Az élet öröm, amelyet ajándékként kell megélni

0
607

Jézus az utolsó vacsorán tekintetét az égre emelte, és így imádkozott: „Atyám, eljött az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged! Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egy igaz Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél. Én megdicsőítettelek téged a földön. A feladatot, amelyet rám bíztál, teljesítettem. Atyám, most te dicsőíts meg engem azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad a világ teremtése előtt! Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál. Tieid voltak, és nekem adtad őket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. Hiszen én a tőled vett igéket mondtam el nekik, ők pedig elfogadták: megismerték az igazságot, hogy tőled jöttem, és hittel elfogadták, hogy te küldtél engem.
Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem értük, akiket nekem adtál. Tieid ők – hiszen a tied mindaz, ami az enyém, és minden az enyém, ami a tiéd –, és én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább itt e világban, ők azonban a világban maradnak. Én most hozzád megyek.”
Jn 17,1−11a

Mintha elszámolni készülnénk arról, hogyan kell távolságot tartani a szívünktől, egymástól és Istentől. Valahányszor valaki néhány szó vagy ének által közelebb hoz bennünket a szívünkhöz, fellélegzünk, mert ismerős érzés, hogy a közelség az élet egyik szép ajándéka számunkra. Megannyi gátlásaink helyett, amelyek idegenné taszíthatnak saját irányukba is, jó lenne a gyógyulás szeretetével nézni önmagunkra és sebzett kapcsolatainkra. Szavainkat, amelyek gyakran hangosak, jó lenne szelídíteni és új szívet teremteni magunkban. A napokban egy családapa könnyes szemekkel és akadozó hangon mondta, hogy „megvan mindenünk, amire vágytunk ahhoz, hogy jól tudjunk élni, azonban a feleségem súlyosan beteg lett”. Elcsuklik a hangja, közben körbehordozza tekintetét az udvarán, és látszik e nézésben, hogy amiért egy életen át harcolt, azt most odaadná a felesége életéért. Bennünk maradéktalanul ott van, amiért érdemes élnünk, és mégis, gyakran úgy beszélünk mások gyengeségéről, mintha nem húzódna törés hangzatos szavaink mögött.

Egy olyan világban élünk, ahol ha valaki elhagyja a házát, az lakatlanná válik, ha valaki nem jön többé a templomba, a megszokott helyén üresség tátong. Gyakran és sokat veszítünk a bensőnkből, késve érkezik meg hozzánk a döntő felismerés, hogy maga az élet öröm, és ezt nem leszolgálni kell, hanem ajándékként átélni. Számontartjuk egymás eleséseit, és hagyjuk, hogy az újrakezdéseink csodáját felváltsa a megszokottságaink rugalmatlansága.

Ezért hordoz minden fordulatunk egy csodát, amelyet önmagunkba tekintve fedezhetünk fel, és ezáltal úgy élhetünk, hogy a mellettünk élő ember is rálát önmaga múlhatatlan csodájára. A rohanásainkban felégetett időnknek szép lehetősége felemelni a szívünket, hogy a mellettünk elbillent élet belénk kapaszkodhasson, kedvet és értelmet találjon ahhoz, hogy eleséséből felálljon. Ez a hitnek előttük járó vonása olyan, mint a szelíd fuvallat, magával viszi a virágok varázslatos illatát. Sokszor nem is tudjuk, de a szépen megélt időtöredékünk másoknak kapaszkodót, életkedvet közvetíthet. Olyan megható az Úr Jézus imája, hogy „értük könyörgök”, vagyis nem az eseményekért, nem azért, hogy jobb legyen az életünk, hanem ennél sokkal fontosabbért, értünk, akik mi vagyunk, akkor is, ha ígéretünkkel ellentétben néha máshol járunk, másról álmodunk. Értünk könyörög, hogy az események fondorlatában ne őrlődjön fel a bizalmunk és reményünk.

Bilibók Géza

Az írás megjelent a Vasárnap május 21-i számában.

MEGOSZTÁS