Nehéz szavak ezek, amelyeknek súlyuk van. Ugyanis szó szerint a megtestesülés azt jelenti, hogy test lesz abból, ami nem volt korábban az, vagyis anyagivá (is) válik, sőt mérlegen le lehet mérni. Nagy a feszültség ebben a történésben, talán már érzékeljük is, hogy jobb lenne nem belemenni, feszegetni ilyen kérdéseket. Nem lenne egyszerűbb, ha „csak” hinnénk, hogy Isten van és mi vagyunk, és hogy vannak törvényei, amelyeket ha megtartunk, akkor minden jó lesz, ha máskor nem, a végén, és ha nem tartjuk meg azokat, akkor elnyerjük a megfelelő büntetést? Minek kutakodni, szőrszálat hasogatni, a kákán is csomót keresni? Azt mondhatjuk, azért, mert ami vár ránk, ha a színfalak mögé nézünk, az nagyon személyes és nagyon szép. Sok vallás van, amelyik nem akar vagy nem mer a mélyre evezni, amelyik az Isten titkait valamilyen okból nem kutatja, de annál inkább kutatja az embert és az ő hozzáállását Isten dolgaihoz. Sok vallás van, amely helyes úton vezérelve a mennyországba akarja juttatni az embert bármilyen áron is, pedig Isten azt akarja, hogy itt, a földi életünkben legyünk boldogok, elsősorban itt valósuljon meg az ő országa. Isten országa köztetek, bennetek van, tanít a Szentírás.
A Szent Ignác-i hagyomány felvállalta ezt a feszültséget, amely a mélyre vezet a Lelkigyakorlatok által. Emiatt sokszor el is marasztalták a jezsuitákat és azokat, akik ezt a lelkiséget tartották a maguk számára olyan eszköznek, amely Isten és igazi énjük felé vezeti őket. Nem kell elfelejteni, hogy a kereszténység sokszor szenvedett már annak a kísértésében, hogy visszatérjen egyfajta mózesi hagyományhoz, amely a törvényt helyezte a vallásos élet középpontjába. Ma is sok olyan, magát kereszténynek tartó vallás van, de sok katolikus keresztény is, aki sokkal jobban kedveli a törvényalapú vallásosságot, mint a hittapasztalatban szerzett önismeret és Isten-megismerés rögösebbnek tartott útját. Ahol az előírások és szabályok a mérvadóak, ott látszólag egyszerűbb és világosabb a vallásgyakorlás. Ezzel szemben, ahol az ember szemmagasságból szemlélheti Istent az imájában és vele társaloghat, ahogyan Szent Ignác mondja, „mint barát a baráttal”, ott sokan veszélyeket látnak és különcködő individualizmussal vádolnak. Legyünk megértőek mindkét felfogással, és ne legyünk türelmetlenek, ha több ezer év tapasztalatát nem tudjuk pár száz év alatt megváltoztatni, hiszen az nagyon beleivódott az emberi sejtjeinkbe.
Az nyilvánvaló már napjainkban, hogy a törvény, bármennyire is igyekszik rendet és haladást biztosítani az emberi közösségben és a személyes életben, azt folyton felülírják a belső indíttatások, amelyek közösségekben és egyénekben törnek felszínre. Ez nemcsak a társadalomban, hanem az egyházban is sajnos sokszor így van. A törvény addig törvény, amíg bele nem ütközik az egyéni kívánságokba. És ez utóbbiból mára annyi van, amennyit csak el lehet képzelni. Ezek a kívánságok sokszor „légből kapott” dolgok, mint például az, hogy a vidékünkön fogyasszunk narancsot és banánt. Vagyis nincs mögöttük megfontolás, Szent Ignác-i szóval megkülönböztetés, hogy az, amit kívánok, valójában jobban vagy kevésbé szolgálja testi vagy lelki egészségemet. A hagyományos egyházak ennek a kihívásnak a súlya alatt szenvednek, hiszen korábban évszázadokig, évezredekig nem volt tapasztalható ilyen „kívánságkosár” a híveik életében.
Jézus életpéldája és tanítási módszere lehet számunkra is újra irányadó, hogy felálljunk ebből a törvénykerülő magatartásból, és ne egyéni szeszélyek, hanem a személyes kapcsolat vezessen minket a közösségre vele és egymással. Ennek a lefordítására és gyakorlatiassá tételére törekedett Szent Ignác azáltal, hogy olyan imamódokat és lelkigyakorlatokat ajánl, amelyek belső meggyőződésből vezetnek valakit Isten útján. Ennek gyakorlatba ültetésére törekedtek száz évvel ezelőtt is, amikor a jezsuiták népmissziókat tartottak. Látjuk a missziós kereszteket sok helyen ma is, és szemünkbe ötlenek a hiányzó évek, amelyek pótlására elérkezettnek látszik az idő. Azóta a jezsuiták a II. vatikáni zsinatot követően próbálták megújítani a módszereket, amelyek által a lelkigyakorlatok gyakorlatát akarták napjainkra alkalmazni. Ezért indultak a személyesen irányított vagy kísért lelkigyakorlatok. Sajnos ezek nagyon kevés ember számára elérhetőek. Véleményem szerint a papságra készülőknek és a papságot gyakorlóknak legalább részt kellene venniük rendszeresen, akár évente nyolcnapos személyesen irányított lelkigyakorlaton. Ez lenne az egyházi élet megújításának az első nagy lépése.
Útra való kérdések:
- Mit jelent számomra a vallási előírás?
- Hogyan növekszem a személyes istenkapcsolatomban?
- Mit tudnék azért bevállalni (idő, pénz, fáradtság), hogy növekedjek a hitben?
Pakot Géza SJ
Az írás megjelent a Vasárnap június 11-ei számának forrás rovatában.
