Szívvel beszélni. Ferenc pápa üzenete a társadalmi kommunikáció 57. világnapjára

0
134

,,Igazságban és szeretetben” (Ef 4,15)

Miután az elmúlt években a ,,menni és látni” és a ,,hallgatni” igékről mint a jó kommunikáció feltételeiről elmélkedtem, a társadalmi kommunikáció LVII. világnapjára szóló üzenetben a ,,szívvel beszélni” témára szeretnék összpontosítani. A szív az, amely arra ösztönzött bennünket, hogy menjünk, lássunk és hallgassunk, és a szív az, amely a kommunikáció nyitott és befogadó módja felé mozdít bennünket. Miután begyakoroltuk a meghallgatást, ami várakozást és türelmet igényel, valamint lemondunk álláspontunk előítéletes érvényesítéséről, beléphetünk a párbeszéd és a megosztás dinamikájába, ami pontosan a szívélyes kommunikáció dinamikája. Miután tiszta szívvel meghallgattuk a másikat, képesek leszünk arra is, hogy az igazságot követve, szeretetben beszéljünk (vö. Ef 4,15). Nem szabad félnünk attól, hogy az igazságot hirdessük, még ha ez időnként kényelmetlen is, de attól, hogy ezt szeretet nélkül, szív nélkül tegyük. Mert ,,a keresztény programja” — ahogy XVI. Benedek írta — ,,egy látó szív”. Egy szív, amely dobbanásaival felfedi lényünk igazságát, és amelyre ezért hallgatni kell. Ez arra készteti azokat, akik hallgatnak, hogy ugyanarra a hullámhosszra hangolódjanak, egészen addig a pontig, hogy képesek legyenek a szívükben a másik szívdobbanását is meghallani. Ekkor megtörténhet a találkozás csodája, amely arra késztet, hogy együttérzéssel tekintsünk egymásra, és tisztelettel fogadjuk kölcsönös gyarlóságainkat, ahelyett, hogy hallomásból ítélkeznénk, és viszályt és megosztottságot vetnénk.

Szívélyes kommunikáció

A szívélyes kommunikáció azt jelenti, hogy azok, akik olvasnak vagy hallgatnak minket, örömmel fogadják, hogy részt veszünk korunk asszonyainak és férfiainak örömeiben, félelmeiben, reményeiben és szenvedéseiben. Akik így beszélnek, szeretik a másikat, mert törődnek vele, és megvédik a szabadságát anélkül, hogy megsértenék azt. Ezt a stílust láthatjuk a titokzatos vándorban, aki a Golgotán történt tragédia után párbeszédet folytat az Emmauszba tartó tanítványokkal. A feltámadt Jézus szívvel beszél hozzájuk, tisztelettel kíséri szenvedésük útját, önmagát ajánlva és nem ráerőltetve, szeretettel nyitja meg elméjüket, hogy megértsék a történtek mély értelmét. Sőt, örömmel kiálthatják, hogy szívük égett bennük, amikor az úton beszélt hozzájuk, és magyarázta nekik a Szentírást (vö. Lk 24,32).

Egy olyan történelmi időszakban, amelyet a polarizációk és ellentétek jellemeznek — amelyektől sajnos még az egyházi közösség sem mentes –, a ,,nyitott szívvel és karral” való kommunikáció iránti elkötelezettség nem kizárólag a kommunikáció területén dolgozókra vonatkozik; ez mindenki felelőssége. Mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy keressük és kimondjuk az igazságot, és ezt szeretettel tegyük. Különösen mi, keresztények vagyunk folyamatosan felszólítva, hogy őrizzük meg nyelvünket a gonosztól (vö. Zsolt 34,13), mert ahogy a Szentírás tanítja, ugyanazzal a nyelvvel áldhatjuk az Urat és átkozhatjuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket (vö. Jak 3,9). Nem szabad, hogy gonosz szó hagyja el a szánkat, ,,hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, javára váljék hallgatóitoknak”(Ef 4,29).

Néha a baráti beszélgetések még a legkeményebb szívekben is rést nyithatnak. Erre az irodalomban is van példa. Arra az emlékezetes oldalra gondolok A jegyesek XXI. fejezetében, amelyben Lucia szívből beszél az Innominatóhoz [a Névtelenhez], amíg az, lefegyverezve és egy egészséges belső válságtól sújtva, enged a szeretet szelíd erejének. Ezt tapasztaljuk a társadalomban, ahol a kedvesség nem csupán ,,etikett” kérdése, hanem valódi ellenszere a kegyetlenségnek, amely sajnos megmérgezi a szíveket és mérgezővé teszi a kapcsolatokat. Szükségünk van rá a média területén is, hogy a kommunikáció ne szítsa a viszályt, amely elmérgesít, dühöt szül és összecsapásokhoz vezet, hanem segítsen az embereknek békésen elgondolkodni és kritikus, de mindig tisztelettudó szellemben értelmezni a valóságot, amelyben élnek.

