Szétszórt szeretet: zarándokélet egy kofferrel

0
828

Kiállításmegnyitóval kezdődött a Szociális Testvérek Társaságának évfordulós ünnepségsorozata május 19-én, pénteken este 7 órakor a Szent Mihály-plébánia Szentegyház utcai kiállítótermében. A kiállítást László Attila főesperes nyitotta meg, a kiállítás kurátora Hegedűs Enikő művészettörténész.

Szétszórt szeretet: zarándokélet egy kofferrel – a szociális testvérek erdélyi és romániai létének mozzanatait mutatja be Temesvártól Kolozsvárig és Csíkszeredáig, a kezdetektől máig. Nemcsak a régmúltat mutatja, hanem a mát, és így szól a mai nézőkhöz, megszólítja őket, hozzájuk szól. Követésre hív, az egykori szikrát ma is tűzzé csiholni.

,,Mind utazunk. Megvan ennek az öröme, terhe; vágyott és belátott célokkal, kellemes és nem várt meglepetésekkel”, mondta megnyitó beszédében László Attila főesperes-plébános. ,,Meg-megállunk összepakolni, hogy cipelhessük bőröndjeinket a legfontosabbakkal; örülünk, hogy van gazdag csomagunk vagy épp amiatt morgunk, olykor sajnálkozunk is, hogy mennyi mindent hátra kell hagynunk. Aztán belátjuk, hogy sok mindenre igazából már nem életszerűen van szükségünk, de a saját, vagy mások dolgait újra meglátva, kézbe véve, főként örökségünkkel találkozva, mégis az életet kalibrálják a múlt dolgai újra bennünk, előre lendítve. És ami a legfontosabb: hálára indítva. Így lesz nyilvánvaló család-gazdagságunk, emberségünk. Utazunk most is. Múltból megerősödni, lendülni, hálából élni. Mert a haladat évtizedeinek itt visszaidézett pillanatai megerősítenek minket: ha a szeretet, mi Isten, kiárad, lehetünk eszközei. Utazunk – társakat keresve, tőlük irányt, célt kérdezve. Keresve a ’hogyan érdemest’, nem tévesztve szem elől – s erre is emlékeztet itt minden -, hogy retúrjegy nincsen. Azt is tudjuk: holnap lehet, hogy már nem így lesz, és nem azért, mert megérkeztünk. A tér és idő, emberekkel, haladni fog tovább. Holnap lehet, hogy már mi leszünk emlékezéssé. Tanuljunk, erősödjünk ezért ma, hogy földi utazásunkból kiszállni csak élet-gazdagon érdemes! S azért is, mert életünk így lesz zarándokéletté – akár egy kofferrel.”

A kiállításról annak kurátora, Hegedüs Enikő művészettörténész így beszélt: ,,nem a hagyományos tárlatok sorozatába tartozik, bár napjainkban nagyon széles a spektruma a tárlatoknak. …ez egy életmű kiállítás. Bár nem egy alkotóművész egyéni életútjának munkái kerülnek bemutatásra, mégis élet-művet láthatunk, a Lélek művét, ahogy különböző életutakat egybeszőtt, különböző karakterű és hátterű nők személyes meghívásán keresztül őket testvérré formálja, közösségbe, rendbe összefogja és kialakít egy egységes képet, karizmát és küldetést.” Hegedüs Enikő így folytatta: ,,A száz év életművét számomra az egykori Rákóczi úti kápolna üvegablaka jelképezi. A régi vitrálét különböző színű és formájú részekből állította össze az alkotó. Külön-külön egyik vagy másik nem érvényesül, együttesen viszont a Szentlélek hét ajándéka rajzolódik ki, ahogy évszázadokon keresztül megpróbálták érzékeltetni. A Lélek műve minden egyes élet és minden közösség születése, karizmája, a megélt küldetés, a mozgalmak és apró örömök felismerése a hétköznapokban, a gondviselésre való ráhagyatkozás, a megpróbáltatások elszenvedése és a megmaradás, és minden újjáéledés, kreatív erő, szépség és túláradó, szétszórt szeretet. Kész lenni és IGENT mondani a Lélek indítására, bizalommal és szabadsággal, hogy a Lélek tudja, hogy hova akar vezetni. A régi üvegablak darabjai is szétszórodtak, de az üzenetét a testvérek ma is közvetítik, ők maguk váltak ablakká.”

