Világszerte október 31-én ünneplik a reformáció emléknapját. A reformáció első századait beárnyékolta a vallási türelmetlenség, a kölcsönös tisztogatási szándék és az az elképzelés, hogy mindenki egyik vagy másik vagy harmadik egyházba kell hogy betérjen, mert csak így üdvözülhet. Nagyjából ezek a törekvések hagytak fanyar szájízt maguk után, helyenként szellemi lövészárkokat is ásva. Ennek egyik jele ma is, hogy minden felekezet helyi közössége hosszan tudja sorolni a másik rovására a sérelmeit, veszteségeit. De tudjuk-e, hogy milyen értéket kaptunk egymástól – esetünkben mi, katolikusok a reformációtól? Zamfir Korinna egyetemi tanár gondolatait olvashatják.
„A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.” (UR 4)
A reformációból született egyházak és közösségek (UUS 65) számára október 31., a lutheri reformáció szimbolikus dátuma emlékünnep, a hitújítás meghatározó időpontja, a közösségi identitás alapító eseménye. A katolikus történetírás szempontjából a dátum a második nyugati egyházszakadás, így az egyház történetében fájdalmas szakasz kezdetét jelöli. A két megközelítés egymást kizárni látszik. A reformációtól az ökumenikus mozgalom kezdetéig valamennyi résztvevő a hitviták és kiközösítések útját járta. A 20. századi ökumenikus párbeszéd azonban jelentősen hozzájárult a reformáció és a reformátorok újraértékeléséhez, a hitviták szándékának újragondolásához. Ezt jelzi, hogy 1983-ban a Lutheránus–Római Katolikus Teológiai Bizottság közös nyilatkozatot tett közzé, amelyben Luthert „Jézus Krisztus tanújaként” olyan személyiségnek tekintette, akinek művét katolikusok sem hagyhatják figyelmen kívül. Walter Kasper bíboros, a Keresztény Egység Pápai Tanácsának egykori elnöke, 2016-ban, a reformáció 500. évfordulója előtt kiadott írásában (magyarul Luther Márton: Az ökumené jegyében, Vigilia) tárgyilagosan vizsgálja a reformáció hátterét, Luther pályáját, szándékát, érdemeit és álláspontja nehézségeit, illetve röviden szól Luther és a reformáció ökumenikus időszerűségéről.
Kétségtelen, hogy a reformáció, fájdalmas következményei mellett, elindított egy folyamatot, amely során a katolikus teológia számos kérdést újragondolt, illetve az egyház gyakorlata megújult. E szemléletváltás nem új hittételek megfogalmazását jelentette, hanem egyfajta visszatérést a forrásokhoz, a Szentíráshoz, a kora keresztény teológiához és az egyház korai gyakorlatához. Ehhez azonban túl kellett jutni a hitviták és kölcsönös kiközösítések több évszázados időszakán. Egy belső érés, különösképpen a 19. század végi – a 20. század eleji biblikus, patrisztikus, egyháztani és liturgikus kutatás nyomán, a II. vatikáni zsinat jelentette azt a mérföldkövet, amely a forrásokhoz való hűség jegyében megújította az egyházat.
Mit köszönhet a katolikus egyház a reformációnak? Hangsúlyosabb lett, hogy a hit középpontja, az egyetlen közvetítő Isten és ember között, a megváltás beteljesítője Krisztus (1Tim 2,5–6). Egyértelműbb lett a Szentírás központi szerepe a teológia megalapozásában, a liturgiában és a keresztény életben, és a Bibliából táplálkozó igehirdetés fontossága (DV 25–26; SC 48, 51–52, 56). A szentségi teológia biblikus megalapozása mellett kiemelten fontossá vált a krisztushívők teljes, tudatos, tevékeny részvétele az eucharisztikus ünneplésben, és nyilvánvalóbbá vált a liturgia közösségi dimenziója. Ebben jelentős szerepet játszott az anyanyelvű liturgia, a kommunió (az áldozás), a könyörgésekbe való bekapcsolódás (SC 48–49, 51, 53–54). Újra tudatosult a megkereszteltek egyetemes papsága, prófétai küldetése, kötelessége Krisztust hirdetni (1Pét 2,9; Aug., De civitate Dei 20,10; LG 12; AA 10). Hangsúlyosabb lett az egyházi rend szolgálat jellege (PO 3, UUS 93), és az, hogy a püspök, illetve a pap alapvető feladata az igehirdetés (LG 25, CD 12, PO 4). A közeledést és a nem katolikus keresztények sajátos értékeinek a felismerését jelentős mértékben fellendítette az ökumenikus párbeszéd és gyakorlat (az Unitatis redintegratio, az Ökumenikus Direktórium és II. János Pál pápa Ut unum sint enciklikája nyomán).
Mindez arra utal, hogy a katolikus egyház képes volt túllépni a gyanakvás, az elítélések korán, elfogadni múltbeli tévedéseit, és örvendeni az újra megtalált testvériségnek, illetve azoknak az értékeknek, amelyekkel Isten a reformáció egyházain és közösségein keresztül tárt elénk (UR 4,7). A krisztuskövetők újra felismerték a megtalált testvériséget (UR 3). Csak remélni lehet, hogy a reformációból született egyházakban és közösségekben is feléled az érdeklődés a közös történelem, a közös teológiai hagyomány, a katolikus egyház értékei iránt.
E néhány sorral Ágoston Ferenc emlékének adózom, akitől az ökumenizmus alapjait tanultam.
Zamfir Korinna
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/43-as számában a Széljegyzetek a reformáció emléknapjához, Örüljünk az értékeknek, amelyeket Isten a reformáció egyházain keresztül tárt elénk című összeállítás részeként.
