Politikusként vagy pénztárosként: bárhol lehet közösséget szolgálni

0
253
Fotók: Soltész Miklós Facebook-oldala

A mai romániai magyar embernek SOLTÉSZ MIKLÓSt nem igazán kell bemutatni, hiszen gyakorlatilag nincsen olyan, magyar állami támogatással megújult vagy felépült templom, óvoda, iskola, közösségi ház, amelynek hálaadó, avató ünnepségén ne venne részt közvetlen, barátságos megjelenéssel, bátorító szavakkal. A magyar kormány egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára rendületlenül törekszik bizonyítani: a politika és a keresztény gondolkodás a köz szolgálatának metszéspontján tökéletesen összeegyeztethető.

A budapesti Piarista Gimnáziumban végzett. Milyen emlékei vannak az iskolás gyermekkorról: hol gyökerezik a hitélete?

Hatalmas ajándékként tekintek a hitre, édesanyám és édesapám is egyaránt átörökítették nekem a keresztény életformát, s bár határozottan és folyamatosan, de nyilván sokáig csöndben, legalábbis nem mindig látványosan a kommunizmus idején, de azt biztos, hogy fel merték vállalni már csak azzal is, hogy a gyermekeiket a piaristákhoz íratták. Mi kegyelemként éltük meg a hit ajándékát, a mai napig ajándékként, lehetőségként tekintek rá, ugyanakkor, ha valaki megkapja az egyházi neveltetést, az egyházban való élésnek a lehetőségét, az egyben hatalmas felelősség is felnőttkorban, hiszen kereszténynek lenni nem egy egyszerűen eldönthető dolog, nemcsak azzal jár, hogy kimondom: hívő vagyok, hanem ezért tenni is kell. Hiszem, hogy aki neveltetésénél, családjánál, közösségénél fogva beleszületik ebbe, annak a felelőssége is sokkal nagyobb abban, hogy példát mutasson keresztényi életformából.

Milyen emlékei vannak a kommunista elnyomásról: hogyan érzékelte ezt egyházi iskolába járó diákként?

A nagy csönd jut eszembe, hiszen legtöbbször senkinek sem árulhattuk el, hogy hová megyünk, milyen közösséghez tartozunk. Osztálytársak között is volt, hogy csak a megismerkedésünk után jóval később, harmadikos gimnáziumi korunkban derült ki, hogy ők is a Regnum Marianum Katolikus Közösség Egyesület tagjai. A visszafogottság, a csönd, az elhallgatás jut eszembe azokról az időkről, de nyilván, akik Erdélyben, Romániában megérték a Ceaușescu-rendszert, azok jól tudják, hogy mit jelent a karhatalom folyamatos támadása, elnyomása. Zárójelben jegyzem meg: ezért is érthetetlen számomra manapság, hogy azok, akik ma bárhol itt Európában, főként Kelet-Közép-Európában a demokrácia hiányáról beszélnek vagy kiabálnak, azok elfelejtették vagy nem tudják, hogy milyen valódi diktatúrában élni, vagy valamiért nem akarják elismerni, hogy a kommunizmus mekkora üldöztetést jelentett.