A kiállítás nagyrésze fénykép, arcok, ismert és ezután megismerendő arcok, nemes vonások, sok önfeledt mosoly, majd a vértanúk keresztalakban elrendezett arcképcsarnoka, középen az egykori, szétvert kolozsvári kápolna tabernákulumának ajtajával. Az anyagot Homa Ildikó kerületi elöljáró és Czimbalmos Emília gyűjtötték össze és Hegedüs Enikő szakmai irányításával kiállítássá formálták.

,,…mindannyian, akik eljöttünk ide személyes tapasztalatunk van, ismerünk és ismertünk testvéreket”, folytatta a művészettörténész. ,,Ha a Szociális Testvérek Társaságáról hallunk, akkor arcok és emlékek elevenednek meg előttünk. Felidézzük a jóságos és segítőkész, ugyanakkor a bölcs, okos és elszánt testvéreket egyaránt. Itt most kitágul előttünk a kör a testvérek arcai és bennük, általuk a Társaság arca, ablaka tárul fel, ahogy őket az isteni művész, a Szentlélek formálta, alakította, és ahogy ebben személyesen és közösen együttműködtek, és kimondják ma is, Ecce adsumus, mitte nos, Allleluja!

Az arcok mögött történetek vannak, amelyeket modern technikai eszközökkel lehet leolvasni a sok irattári kutatás nyomán összeválogatott kiállítási anyag egyes ,,fejezeteinél”. A tárlókban olyan tárgyak láthatóak, amelyek a börtönben kísérték, segítették a testvéreket kitartani. Látható a Társaság szellemi teljesítményét mutató kiadványok sora, a nagy barát, Sík Sándor levele, a testvéreknek dedikált zsoltárfordítás kötete, a szociális munka különböző helyszíneit mutató képek mellett egy kötény, amit a Központi Szállóban dolgozók használtak. Egy egész falon, színes fotókon követhető a Társaság mai, változatos tevékenységekben megmutatkozó élete.

Ha nemcsak QR kódok, de élő kalauzolás segít eligazodni, mint ahogy a krónikaíró Czimbalmos Emília testvér vezetésével is körbejárhatott, a kiállítás még gazdagabb, lelkesítőbb élmény lehet.

,,1923. május 12-én, reggel 7.35: Slachta Margit és társai megalapították a SZTT-t. A nekik adatott tűz lelkesít ma minket. Az ő vízióját szeretnénk továbbvinni a következő 100 évben is”, hangzott el a testvérek hitvallása. A megnyitón Gábor Csilla testvér, egyetemi tanár tartott előadást erről a tűzről, amely az alapítókat, a társaság tagjait mindig is vezette és lelkesítette Slachta Margit és a szociális testvérek: vízió és örökség címen.

Gyárfás Renáta hegedűművész és Magyari Annamária fuvolaművész hangolta a lelkeket Jean-Marie Leclair, valamint Bartók Béla műveivel.

,,Vetni kell, hogy arathassunk. Isten mindannyiuknak a szívébe helyezi a szeretet magvát, a mi felelősségünk, hogyan gondozzuk, és persze ez néha szenvedéssel is jár”, mondták a megnyitón, majd Tamás József ny. segédpüspök áldotta meg a búzamagokat, amelyekből mindenki egy kis csészébe helyezett földbe ültetve hazavihetett, hogy otthon figyelje, hogyan szökken szárba az elvetett mag. A kiállítás megnyitó zárórituáléjaként elképzelt jelképes magvetés a vissza- és a jövőbe tekintésre egyaránt alkalmas eszköz, ahogyan a kiállítás egésze is az.

Fotó: Bodó Márta