Egy ukrán pap a frontvonalban: hogyan álljunk azok mellett, akik háborús traumát éltek át?

0
207
Fotó: Vatican News

Oleg Ladnyuk dnyiprói katonai lelkész április 3. és 17. között Rómában részt vesz azon a szaléziak által szervezett tanfolyamon, amely a traumát elszenvedett emberek támogatását hivatott segíteni. A Vatican News szerkesztősége kérdezte a kelet-ukrajnai helyzetről és arról, hogyan tudja segíteni a szenvedő lakosságot, a Magyar Kurír fordítását olvashatják.

Az ukrán szalézi pap katonai lelkészként szolgál a fronton, katonák és civilek között, akiknek életét két éve felforgatta a háború. Humanitárius segélyt visz oda, ahol rakéták csapódnak be, segít az emberek evakuálásában. Eddig legalább ötszáz embert sikerült kimentenie. Emellett Dnyipóban szolgál egy plébánián, és történelmet tanít a város egyik állami iskolájában.

Áprilisban két másik pappal és egy tucatnyi világi hívővel együtt vesz részt a római képzésen, amelyet a Pápai Szalézi Egyetem szervez, a Neveléstudományi Kar, a Don Bosco Alapítvány és a Don Bosco Network együttműködésével. A projekt célja, hogy elméleti és módszertani segítséget nyújtson a háború okozta traumák kezeléséhez.

A kurzus kifejezetten Ukrajna és a Közel-Kelet témáját érinti. Ukrajnából érkeztek katekéták, tanárok és pszichológusok a szalézi központokból és a donyecki exarchátusból, ahol a terület fele megszállás alatt van, a háború okozta sebek gyógyítása fontos feladat. Ladnyuk elmondta, hogy a tanfolyam olyan traumákkal is foglalkozik, amelyek nem mindig látszanak a konfliktusok idején, a lelki sebekkel, amelyek még néhány évvel a háború után is feltörhetnek. Beszélnek például a gyászról, hiszen foglalkoznak családokkal, olyan emberekkel, akik a háborúban elvesztették gyermeküket, férjüket vagy szüleiket. Elhangzott például, hogy a „Minden rendben lesz” mondat nem vigasztal, hiszen ki mondhatja azt ebben a helyzetben, hogy minden rendben lesz.

Ukrajnában hiány van olyan pszichológusokból, akik akár a civilekkel, akár a katonákkal tudnak foglalkozni, pedig sajnos a jövőben pszichológusokra egyre nagyobb szükség lesz. Oleg atya véleménye szerint ezek a tanfolyamok eszközöket adnak azok kezébe, akik közvetlen kapcsolatban állnak a kritikus helyzetben lévő emberekkel. Nem teszi őket pszichológusokká, de hozzásegíti őket, hogy kezdeti segítséget nyújtsanak a háborús traumától szenvedő embereknek.

„Amikor az emberek gyászolnak, gyakran nem a fülükkel, hanem a szívükkel hallanak” – mondja és hozzáteszi, a legfontosabb a jelenlét, a közelség. Például a háború első napjaiban, amikor az emberek megkérdezték tőle: „Hol van az Isten? Nem látjuk. Itt mindent leromboltak, rengeteg a halott”, akkor nem válaszolt, hanem ott maradt velük, mellettük, és akkor azt mondták: „Most már látjuk Istent, a te jelenlétedben közöttünk.”

A szenvedő ember abban a pillanatban nem tanítót akar, hanem valakit, aki közel van hozzá, akinek beszélhet a fájdalmáról. Ez nagyon fontos dolog. Sokan nem tudják, hogyan kell viselkedni ezekben a helyzetekben, még attól is félnek, hogy vigasztalni kezdjenek valakit, mert nem értenek hozzá.

Hogyan kommunikáljunk azokkal, akik ilyen nehéz helyzetből érkeznek hozzánk? – kérdezte a riporter. Nem kell túl sok kérdést feltenni. Jobb megvárni, amíg az illető hozzászokik az új helyzethez, és aztán lassan elkezd beszélni. A többség, a háborút átélők 90 százaléka lassan elérkezik oda, hogy nagyon sok mindent elmondjon.

Az első napokban, amikor megérkeztek a háborús Ukrajnából Rómába a tanfolyamra, a csoport női tagjai féltek a repülőgépektől, az éjszakai zajoktól: felébredtek, és keresték, hova bújhatnak el. Nagyon nehéz megérteni valakit, aki a háborúból jött. Saját magán is tapasztalja az Olaszországban töltött napok alatt: amikor elhívták kirándulásra vagy Torinóba, azt mondta, inkább otthon marad, mert fáradt. És ez nem fizikai fáradtság, hanem lelki, az ember nem akar menni sehova, csak pihenni akar, esetleg sétálni Rómában, nézegetni a parkokat. Olyan fáradtság, amit senki sem érthet meg, aki nem élte meg a háború drámáját.

Küldetéséről szólva elmondta: több mint ötszáz embert evakuált nagyon veszélyes területekről, ahová mások nem mentek be. Egy-két év után is kap köszönő üzeneteket, nem is tudja, kitől származnak. Amikor látja a gyerekeket, akiknek segített megszökni, arra gondol: „Hol lenne ez a gyerek, ez a család, ha nem segítettem volna nekik?” Boldog, mert úgy érzi, ez a legszebb dolog, amit az életben tehetett. „Mert az élet ad egy esélyt, és azt gondolod magadban: ez lehet a létezésed legnagyszerűbb dolga, elfogadod vagy nem, beleveted magad, vagy nem? És amikor már belevetetted magad, akkor látod, hogy sok jó dolgot tettél, és ráadásul életben maradtál, mert még ez sem magától értetődő, válaszoltál a szükségletekre, amelyeket az élet eléd hozott, és ez jó. Sokan mondtak köszönetet, és sokan mondták: »Látom rajtad keresztül Istent.«”

Hazatérve folytatják majd a munkát, dolgoznak a plébániákon, segítik a frontvonalban lévőket, például a donyecki régió egyik plébániáját, amelyet három oldalról vesznek körül a támadók. Még mindig ott élnek a görögkatolikus parókiájuk tagjai, a bizánci rítusú húsvétra elmegy majd hozzájuk. Ezek az emberek már két éve nem járnak templomba, mert a templomot és a házakat is bombatalálat érte. A pincékben laknak, nem akarnak elmenekülni ebből a faluból, pedig már sokszor kérte őket erre.

Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége/Magyar Kurír (fordította: tzs)