Először vették magukhoz Jézus testét-vérét

0
708

A gyergyói Szent István Ereklyéinek Átvitele templomban negyvenöt gyermek először járult szentáldozáshoz. Az nagy élményhez vezető út egészéről szól Pongrácz Tímea, a városi jegyeskurzus szervezője, családpasztorációs munkatárs személyes hangú beszámolója.

Eljött a várva-várt nap, május 14-e, amikor a Szent István Ereklyéinek Átvitele templomban negyvenöt tiszta lelkű, ragyogó tekintetű gyerek először járulhatott szentáldozáshoz. Ezt az eseményt, természetesen, megelőzte egy majdnem egy éves felkészítő, ahol a gyerekek hitigazságokat tanulhattak meg, élményekkel gazdagodhattak, egy kicsit közösséggé formálódtak. Nálunk a plébánián, két év kihagyás után, ettől a tanévtől újra kétféleképpen zajlik a gyerekek felkészítése. A plébániai hitoktatás mellett a gyerekek kis csoportokban (6-8 fő) családokhoz is járnak, aminek a szerepe az, hogy különböző témákat, szentírási részeket, imamódokat átbeszélve megtapasztalhassák a közösséget, annak megtartó erejét, az együvé tartozás élményét.

A plébániai oktatást Keresztes Zoltán plébános két önkéntes munkatárs segítségével tartja. Ezeken az alkalmakon átvesszük és megbeszéljük a gyerekek szintjének megfelelően a tízparancsolatot, tanulunk a hét szentségről, az egyház öt parancsolatáról – mindezt úgy, hogy nagyon sok példával, történettel még érthetőbbé tesszük számukra. Természetesen itt is törekszünk megtapasztaltatni velük a közösséget, a gyerekek is szót kapnak, bátran kérdezhetnek, hozzá szólhatnak a témákhoz, hála Istennek meg is teszik. Ugyanakkor szoktunk velük játszani, nagyon sokat énekelni, ami ugyancsak nagy élmény számukra. Nagyon sokszor a felkészítések alatt rácsodálkozom arra, hogy mennyire jól munkálkodik a jó Isten a gyerekek lelkében. Mindig örömmel és hálával tölt el, amikor tanúja lehetek annak a csodának, ahogy a gyermeki lélek megnyílik, fejlődik, ráérez a jó Istenre.

Mivel a felkészítő nagy része az Eukarisztiával való találkozásról szól, ezért egy alkalommal be szoktuk vinni őket a templomba, szentségimádásra. Ilyenkor, az oltárt úgy készítik elő, hogy az Oltáriszentség kihelyezése után a gyerekek szemmagasságában legyen. Ezt azért tartjuk fontosnak, hogy könnyebben tudjanak ránézni Jézusra. Minderre felkészítjük a gyerekeket, bátorítjuk, hogy merjenek oda térdelni Jézus elé, és köszöntsék őt.

Nagyon mély és szép pillanatok ezek, azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek többsége megérez valamit ebből a nagy titokból. Nagyon sokan úgy távoznak, hogy olyan jó volt, valami más volt, nagy öröm van bennem…

Talán a szentgyónás a „legizgalmasabb” rész az egész témakörből. Itt tapasztalunk először félelmet a gyerekek többségében. Előkerül a szégyenérzet, mi van, ha a pap leszid, elmondja a bűneimet, más szemmel néz rám stb. kérdésköre. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy jól megértsék a gyerekek, hogy igaz, hogy a pap ott van, de az ő személyén keresztül Istentől jön a feloldozás, az irgalom. Nehéz nekik ebben a korban ezt még megérteni. Éppen ezért szoktunk megmutatni számukra egy nagyon erőteljes képet, meghíva őket arra, hogy csak nézzék jól meg, aztán amikor mindenki megnézte, mondják el, hogy mit láttak.

Élmény számomra/számunkra, hogy a kicsi lélek mennyi mindent, minden lényeges dolgot meglát, megért, elfogad a kép hatására.

Az elsőáldozási szentmise gyönyörű volt, kezdve a bevonulás pillanatától egészen az áldásig. A gyerekek nemcsak szemlélői ennek az eseménynek, hanem aktív résztvevői is. Hálásak voltunk azért is, hogy habár az utolsó napokban lebetegedett a plébános úr, mégiscsak velünk ünnepelhetett, és hogy Jánossi Imre tisztelendő úr, annak ellenére, hogy nem nagyon ismerte a gyerekeket, nagyon szépen összefogta és koordinálta az egész eseményt. Személy szerint egy kicsit a mennyországot éltem meg, amikor a gyerekek csengő hangja egyszerre megszólalt, mind a gitáros énekek, mind a kántor úr által vezetett énekek alatt, ahogy jelen voltak a szentmisén, ahogy bekapcsolódtak. A szentáldozás pillanatában, látva az ő vágyakozó arcukat, összeszedettségüket, nagyon elérzékenyültem és nagyon hálás voltam a jó Istennek, hogy részese lehettem ennek az élménynek.

A szentmise után több szülő és résztvevő elmondta, hogy annyira mély, annyira szép volt, más volt, valamit megéreztek…. Én azt mondom, nem valamit, hanem VALAKIT! Istennek legyen hála mindenért!

Ui. Pár nappal később újra találkozva a gyerekekkel, feltettük nekik azt a kérdést, milyen volt az első szentgyónás, illetve mi volt a legszebb a szentmisében? Íme, néhány a gyerekek válaszaiból.

Az első szentgyónásról: – nagyon izgultam, még a lábaim is remegtek – de rájöttem nem kellett volna – féltem, hogy a papbácsi le fog szidni, de mikor bementem és ránéztem, ez teljesen megszűnt – nagyon felemelő érzés volt megtisztulni – megkönnyebbültem – érdekes volt – boldogabb voltam.

Az elsőáldozási szentmiséről: – jó volt, nagyon jó – tetszett, ahogy bevonultunk – izgultam – örültem, hogy felvehetek még egy szentséget – ügyesek voltunk, nagyon sokat és szépen énekeltünk – meghatódottak voltunk – MAGUNKHOZ VEHETTÜK JÉZUS TESTÉT ÉS VÉRÉT.

Élményeiket tovább bonthatták a Székelyföld televízió és az Itthon közösen a holnapért-alapítvány stúdiójában, ahol egy egész stáb hallgatta lelkesedéssel, ahogyan életük legszebb találkozásáról mesélnek.

Az itt készült felvétel hamarosan minden közösségi platformon megtekinthető lesz. Tanuljunk gyermekeinktől, főként azt a vágyat, ami a jó Istenre mutat.

Pongrácz Tímea