Amikor jelentkeztem a piaristákhoz, még tizennégy éves sem voltam, ugyanúgy felvételizni kellett, mint az állami iskolákban, és előző iskolámban kiderült, hogy hová készülök. Az igazgató meg az osztályfőnök, igazgatóhelyettes, akik elég nagy kommunisták voltak, egy munkásőrrel kiegészülve igyekeztek meggyőzni tizenhárom és fél évesen előbb szép szóval, majd határozottabban, végül egyre erőszakosabban kértek, aztán fenyegettek, hogy ne menjek a katolikus iskolába, bármilyen más állami intézménybe szívesen segítenek bejutni. Hozzáteszem, hogy akkor föl sem fogtam a helyzet jelentőségét, nagyjából csak 10-15 évvel ezelőtt jöttem rá, hogy akkor ott a Szentlélek mekkora segítséget adott nekem, hogy három felnőttel szemben – ahol akkor természetesen nem volt jelen felnőtt, szülő, ombudsman, aki elmondja, mint a filmekben, hogy jogomban áll hallgatni – kiálltam, határozottan elmondtam nekik, hogy hagyjanak békén, ez az én döntésem, amit a szüleimmel közösen hoztunk meg, és köszönöm szépen a felajánlott segítséget, de nem élek vele. Nagyszerű érzés visszagondolni most már erre, és érdemes is jobban figyelnünk arra, hogy a gondviselés hányszor is segít át a nehézségeken, a küzdelmeken. Nem mindig vesszük észre azonnal, lehet, hogy évtizedek múlva, de az biztos, hogy az útmutatást, segítséget megkapjuk.

A gimnázium után építészmérnöki egyetem következett. Miért éppen építészet, és hogyan lett ebből végül politikai karrier?

Városépítészetet tanultam az Ybl Miklós Építéstudományi Karon, és nagyon szerettem. A tanárok nagyszerű emberek voltak, ráadásul akkor már dolgoztam, házaséletre is készültem, és amikor a tanáraim mindezt megtudták, még inkább kedvesek, udvariasak, illetve odafigyelőbbek voltak velem szemben. Az osztálytársaim közül egy-kettőt vettek fel orvosira, de valójában egyetemre, esetleg pedagógiára nem nagyon volt lehetőség akkor felvételizni egyházi iskolai háttérrel. A történelmet, a magyar irodalmat is nagyon szerettem, de a matematikát és fizikát jobban, ez pedig egyértelműen műszaki pályát jelentett. Túl azon, hogy nagyon sokat tanultam a főiskolán, ma is profitálok az ott szerzett tudásból, hiszen ahogyan épülnek és megújulnak a Kárpát-medencében a templomok, iskolák, óvodák, közösségi házaink, ezekhez pedig el kell bírálni a pályázatokat, a rajzokon, terveken el tudok igazodni. Jóban vagyok a számokkal, így gyakran egyszerűbb előkészíteni a támogatásokat. Viszont a közösségben és közösségért munkálkodás mindig is fontos volt számomra, ezt már a piaristáknál magamba szívtam, de utána is több egyesületnek, civilszervezetnek voltam tagja, adott esetben vezetője. Aztán amikor kiderült egyik kislányunk súlyos betegsége, egy országos egyesülethez fordultunk, sokat tevékenykedtünk közösen, így szippantott be a politika, amit azóta sem bánok. Büszke vagyok a hivatásomra, nagyon szeretem, és mindenkinek tudom ajánlani, aki a közösséget akarja szolgálni. Aki csak a saját maga javát keresi, azokat kevésbé biztatnám erre a pályára, hiszen csak zűrzavart okoznának, de akik őszintén közösséget akarnak szolgálni, azok ennek a pályának számos szépségével találkozhatnak a kihívásai mellett.

A keresztény értékekre alapozott, konzervatív politika híve, de azért tudjuk, nem egyszerű a nagypolitika színterén megőrizni ezeket az értékeket. Hogyan lehet egyszerre keresztény emberként és politikusként helytállni? Ahogyan ön is kiemeli: mindkettő szolgálat: melyek a két világ metszéspontjai?

