Krisztus kereszthalála után a félelem és az öröm hajnalára virradunk. A nagypéntek fájdalma mintha enyhülne, de a megrendültség ott van még a csendben. A temetés után úgy tűnt, hogy minden végleges. Hogy bevégeztetett. Természetes, hogy az ilyenkor hasznos emberi stratégiák szerint szélednek szét tanítványok, emberek, remények… Pedig Jézus mondta, megmondta, hogy mi fog történni – senki sem vette komolyan. A Golgotán talán eszükbe sem jutott. A szokás hatalma, az évezredes emberi tapasztalat kerítette hatalmába a barátot és az ellenséget egyaránt.
Az asszonyoknak nem kellett volna odamenniük hajnalban: jelen voltak, amikor Jézus megmondta… de nagyobb volt, erősebb volt a hitüknél a szeretetük. Az apostoloknak sem kellett volna bezárkózva ülniük, hiszen nekik aztán Jézus tényleg megmondta… de erősebb volt a hitüknél a józan eszük.
A feltámadásra nem lehetett előre és eléggé felkészülni. Az embernek sokkal inkább ismerős a halál, mint a feltámadás… – hiába van ott az élő példa: Jajirus lánya, Lázár… Az ősi megszokás valahogy ekkor is a halál menetrendjét választja: „Amint lassan felült, balválla-tájt / egy teljes élet minden izma fájt. / Halála úgy letépve, mint a géz. / Mert feltámadni éppolyan nehéz.” (Nemes Nagy Ágnes: Lázár)
A rossz életstratégiák tarthatatlanságát az evangéliumok elbeszélései szerint mindig valami erőteljes, félelmet keltő természeti jelenség jelzi: nem természetes, hogy Istennek, Isten Fiának meg kell halnia, mint ahogyan az sem, hogy az emberi halál nem végleges. A templom függönye kettéhasad, sötétség támad – és a feltámadás hajnalán, amikor még sötét van, szintén földrengés közben, az angyal tekintete megvilágítja a kertet. Az őr halálra retten, az asszonyok sem állnak messze ettől, de az angyal megelőzi ezt az összeomlást a szavaival. Előzőleg csak úgy „elhengerítette a követ, és ráült”. Egy gesztus, ami nevetségessé teszi azt az emberi erőfeszítést, amely el akarja zárni az élet útját.
Ezek az asszonyok az első tanúk, akikben a kegyes szeretet nagyobb, mint a hit – de akik itt megtanulják, hogy a Jézus által kimondott szónak fele sem tréfa… vinni kell a jó hírt, a hihetetlen jó hírt. Az apostolok, akik próbálják összerakni a képet és megérteni az eseményeket, felismerik annak a felelősségét, hogy erről a hírről színt kell vallani.
Azt gondolhatnánk kétezer év távlatából, hogy nekünk már könnyebb dolgunk van, nem ér meglepetésként bennünket a feltámadás. Gyakran hasonlítunk mégis a kenetvivőkhöz, az apostolokhoz: „megfeledkezünk” arról, amit Jézus tanított, és ahelyett, hogy hitünknek megfelelő reakcióval, cselekvési stratégiákkal élnénk, visszük halottaknak való kenetünket és panaszainkat olyan helyekre az életünkben, ahol Jézusnak híre-pora sincs… Megszokásaink, rítusaink, gondolamintáink – sokszor még „vallásos gyakorlataink” is megrekednek valahol, és beléjük zárkózunk, mintha hitünk számára ez olyan biztonságos lenne.
Az ember bizony nehezen viseli a feltámadást. Vágyik rá, mert a halál nem fér össze az aspirációival, végső soron az isteni tervvel, mégis amikor megtörténik valamilyen formában, nem tud vele mit kezdeni, és paradox módon azt mondja a halálra, hogy „ez az élet rendje”. És ebben persze van igazság is. Csak akkor van ezzel gond, amikor emiatt nem engedjük Jézus győztesként kijönni a sírból – valójában a saját sírjainkból.
Az ókeresztény korban és a korai középkorban a kereszten mindig a feltámadott, győztes, gyakran mosolygó Krisztust ábrázolták. Vagy ékkövekkel helyettesítették, hiszen nincsen ott. Csak a késő középkorban terjedt el a keresztnek az az értelmezése, amely a szenvedő Krisztust, a halált helyezi előtérbe. A köznyelvben ma is ez az elsődleges jelentése. Mindenkinek megvan a maga keresztje – szoktuk mondani. Megvan, de meglehet mindenkinek a maga győztes keresztje is, a feltámadt Krisztussal – és a feltámadásra való készséggel, ami lehetővé teszi a kegyelem új, szokatlan útjait. Mert hitünk belső logikája felülírja a természetes ok-okozati összefüggéseket: a kereszt fája az élet fájának bizonyult.
Farmati Anna SSS
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/13-as számában.
