Egy idős hölgy, Eszter írta meg emlékeit, élményeit a marosvásárhelyi Teréz Anya Idősek Nappali Foglalkoztató Központjának Agyfenők nevű, tizenegy alkalmas csoportfoglalkozásról.
Március volt, rideg napok, de végre elindulhatott egy nagyon ígéretes foglalkozás a Teréz Anya-központ időseket foglalkoztató székhelyén. Első nap kissé feszengve foglaltunk helyet az asztalok körül tíz magamkorú hölggyel, és azon töprengtünk, hogy mi is lehet az „Agyfenő csoportfoglalkozás”. „Agy” és „fenő”? – Hűha! Az meg mi lehet? Talán valami ördöngös vizsgálat a felfogásunkról? „Fenő”? – De akkor hol a köszörű?
Barátságos terem, polcokon sorakozó könyvek, hatalmas képernyőjű televízió a falon, óriási tábla – így mértük fel környezetünket, és csodálkoztunk rá egymásra az első pillanatokban, amikor nyílt az ajtó, és belépett egy ragyogó szemű fiatalember állig felpakolva ceruzákkal, rajzokkal teli lapokkal, dobókockával, kártyával, labdával a hóna alatt – nohát, ez mi a manó? Jókedvűen toppant be, és miközben szedegette le magáról a tárgyakat, egy szép mosoly kíséretében be is mutatkozott: Cosma István oktató, pszichológus, örömtánc-tréner, meg megannyi egyéb oktató. Biztatónak tűnt, de aztán jött a „fenő” szó is. – Hűha!
De csodák csodája, senki sem szeppent meg e szócskától, hanem örömmel és bizakodóan fogtunk hozzá az óra témájához. És ezután mindig a csütörtöki napot vártuk, és már előre sajnáltuk, hogy telik az idő, mert csak tíz-, azaz tizenegyórás a foglalkozás, minden héten egyszer.
Hogy jómagam mit tanultam? Logikus gondolkodást. Azt, hogy nincs versengés, de van egymásra figyelés. Van megoldás minden feladatra, helyzetre és körülményre. Van szép beszéd, közös megoldásra váró feladat, mosoly, odafigyelés, de nincs irigység vagy csípős megjegyzés. Többféle gondolkodásmód létezik, de figyelni kell a helyes megoldásra, és nem a rosszat látni. Rájöttem, hogy minden rossz mögött az én-te-őt és a jót kell meglátni.
Van izgés-mozgás, feldobott labda, figyelemfejlesztés és egy kis mókás tánc is, hiszen ép testben ép lélek. De, ami nekem kimondottan jót tett, az az egymás elfogadása, az egymásra figyelés volt. Megtanultam elfogadni a sors csapásait, örömeit és főleg önmagamat, mert ha magunkat szeretjük, akkor ez kisugárzik, és nem tudunk rosszak lenni.
Szombat van, eső csapdossa az ablakot, de én csütörtökre gondolok, hogy mit is mondok majd az „utolsó” órán. Csupán annyit, hogy örvendek, hogy megismerhettem Istvánt úgy is mint pszichológust, úgy is mint embert. Kérem, hogy még sokáig legyen az öreg fiúk-lányok csapatedzője, -fenője, trénere, és a fizetség legyen egy szívből jövő: köszönjük szépen!
Eszter, Marosvásárhely
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
