András Nándor a Gyulafehérvári Caritas ápolója, tíz éve végez otthoni beteggondozói szolgálatot Marosvásárhelyen és környékén, de szükség esetén Marosszentgyörgyön, Csejden és Tófalván is szívesen helyettesít. Látja a perzselő szükséget maga körül, és erős, belső késztetéstől vezérelve válaszol rá. Készségesen teljesít napi szolgálatot az idős, magatehetetlen, rendszeresen ápolásra szoruló betegek otthonaiban. Hogyan éli meg hivatását, és mi minden érinti őt munka közben? – erről beszélgetett vele Orbán Júlia.
Hogyan viszonyulnak hozzád a betegek, amikor először térsz be egy otthonba?
Először mindenkinek vannak fenntartásai. Normális, hiszen nem tudják elképzelni, mi történhet. Erről az jut eszembe, hogy amikor 2014-ben legelőször elmentem Svájcba az első beteghez, a bácsi kezdődő demenciával küszködött, de még jó állapotban volt, és négy helyen volt letéve a lakásban a rendőrség telefonszáma. El tudtam képzelni, milyen lehetett neki demensként egy idegen embert beengedni a házába… Félt.
Hogyan nyered el az idős emberek bizalmát?
Próbálom kialakítani. Fontos a pontosság. Amit megbeszélünk, az úgy van. Felajánlom a segítségemet, és ha látják, hogy működik, akkor a bizalom kialakul már néhány találkozás után.
Hogyan néz ki egy napod?
Reggelente a vérvételekkel foglalkozom. Olyan emberektől veszek vért, akiknél akut (hirtelen fellépő) betegség alakult ki. A vérmintákat laborba viszem, utána a napi gondozásra szoruló, programált betegeimet látom el. Követem a krónikus betegeim állapotát is, és folyamatosan visszajelzek róluk az orvosaiknak.
Milyen szolgáltatásokat nyújtotok a betegeknek?
Főként alapápolást és medikális (gyógyászati) szolgáltatásokat. Az alapcsomag olyan szolgáltatásokat tartalmaz, mint például a fürdetés, étkeztetés, ágytálazás, pelenkacsere vagy ágyneműcsere. Az egészségügyi segítségnyújtás kapcsán a sebellátást, kötözést, injekciózást, vérvételt, vérnyomásmérést említhetem. A szolgáltatások palettája széles és változó, ápolóként mindig a betegek igényeit vesszük figyelembe, és orvosi javaslatra gondozzuk őket.
Milyen típusú betegekkel találkoztál?
A legmagatehetetlenebb embertől a gyógyulófélben lévőig szinte mindent láttam. Nagyon sokan agyvérzés utáni állapotban vannak vagy demensek. A demencia nagyon súlyos betegség: mozgásképes ember nem ura többé önmagának. Volt olyan betegünk, akit három éven át felváltva ápoltunk a kollégámmal. Mi adtunk neki reggelit, ott álltunk mellette, hogy meggyőződjünk: valóban beveszi a gyógyszereit, s ő egész nap csak elcsoszogott a szobában, a házban… Szomorú…
Bizonyára számos olyan élményt hordozol még, amelyek mélyen megérintettek. Kérlek, mesélj el egy olyan történetet, amikor nagyon megsajnáltál valakit.