Kommunikáció szívtől szívig: ,,Ahhoz, hogy jól beszéljünk, elég, ha jól szeretünk”

A ,,szívvel való beszéd” egyik legfényesebb és máig lenyűgöző példáját Szalézi Szent Ferenc, az egyház doktora kínálja, akiről 400 évvel halála után a Totum amoris est című apostoli levélben írtam. E fontos évfordulón kívül szeretnék megemlíteni egy másik évfordulót is, amelyre 2023-ban kerül sor: annak századik évfordulóját, hogy XI. Piusz a Rerum omnium perturbationem kezdetű enciklikával a katolikus újságírók védőszentjévé nyilvánította Szalézi Szent Ferencet. A briliáns értelmiségi, termékeny író és mély teológus Ferenc a 17. század elején Genf püspöke volt a kálvinistákkal folytatott heves viták által jellemzett nehéz években. Szelíd magatartása, embersége és készsége a türelmes párbeszédre mindenkivel, különösen azokkal, akik nem értettek vele egyet, Isten irgalmas szeretetének rendkívüli tanújává tette. Azt lehetett róla mondani: ,,A szép, szelíd beszéd sok barátot szerez, a jóakaró nyelvnek szépen felelgetnek” (Sir 6,5). Végül is egyik leghíresebb kijelentése: ,,szív a szívhez szól”, hívők nemzedékeit inspirálta, köztük Szent John Henry Newmant, aki ezt választotta jelmondatául: Cor ad cor loquitur. Egyik meggyőződése volt: ,,Ahhoz, hogy jól beszéljünk, elég, ha jól szeretünk”. Ez mutatja, hogy a kommunikációt soha nem szabad valami mesterséges dologra, marketingstratégiára redukálni, ahogyan manapság mondanánk, hanem inkább a lélek tükörképe, a szeretet szemmel láthatatlan magjának látható felszíne. Szalézi Szent Ferenc számára éppen ,,a szívben és a szív által jön létre egy finom, intenzív és egyesítő folyamat, amelyben megismerjük Istent”. Jól szeretve Szent Ferencnek sikerült kommunikálnia a süketnéma Mártonnal, barátjává válni. Ezért is nevezik őt a kommunikációban akadályozott emberek védelmezőjének.

Ebből a ,,szeretet kritériumából” kiindulva a szentéletű genfi püspök írásaiban és életének tanúságtételében arra emlékeztet bennünket, hogy ,,azok vagyunk, amit kommunikálunk”. Ez ma, amikor — amint azt különösen a közösségi médiában tapasztaljuk — a kommunikációt gyakran kihasználják, hogy a világ olyannak lásson minket, amilyenek lenni szeretnénk, és ne olyannak, amilyenek vagyunk. Szalézi Szent Ferenc sok példányban terjesztette írásait a genfi közösség körében. Ez az ,,újságírói” intuíciója olyan hírnevet szerzett neki, amely hamarosan túlnőtt egyházmegyéje határain, és máig is fennmaradt és a mai napig fennáll. Írásai — jegyezte meg Szent VI. Pál — ,,rendkívül élvezetes, tanulságos és megható” olvasmányt nyújtanak. Ha ma a kommunikáció területét nézzük, vajon nem éppen ezek azok a jellemzők, amelyeket egy cikknek, egy riportnak, egy televíziós vagy rádiós műsornak, egy közösségi médián közzétett bejegyzésnek tartalmaznia kell? A kommunikációban dolgozó emberek érezzék magukat inspirálva a gyengédség e szentjétől, aki bátran és szabadon keresi és mondja el az igazságot, és elutasítja a szenzációhajhász és harcias kifejezések kísértését.