Olyan nincsen, hogy szombat-vasárnap az ember keresztény, hétfőtől péntekig pedig valami más, de ez nem csak a politikusokra, a lelkészekre érvényes. Családapaként, családanyaként és bármilyen hivatás gyakorlójaként a kettőt nem választhatjuk el, nem is lehet elválasztani. Azért fontos hangsúlyozni, mert nagy feladata és kötelessége a keresztény embereknek, hogy bárhol is vannak, üljenek bár egy pénztárgép mögött egy bevásárlóközpontban, takarítsák bár az utcáinkat vagy építsék éppen az iskoláinkat, esetleg intézményt vezetnek, mindenhol feladatuk van, és nem szabad elbújnunk. És itt most nem a látványos kereszténységről beszélek, hogy kiteszem a feszületet, hadd lássa mindenki a hitemet, hanem arról, hogy a kereszténységnek a mindennapokban is meg kell nyilvánulnia. Nyilván nekünk is lehetnek rossz napjaink, de törekednünk kell arra, hogy odaforduljunk a másikhoz a szükségben. A keresztény ember hosszú távon nem lehet megkeseredett ember, a szomorúság mintaképe. Számos helyzetben, viselkedésben példát kell mutatnunk a társadalomban, segíteni a többieket még akkor is, ha nekünk is vannak gyötrelmeink, fájdalmaink, nehézségeink. Úgy hiszem, hogy nincs különbség aközött, hogy valaki politikusként vagy más hivatás képviselőjeként keresztény. Talán annyiban igen, hogy a felelősség egy vezető esetében nagyobb a mindennapok során, illetve jobban ki vagyunk téve a társadalmi megítélésnek. Keresztény politikusként talán még nagyobb a feladatunk és a felelősségünk, de mindezt imádsággal, szentgyónással, szentmiséken való részvétellel jól lehet végezni, engem az utazásaim során a sok-sok istentiszteleten vagy közösségi alkalmon való részvétel is erősít, mert ezek mindegyikén érzem, hogy a jó Istentől elképesztően sok segítséget kapok, amit nem győzök megköszönni, meghálálni. Ezért igyekszem a munkám során is, ahol tudok, ebből tovább is adni másoknak.

Sokan már csak az aktuális közélet napi követésével csalódnak keresztény értékekben, emberekben, egy-egy embert próbáló esemény után újra kell gondolniuk számos hitéleti meggyőződésüket. Hát még a nagypolitikában aktív szereplőként dolgozva! Mi a módszere arra, hogy a személyes hitéleti értékeit, az emberekbe vetett bizalmát megőrizze egy ilyen embert próbáló pályán?

Szerintem ez nagyon egyszerű: az Úr Jézus élete és tanítása számos olyan példát tár elénk, ami bármelyik keresztény felekezetű embernek nemcsak támpont, hanem konkrét segítség. Nekünk, katolikusoknak pedig még ott vannak azok a nagyszerű életpéldák is, akiket szentként tisztelünk, és az ő életformájuk, az egyes élethelyzetből fakadó csodálatos megnyilvánulásaik is segítenek minket. S bár a Megváltó élete nyilván különösen bővelkedik tanító példákban, számomra mégis az Úr Jézus történetének az a döbbenetes néhány napja jelenti a legnagyobb biztató erőt, ami a jeruzsálemi bevonulástól a kínszenvedésig, a megfeszítésig zajlik és végül a föltámadással zárul, ebbe a néhány napba ugyanis az emberiségnek minden szépsége, minden szörnyűsége, minden árulása és minden kitartása bele van sűrítve. Hiszen Szent Péter, a kőszikla háromszor is megtagadta az Urat, aki mégis rá alapozta az egyházát, a többiek pedig elbújtak, bezárkóztak, napokig ki sem mertek jönni a házukból egy-két kivétellel, mások pedig visszatértek a hazájukba, mintegy letéve a lantot. Mindezt annak ellenére, hogy az ezt megelőző években mi mindent adott át nekik az Úr, milyen adományokat kaptak, az a néhány nap, Krisztus szenvedése és halála pedig mégis megrendítette őket, akik vele éltek, akik tőle tanulhattak. Ha ők megbotlottak, természetes hát, hogy mi sem vagyunk képesek szent életet élni, hiszen tele vagyunk kétségekkel, bűnökkel, rossz lépésekkel, rossz döntésekkel, s bár nyilván nem az a cél, hogy ezeket szaporítsuk vagy ne ismerjük föl őket az életünkben, de valamilyen szinten el kell fogadnunk az esendőségünket. Mindamellett persze, hogy mind magunkat, mind másokat erősítünk abban, hogy a jóra törekedjünk.