Gyakran történik ilyen. Volt olyan betegem, akinek az esetében egy adminisztratív munka során észrevettem, hogy ugyanazon a napon van a születésnapunk. Három évig jártam hozzá. Heti három alkalommal mindkét lábát kötöztem, mert térdtől lefelé bomlottak ki. Agyvérzés utáni állapotban volt a bácsi, lebénult a két lába. Amikor a hozzátartozói hazavitték a kórházból, valami olyan megjegyzést tehettek ott számukra, hogy nincs már sok hátra. A lehetőség sem nagyon engedte a családtagoknak, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a bácsinak, mert a lánya akkor vált el, két gyerekkel odaköltözött a szüleihez, és így történt meg, hogy a kisebbik gyereknek a kinőtt ágyába tették a nagytatát. Ő abban nem tudta kinyújtani a lábait, így a lebénult végtagjai begörbítve maradtak. Én akkor kerültem oda, amikor a két lába térdtől lefelé már üszkösödni kezdett, bomlásnak indult. Három évig kötöztem ennek a bácsinak a sebeit, és összebarátkoztunk. Menet közben kiderült, hogy könyvelőként dolgozott, és nagyon szeret olvasni. Mindig megkérdezte, vajon vannak-e érdekes könyvei a betegeknek, akikhez még járok, amelyeket esetleg kölcsön kaphatna, és cserébe ő is felajánlotta a könyveit. A telefonommal lefényképeztem a könyvtárát. Amikor olyan helyen jártam, ahol sok könyv volt, említést tettem erről a betegeimnek, és ők mindig jófejek voltak, küldtek egymásnak könyveket. A szomorú helyzete ellenére ez egy pozitívum volt. Ilyen jó élményeim voltak vele. Volt úgy, hogy a születésnapjára vittem egy alkoholmentes sört, ketten elosztottuk, és koccintottunk.
Mikor van sikerélményed?
Ha valaki meggyógyul. Az nagyon tetszik. A főiskolán sok más tantárgy mellett sebkötözést és sebápolást is tanultunk. Gyakorlatoztunk sebészeten és bőrgyógyászaton egyaránt, a legnagyobb felismerés mégis az volt számomra, hogy a sebek akkor gyógyíthatóak hatékonyan, ha előzetesen az orvosok már megtalálták azok belső, kiváltó okait, és kiírták rájuk a kezelést. A lábszárfekélyek belgyógyászati okok miatt képződnek. Először azokat kell orvosolni, maga a seb csak utána gyógyítható. Ma a modernebb gondolkodású bőrgyógyászok például úgy dolgoznak, hogy ha egy beteg ödémás lábbal keresi fel őket, amely ki van bomolva, akkor nem azzal kezdik, hogy felírnak neki egy kenőcsöt, hanem kivizsgáltatják a beteget. Konzultálnak más szakorvosokkal, akik megoldják azt a belgyógyászati problémát, amely a bőrelváltozást okozza. Ápolóként így van lehetőséged valóban helyrehozni egy lábat, meggyógyítani egy lábszárfekélyt. Jó élmény, amikor látom, hogy felépül egy-egy betegem. Mindig orvosi javaslatra kezeltem a betegeimet. Most viszont, hogy az új generációs orvosok a belső okokat is kezdték figyelembe venni, azt látom, van remény.
Mit a legnehezebb látni?
Az elmúlást. Az egy nagyon szörnyű dolog. Főleg hogyha valakihez éveken keresztül jársz. Az egy olyan szörnyű dolog… még most is… hogy hát lassan tizenöt éve diplomázott asszisztens vagyok… Például ugyanennél a bácsinál, akiről meséltem, az utolsó alkalom, amikor nála voltam… Nem volt annyi erőm, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, hogy itt nagy baj van. Nem tudtam egyedül ellátni. Oda kellett hívjam a hozzátartozókat, hogy segítsenek megtartani. Mindenhol kibomlott. És nem volt annyi erőm, hogy a szemébe nézzek… Az általános állapota, az illatok… Már helyzet alakult ki… Nagy fájdalmai voltak.
Mi vitt téged erre az útra, hogy ápoló légy?
A szükség. Akkor még nem tudtam. De ha most elgondolkodom, hogy miért is csinálom, akkor az a szükség. Ha mi nem tennénk, ki tenné?
A Marosszentgyörgyön működő otthoni beteggondozói szolgáltatásainkat a helyi önkormányzat támogatja.
Orbán Júlia
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