Szívvel beszélni a szinódusi folyamatban

Mint hangsúlyoztam: ,,Az egyházban is nagy szükség van arra, hogy meghalljuk és meghallgassuk egymást. Ez a legértékesebb és legéletigenlőbb ajándék, amit egymásnak nyújthatunk”. Az előítéletek nélküli, figyelmes és nyílt meghallgatás Isten stílusa szerinti beszédet eredményez, amelyet a közelség, az együttérzés és a gyengédség táplál. Az egyházban sürgető szükségünk van a kommunikációra, amely meggyújtja a szíveket, balzsam a sebekre, és amely fényt vet testvéreink útjára. Egy olyan egyházi kommunikációról álmodom, amely tudja, hogyan engedje magát a Szentlélek által vezetni, amely szelíd és ugyanakkor prófétai, amely tudja, hogyan találjon új utakat és eszközöket a csodálatos igehirdetéshez, amelyre a harmadik évezredben hivatott. Egy olyan kommunikáció, amely az Istennel és a felebaráttal, különösen a legrászorultabbakkal való kapcsolatot helyezi a középpontba, és amely tudja, hogyan kell meggyújtani a hit tüzét, ahelyett, hogy az önreferenciális identitás hamuját őrizné. Egy olyan kommunikációs forma, amely a hallgatásban alázaton, a beszédben pedig parrhesia-n alapul, és amely soha nem választja el az igazságot a szeretettől.

A lelkek lefegyverzése a béke nyelvezetének előmozdításával

,,A szelíd beszéd megtöri a csontot” — mondja a Példabeszédek könyve (25,15). Ma jobban, mint valaha, a szívvel való beszéd alapvető fontosságú a béke kultúrájának előmozdításához ott, ahol háború van; olyan utak megnyitásához, amelyek lehetővé teszik a párbeszédet és a megbékélést ott, ahol a gyűlölet és az ellenségeskedés tombol. A globális konfliktusok drámai kontextusában, amelyet jelenleg tapasztalunk, sürgősen fenn kell tartanunk a kommunikáció olyan formáját, amely nem ellenséges. Le kell küzdeni azt a tendenciát, hogy ,,az ellenfeleket kezdettől fogva lejárassuk és sértegessük, ahelyett, hogy tiszteletteljes párbeszédet kezdeményeznénk”. Olyan kommunikátorokra van szükségünk, akik nyitottak a párbeszédre, elkötelezettek a teljes leszerelés előmozdításában, és elkötelezettek a szívünkben fészkelő harcias pszichózis felszámolása mellett, ahogyan Szent XXIII. János prófétai módon sürgetett a Pacem in terris enciklikában: ,,Az igazi béke csak kölcsönös bizalomban épülhet” (113. sz.). Egy olyan bizalom, amelynek nincs szüksége védett vagy zárt kommunikátorokra, hanem bátor és kreatív kommunikátorokra, akik készek kockáztatni, hogy megtalálják a közös alapot, amelyen találkozhatnak. Ahogy hatvan évvel ezelőtt, úgy most is sötét órákat élünk, amikor az emberiség a háború eszkalálódásától tart, amelyet a kommunikáció szintjén is a lehető leghamarabb meg kell állítani. Ijesztő hallani, hogy milyen könnyen hangzanak el emberek és területek elpusztítására felszólító szavak. Szavak, amelyek sajnos gyakran válnak háborús, szörnyű erőszakos cselekedetekké. Ezért kell elutasítani minden háborús retorikát, valamint a propaganda minden olyan formáját, amely manipulálja az igazságot, és ideológiai célokból eltorzítja azt. Ehelyett olyan kommunikációs formát kell támogatni, amely segít megteremteni a népek közötti viták megoldásának feltételeit.

Keresztényként tudjuk, hogy a béke sorsa a szívek megtérésén múlik, mivel a háború vírusa az emberi szívből ered. A szívből jönnek a megfelelő szavak, hogy eloszlassuk a zárt és megosztott világ árnyait, és egy olyan civilizációt építsünk, amely jobb, mint amit kaptunk. Mindannyiunknak részt kell vennie ebben az erőfeszítésben, de ez az erőfeszítés különösen a kommunikáció területén dolgozók felelősségérzetére apellál, hogy hivatásukat küldetésként végezhessék.

Az Úr Jézus, az Atya szívéből kiáradt tiszta Ige segítsen bennünket abban, hogy kommunikációnk világos, nyílt és szívből jövő legyen.

Az Úr Jézus, a testté lett Ige segítsen nekünk, hogy meghalljuk a szívek dobbanását, hogy újra felfedezzük magunkat testvérekként, és hogy lefegyverezzük a megosztó ellenségeskedést.

Az Úr Jézus, az igazság és a szeretet Igéje segítsen bennünket abban, hogy szeretetben mondjuk ki az igazságot, hogy egymás védelmezőinek érezhessük magunkat.

Róma, 2023. január 24., Szalézi Szent Ferenc emléknapján

Forrás: World Communication Day

Fotó: Vatican Media

(B. M. fordítása)