Az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik

Ferenc pápa katekézise

0
356
Ferenc pápa az Emberek Szűzanyja Fehéroroszországban és Ukrajnában tisztelt ikonja előtt a szerdai kihallgatáson. Fotó: Vatican News

Új katekézissorozatot kezdett a szentatya január 11-én a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében „az evangelizáció szenvedélye: a hívő apostoli buzgósága” témáról. Első elmélkedésében Máté apostol meghívástörténete alapján (vö. Mt 9,9–13) az apostolkodásra szóló meghívásról elmélkedett. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk a Magyar Kurír tolmácsolásában.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma egy új katekézissorozatot kezdünk, amelyet a keresztény élet egyik sürgető és meghatározó témájának szentelünk: az evangelizáció szenvedélye, vagyis az apostoli buzgóság. Az egyház számára létfontosságú dimenzióról van szó: Jézus tanítványainak közössége ugyanis apostolinak születik, misszionáriusnak születik, és nem hittérítőnek.

Kezdettől fogva meg kell különböztetnünk ezeket: misszionáriusnak lenni, apostolinak lenni, evangelizálni nem ugyanaz, mint téríteni – semmi közük egymáshoz! Tehát az egyház számára létfontosságú dimenzióról van szó, Jézus tanítványainak közössége apostolinak és misszionáriusnak születik. A Szentlélek alakítja az egyházat kifelé haladóvá, kilépő egyházzá, hogy ne maga körül forogjon, hanem kifelé forduljon, hogy Jézus másokat megfertőző tanúja legyen – a hit ugyanis fertőz –, arra törekedve, hogy világosságot árasszon a föld határáig. Előfordulhat azonban, hogy az apostoli lángolás, annak vágya, hogy az evangélium jó hírét elvigyük másoknak, alábbhagy, langymeleggé válik. Néha eltűnni látszik a lelkesedés. Vannak bezárkózó keresztények, akik nem gondolnak másokra. És amikor a keresztény élet szem elől téveszti az evangelizáció horizontját, az örömhírhirdetés horizontját, akkor megbetegszik: bezárul, maga körül forog, elsorvad. Apostoli buzgóság nélkül a hit elsorvad.

Pedig a küldetés a keresztény élet oxigénje: felélénkíti és megtisztítja. Induljunk hát útnak, hogy újra felfedezzük az evangelizáló szenvedélyt, a Szentírásból és az egyház tanításából kiindulva, hogy a forrásokból merítsük az apostoli buzgóságot. Azután felkeresünk néhány élő forrást, néhány tanút, akik újra lángra lobbantották az evangélium iránti szenvedélyt az egyházban, hogy segítsenek feléleszteni a tüzet, amelyet a Szentlélek mindig táplálni akar bennünk.

Ma egy emblematikus evangéliumi jelenettel szeretném kezdeni, amelyet hallottunk: Máté apostol meghívásával. Ő maga meséli el evangéliumában, a hallott szakaszban (vö. Mt 9,9–13). Minden Jézussal kezdődik, aki „meglát egy embert” – mondja a szöveg. Kevesen látták Mátét olyannak, amilyen volt: úgy ismerték, mint aki „a vámnál ült” (Mt 9,9). Vámszedő volt ugyanis: behajtotta az adókat a Palesztinát megszálló római birodalom számára. Más szóval kollaboráns volt, a nép árulója. Elképzelhetjük, mennyire megvetették az emberek: „vámos” [nyilvános bűnös] volt, ahogyan nevezték. De Jézus szemében Máté egy ember, a maga nyomorúságaival és nagyságával. Figyeljétek csak meg: Jézus nem áll meg a mellékneveknél, Jézus mindig a főnevet keresi. „Ez bűnös, ez olyan, aki…” ezek jelzők: Jézus a személyt nézi, ő a szívig hatol, ez egy személy, ez egy ember, Jézus a lényeget nézi, a főnév érdekli, sosem a melléknév: „Hagyjuk a mellékneveket!” És míg Máté és a többi ember között távolság van – mert ők a jelzőt figyelték: a „vámost” –, addig Jézus közel megy hozzá, mert Isten minden embert szeret. „Ezt a nyomorultat is?” Igen, ezt a nyomorultat is, sőt ő ezért a nyomorultért jött! Az evangélium azt mondja: „A bűnösökért jöttem, nem az igazakért!”

Gyönyörű Jézusnak ez a tekintete, amely a másikat, bárki legyen is, a szeretet címzettjének látja. Ez az evangelizáló szenvedély kezdete! Minden ebből a pillantásból indul ki, amelyet Jézustól tanulunk. Feltehetjük magunknak a kérdést: mi hogyan nézünk másokra? Milyen gyakran előfordul, hogy a hibáikat látjuk és nem a szükségleteiket! Milyen gyakran előfordul, hogy beskatulyázzuk az embereket az alapján, amit tesznek vagy gondolnak! Keresztényként is azt mondjuk: ő hozzánk tartozik, vagy: ő nem hozzánk tartozik. Jézus tekintete nem ilyen: ő mindig irgalommal, sőt, nagy szeretettel tekint minden egyes emberre. A keresztények pedig arra kaptak meghívást, hogy úgy cselekedjenek, ahogy Krisztus, hogy hozzá hasonlóan tekintsenek az emberekre, különösen az úgynevezett „távol levőkre”. Máté meghívásának a története ugyanis azzal végződik, hogy Jézus azt mondja: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mt 9,13). És ha bármelyikünk igaznak érzi magát, akkor Jézus távol van. Ő a korlátainkhoz és a nyomorúságainkhoz jön közel, hogy meggyógyítson bennünket.

