakok realisztikus, humanizált, mindig drámai változatával. A barokk a rokokó ornamentális túlzása felé való elmozdulással manierista felhangokat kap.

A szakrális ábrázolásában a neoklasszicizmus nem bizonyult innovatívabbnak, a keresztény ikonográfia a pogány ókor formáinak felelevenítése volt. A romantikus művészetet a spontaneitás és az egyéni belső igazság őszinte és hiteles kifejezése jellemzi. A romantika a reneszánsz óta az első olyan mozgalom, amely a szent és az istenkép személyre szabott értelmezésével jelentős változásokat hoz. Az ezt követő, izmusoknak nevezett művészeti áramlatok csoportját annak személyre szabott felfogása jellemzi, hogy mi lehet az istenkép.

Bár a művészet már régóta nem csak egyházi érdekeket szolgál, a spirituális dimenzió állandóan jelen van a modern és kortárs művészetben. A 20. század a spirituális bizonytalanság tanúbizonyságává vált, amikor a létezés magasabb értelmének megtalálása akut szükségszerűséggé vált. Az expresszionizmus, a szürrealizmus, az absztrakt művészet megpróbált a látszat fátyla mögé hatolni, hogy megértse az ember valódi lényegét, de azt a misztériumot is, amely az anyagi megtestesülésen túl van. A szakrális kortárs látásmódja túlmutat a ,,művészet a művészet kedvéért”, a l’art pour l’art felfogáson.

A modern művészetben a szakrális ábrázolása valójában visszatérés arra az útra, amelyet, úgy tűnt, elhagyott, amelyről látszólag letért. A megfoghatatlan világ területének megközelítése a művésznek az abszolút szabadság, a minden kényszertől való elszakadás érzését, az új kifejezési formák szüntelen keresését adhatja a szakrális állandó jelenlétében. A modern és posztmodern művészet a horizont szüntelen tágulását jelenti, de soha nem szakadt el igazán a szakrális világegyetemtől.

A kiállításon a kortárs művészet történetének jelentős nevei mellett számos nemzetközi hírű, befutott művész is bemutatkozik. Ezen a kiállításon a művek nagyrészt tematikusan kapcsolódnak egymáshoz. A kiállítás nem törekszik a szakrális téma kronologizálására, és nem is pszichológiai, teológiai vagy történelmi szempontok bemutatására.

A kiállításon a szakrális univerzumhoz közvetlenül kötődő művészekkel találkozunk. A fő téma a keresztény üdvösség motívuma, annak bizonyossága vagy éppen megkérdőjelezése.

Megható műveket találunk, amelyek mélyéből spiritualitás árad. A vallás és a művészet találkozik Isten előtt. Itt olyan művészekkel találkozunk, akiknek a családjukból hozott teológiai és esztétikai kultúrája széleskörű és kifinomult kulturális látásmódot adott a keresztény szimbólumok jelentéséről. A vásznak a szám és a forma misztikus értékén alapuló geometriai elemekkel operálnak, az anyagra való hivatkozással. Minden egyes mű a művész lelkének röntgenképe egy adott időszakban, istenségről, gyötrelemről, belső érzésekről szól a közönséghez. Más műveket a nyugalom és a harmónia jellemez, az istenséggel való egyesülés apoteózisát tükrözve. Az istenség elfogadja, hogy halandó kezeken keresztül valami halhatatlanná alakuljon át. A tárgyaknak sikerül összeolvadniuk a művész lelkével, és a beteljesülés örömén keresztül átformálják azt, közelebb hozva őt Istenhez. Minden egyes műben felfedezhető a vallási ihlet jelenléte. A művek az emberi lélek magasrendű törekvéseit tükrözik. Megfelelnek annak a tendenciának, hogy túllépjünk azon a világon, amelyben élünk, és kapcsolatba kerüljünk a végtelennel. Az ember szomjúsága az abszolútum iránt soha nem csillapodik. Minden művész a benne rejlő anyag vagy szín árnyalataival fest. Egy imádsággal feltöltött tárgy imádságot, de reményt is sugároz. A vallás szolgálatában álló művészet így egy plusz spirituális szépséget nyer, amely valóban felemeli az embert az ideális, szebb, jobb és igazságosabb világ felé, amelyre mindannyian törekszünk.

Fotó: Bodó Márta, Horváth László, Koncz-Münich András