Munkájából kifolyólag rengeteget utazik, a hivatása amúgy is nagy energiákat emészt fel, közben otthon család, négy gyermeket neveltek fel: hogyan tudja az egyensúlyt megtartani munka és otthon között, mi a módszere?

Az egyik az, hogy jól kell választani házastársat. Mindketten hisszük, hogy a feladatunk férjként és feleségként az, hogy egymást erősítsük, támogassuk egyik oldalról, de a másik oldalról pedig fontos megadni a kifelé szolgálás lehetőségét a másiknak. Én mindebben óriási erőt és segítséget kaptam a feleségemtől. Mindenképpen fontos tudnunk azt is, hogy a gyerekeket ajándékba kaptuk, de csak vendégek nálunk, majd vissza kell őket engedni a jó Isten kezébe, hogy éljék a saját életüket. A másik fontos dolog pedig az imádság: a mindennapokban vannak olyan szabad percek, amiket ki lehet használni az imádságra, egy-egy fohászra, és ez az egész családnak nagy erőt ad akkor is, ha az ember napokig távol van az otthonától, az ima átlendít ezen. A gyermeknevelésben nagyon sok szépség, öröm, de sok fájdalom és nehézség is van. Ha úgy futunk neki, hogy azonnal csak örömet és szépséget akarunk ebből kapni, látni, akkor óriási lesz a csalódás. Ha úgy állunk hozzá, hogy ez egyszerre ajándék és feladat, akkor sokkal több örömteli pillanatban lesz részünk még a küzdelmes időszakokban is.

Megragadott most engem ez a kifejezés: ajándékba kapott gyermek, hiszen számos esetben halljuk azt, hogy a szülők felhasználni igyekeznek valamire a gyermekeiket, avagy nem tudják őket időben elengedni. Melyek azok a nevelési elvek, amikben hisz, amikhez ragaszkodik négy gyermek édesapjaként?

Előrebocsátom, hogy legtöbb szülő az elején tökéletesen jó szülő szeretne lenni, holott ez lehetetlen, biztos, hogy fognak hibázni. Mi is hibáztunk. Egyszerűen esendőek vagyunk, ezt ezen a téren is el kell fogadnunk. Ahol pedig több gyerek van, tisztában kell lenni azzal, hogy nincs két egyforma jellem, nem lehet ugyanabba a sémába belefaragni mindegyiket. Egy családból származnak, de egyéniségükben, törekvésükben, küzdelmeikben, szépségükben különbözőek a testvérek, így oda kell figyelni arra is, hogy mindegyikük másféle törődést, odafigyelést igényel. Ugyanakkor kamaszokat nevelő barátaimnak, ismerőseimnek szoktam mondani – akikről látom, hogy küzdenek –, hogy eljön az az idő, amikor valóban nem fognak ránk hallgatni a gyerekek, abban a korban már a korábban kapott, látott minta fog érvényesülni náluk. Ez fog kamaszkorban, de később, 18-20 évesen is érvényesülni. Ezzel kell a szülőnek tisztában lenni: a gyermekek által látott példa évtizedekre meghatározza őket.

Visszatérve a sok utazáshoz: Soltész Miklós tényleg igyekszik mindenhová eljutni, ahol a magyar állam támogatásával valami felépült, megújult, emellett ott vannak a parlamenti ülések, a pályázati kiírásokkal kapcsolatos temérdek munka – nekem úgy tűnik, mintha minden téren igyekezne megfelelni…