Tehát minden Jézus pillantásával kezdődik. Jézus „meglát egy embert”, Mátét. Ezt – második lépésként – egy mozgás követi. Először a tekintet, Jézus meglát, azután a második lépés, egy mozgás. Máté a vámnál ült; Jézus pedig azt mondta neki: „Kövess engem!” Erre ő „felkelt, és követte” (Mt 9,9). Vegyük észre, hogy a szöveg kiemeli: „felkelt”. Miért olyan fontos ez a részlet? Mert abban a korban annak, aki ült, hatalma volt a többiek felett, akik előtte álltak, hogy hallgassák őt, vagy, mint ebben az esetben, hogy adót fizessenek. Tehát annak, aki ült, hatalma volt.

Az első dolog, amit Jézus tesz, hogy leválasztja Mátét a hatalomról: a másokat fogadó ülő helyzetből mozgásba hozza őt mások felé. Már nem fogad, nem, hanem másokhoz megy. Jézus arra készteti, hogy elhagyja felsőbbrendű helyzetét, hogy azonos szintre hozza testvéreivel, és megnyissa előtte a szolgálat horizontját. Ezt teszi, és ez alapvető fontosságú a keresztények számára: vajon mi, Jézus tanítványai, mi, az egyház, csak ülünk, és várjuk, hogy az emberek hozzánk jöjjenek, vagy képesek vagyunk felkelni, elindulni másokkal, keresni másokat? Nem keresztény álláspont azt mondani: „Jöjjenek csak ide, én itt vagyok, jöjjenek ide!” Nem, te menj, és te keresd őket! Te tedd meg az első lépést!

Egy pillantás – Jézus meglát –, egy mozgás – Máté felkel –, és harmadszor: egy cél. Miután felkelt, és követte Jézust, hová megy Máté? Elképzelhetjük, hogy miután a Mester megváltoztatta ennek az embernek az életét, új találkozásokhoz, új lelki tapasztalatokhoz vezeti őt. Nem, vagy legalábbis nem azonnal. Jézus először elmegy Máté házába; ott Máté „nagy lakomát” készít neki, amelyen „nagyon sok vámos” (Lk 5,20), vagyis nagyon sok hozzá hasonló ember vett részt. Máté visszatér a környezetébe, de megváltozva és Jézussal együtt tér vissza. Apostoli buzgósága nem egy új, tiszta, eszményi, távoli helyen kezdődik, hanem ott, ahol él, azokkal az emberekkel, akiket ismer. Itt az üzenet számunkra: nem kell megvárnunk, amíg tökéletesek leszünk, és nem kell hosszú utat megtennünk Jézust követve ahhoz, hogy tanúságot tegyünk róla; a mi örömhírhirdetésünk ma kezdődik, ott, ahol élünk.

És ez nem azzal kezdődik, hogy megpróbálunk meggyőzni másokat, nem: hanem azzal, hogy mindennap tanúságot teszünk annak a szeretetnek a szépségéről, amely ránk tekintett, felemelt bennünket, és ez a szépség lesz az, ennek a szépségnek a közvetítése lesz az, ami meggyőzi az embereket. Nem magunkat közvetítjük, hanem az Urat. Mi az Urat hirdetjük, nem magunkat, nem egy politikai pártot, nem egy ideológiát hirdetünk, nem, hanem Jézust. Kapcsolatba kell hozni Jézust az emberekkel, anélkül, hogy meggyőznénk őket! Hagyjuk, hogy az Úr győzze meg őket. Benedek pápa ugyanis azt tanította nekünk, hogy „az egyház nem térítést végez. Inkább vonzás által fejlődik” (Homília a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciájának nyitó szentmiséjén, Aparecida, 2007. május 13.). Ezt ne felejtsétek el: amikor olyan keresztényeket láttok, akik hittérítést végeznek, akik listát készítenek, hogy kiket kell elhozni…, az ilyenek nem keresztények, hanem pogányok, akik kereszténynek álcázzák magukat, de a szívük pogány. Az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik.

Emlékszem, hogy az egyik Buenos Aires-i kórházból elmentek az ott dolgozó szerzetes nővérek, mert kevesen voltak, és nem tudták működtetni a kórházat, és helyettük egy koreai nővérközösség jött, mondjuk hétfőn érkeztek, nem emlékszem pontosan a napra. Birtokba vették a nővérek házát a kórházban, és kedden lementek meglátogatni a betegeket, de egy szót sem tudtak spanyolul, csak koreaiul beszéltek, és a betegek boldogok voltak. Így mesélték: „Nagyon drágák ezek a nővérek, kiválóak, nagyon drágák!” Na de mit mondtak a nővérek? „Semmit, hanem a tekintetükkel beszéltek hozzánk, Jézust közvetítették.” Nem önmagukat közvetítették, hanem a tekintetükkel, a mozdulataikkal Jézust közvetítették. Ez a vonzerő, a térítés ellentéte!

Ez a vonzó tanúságtétel, ez az örömteli tanúságtétel az a cél, amely felé Jézus vezet bennünket szerető tekintetével és a szívünkben az ő Lelke által keltett kifelé tartó mozgással. Mi pedig elgondolkodhatunk azon, vajon tekintetünk hasonlít-e Jézuséhoz, hogy vonzzuk az embereket, hogy közelebb segítsük őket az egyházhoz. Gondolkodjunk el ezen!

Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)