A Magyarországon 1950-ben feloszlatott szerzetesrendek több mint ötszáz tagja nyugszik a pannonhalmi köztemetőben. A Pannonhalmi Főapátság és a Nemzeti Örökség Intézete a Pannonhalmi Szociális Otthonba száműzött és ott elhunyt szerzetesek sírhelyét jelölő márványtáblát és parcellakövet avatott február 24-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapja (február 25.) alkalmából. II. János Pál pápa 1996. szeptember 6-án magyarországi látogatásakor elsőként a Pannonhalmi Főapátság Szent Adalbert Szociális Otthonát látogatta meg, ahol találkozott az idős, beteg szerzetesekkel.
A Pannonhalma város köztemetőjének egy különleges szegletéről első látásra azt hihetnénk, hogy katonai temető, mert ahhoz hasonlatosan sorjáznak itt a sírok, az egyszerű kőkeresztek. Valóban „katonák” nyugszanak itt. Isten katonái, a szeretet fegyvereit halálukig hordozó szerzetesrendek katonái, akik az 1950. évi feloszlatásukat követően megalázva, megkínozva, betegségektől gyötörten a főapátság épületében kialakított állami szociális otthonban leltek menedékre, majd a helyi temetőben végső nyughelyre.
E sírok a tanúi annak, hogy a Pannonhalmán elhunyt szerzetesek számára még a hetvenes, nyolcvanas években sem adatott meg, hogy rendjük sírboltjában vagy rendházuk temetőjében leljenek végső nyugalomra. Több mint ötszázan nyugszanak itt, a „helyhiány” miatt gyakorta akár kettős sírban, egymásra temetve. A legtöbben jezsuiták, de nagy számban találhatók itt az akkori kommunista hatalom által megszüntetésre ítélt más szerzetesrendek halottai is: szaléziak, domonkosok, premontreiek, pálosok, ciszterciek, verbiták.
Közel 140 jezsuita sírja van itt, akiket kis cellákba zsúfoltak össze egymás hegyére-hátára az apátságban kijelölt kényszerlakhelyükön. Fotó: Sajgó Szabolcs SJ
Hortobágyi T. Cirill bencés főapát, egykori bencés diák emlékeztetett rá, hogy az itt nyugvó szerzetesek egy olyan kor, egy olyan társadalmi berendezkedés tanúi, mely embereket vallásos hitük és meggyőződésük miatt nemkívánatosnak minősített. Beszédében kiemelte: „A szerzetesrendek mindig is igen sokrétű tevékenységet folytattak a társadalom hasznára. Se szeri, se száma a nővérek, a szerzetes testvérek és atyák, a direkt lelkipásztori munkán túllépő, a társadalom javára vállalt szolgálatának. Épp a szerzetesség sokrétű, nem pusztán a vallás vagy a művelődés szférájára kiterjedő feladatvállalásának köszönhető, hogy az evangélium kovásza átjárta a társadalmat, és az evangélium értékrendje a társadalom minden szintjén gyökeret vert. És nem véletlen, hogy vallás eltörlésére irányuló tevékenységet a szerzetesség kiiktatásával kezdték. A vallást akarták megszüntetni, az Istenbe vetett hitet kitörölni, az egyházat megszüntetni.”
A több mint tízezer szerzetest érintő intézkedésre emlékeztető mementók segítenek az emlékezetbe vésni, milyen volt a kommunizmus. Kegyetlen, istentelen és hitetlen. De álságos is, hiszen azt azért nem merték megtenni, hogy az összes szerzetesrend működését teljes mértékben betiltsák. Így maradt meg négy szerzetesrend: a bencések, a piaristák, a ferencesek és a szegény iskolanővérek, akik korlátozott lehetőségekkel, két-két iskolával és rendházzal folytathatták működésüket.
A parcellakő és emléktábla leleplezése után azok köré számtalan koszorút, az emlékezés és a hála virágait helyezték el a jelenlévők. Az ünnepségen számos szerzetesrend képviselője mellett megjelentek a kormányzat, az egyházi, a társadalmi és a kulturális szervezetek képviselői, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, a Szerzetesi Iskolák Diákjai Társasága, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének tagjai is.
A jó példák azok a szerzetesek, akik a nyomorúságos körülmények között is maradtak hívő emberek. Még egy lehetetlen helyzetben, a száműzetésben is a szellemüket fejleszteni, a tudásukat gyarapítani, a lelküket nemesíteni akarták, hogy ha lehetőség nyílik rá, és még marad erejük, készek legyenek folytatni, készek legyenek Isten és az emberek szolgálatára. Sajátos vigasz és egyfajta erkölcsi elégtétel volt a még életben maradottak számára, amikor 1996. szeptember 6-án II. János Pál pápa elsőként a Pannonhalmi Főapátság Szent Adalbert Szociális Otthonát látogatta meg, ahol találkozott az idős, beteg szerzetesekkel. A rendházaikból elüldözött, sokat szenvedett szerzetes papok és nővérek ágyánál megjelent és áldást osztott. A szentatya ekkor leszögezte: felbecsülhetetlen az emberi szenvedés értéke és az öregkor lelki gazdagsága. A szenvedés, a megigazulás és az Istenbe vetett végtelen hit bizonyítéka az a kicsi, pannonhalmi földdarab, amin most már egy parcellakő és emléktábla is áll a sokat szenvedett szerzetesek emlékezetére. Gondoljunk rájuk imáinkban!
Forrás: Pannonhalmi Főapátság/Magyar Kurír