Nem lehet egyszerre mindenhol. S bár ahogy mondtam, nem vagyunk tökéletesek, viszont törekedni lehet a lehető legjobbra mind a családban, mind a munkában. És nem az a lényeg, hogy mit dolgozunk, hanem hogy azt hogyan éljük meg. Dolgozhat valaki három váltásban egy gyári futószalag mellett állva, ugyanolyan csodálatos dolog, hogyha azt vállalja és végzi a családjáért, az életfenntartásért. Bármilyen munkahelyen lehetünk kedves, megértő kollégái a többieknek, s bárhol lehet ezzel közösséget, kicsit vagy nagyot szolgálni. Megtalálni a helyünket a világban nem azon múlik, hogy mi a státuszunk, hanem az, hogy megtaláljuk és vállaljuk a feladatunkat. Nyilván egy magas rangú vezetőnek, például egy miniszterelnöknek látványos a hatalma, de a másik oldalról óriási felelősség, teher nehezedik rá. Mindezt természetesen csak úgy lehet elvégezni, ha az emberek szolgálatába állítjuk azt a munkát, s elsősorban nem saját kényelmünk gyarapítására. Utazásaim során én sem azt nézem, hogy mennyire vagyok fáradt, hanem azt, hogy mennyi szépséggel, örömmel, mennyi jó emberrel találkozom a munkám során, mennyi olyan munkát tudtunk segíteni, ami aztán a helyi közösségeknek, akár egy kis komandói, akár egy kolozsvári vagy budapesti, soproni közösségnek is örömet okoz. Nyilván emellett törekednünk kell arra, hogy minél több időt fordítsunk a családunkra.

Ha most egy kevésbé vallásos, kevésbé konzervatív embernek kellene elmagyaráznia, hogy mennyire lehet az életet (nemcsak a közéletit, hanem a hétköznapit is) a 21. században keresztény és nemzeti értékekre alapozni, hogyan válaszolna? Egyáltalán mit jelent ma a keresztény nemzetiség, és hogyan látja ennek a jövőjét?

Sokan a konzervatív kifejezést valami maradi, idejétmúlt ragaszkodásként értelmezik, mintha mi még mindig nyereg alatt puhítanánk a húst, holott a konzervatív ember bevált értékeket tisztel és őriz, konzerválunk tehát bizonyos értékrendeket, a másik oldalról viszont nézzük akár egyházaink történelmét is, amelyek mindig is bevállalták a szükséges újítást. Diákkoromban például a Piarista Gimnázium vezetősége olyan komoly külföldi számítógépeket szerzett be, amilyeneket akkoriban még a nagy cégek sem birtokoltak. Nem zárkóztak el tehát a fejlődés elől. Pillantsunk csodálatos gótikus katedrálisainkra, amelyeket ma sem lenne egyszerű megépíteni, hát még ezer évvel ezelőtt. A teremtett világ védelmében szóló, magától értetődő értékeket nem érdemes kikerülni. Aki folyamatosan ezek ellen ágál, az állandóan küszködő ember, pedig ha igyekszünk betartani őket, csak megkönnyítik az életünket. Sőt, talán nem is könnyebbé, hanem örömtelibbé teszik azt.

Próbálom megértetni, főleg a fiatalokkal, hogy ne féljenek felvállalni mindezt, hiszen nem azt mondta az Úr Jézus, hogy maradjatok otthon, mormoljátok az imát és senkivel ne találkozzatok, hanem hogy tanítványommá kell tenni mindenkit, akit lehet. És ez minden keresztény embernek a kötelessége. Hogy ehhez kinek milyen adottsága, milyen karizmája, lehetősége van, az más kérdés, de abban biztos vagyok, hogy a végső számadásnál nem mentegetőzhetünk azzal, hogy csendben ültünk, jó emberek voltunk, de többet nem tudtunk tenni. Nem csak lelkészeink, papjaink feladata, hanem mindannyiunké a kereszténység erősítése és továbbadása másoknak is.

Ugyanakkor a kereszténység történetében is voltak már fénykorok és lejtmenetek egyaránt, és hiszem azt, hogy egy-egy új korszak az előbbi okozta sebeket igyekszik begyógyítani. Egyházainkon belül szükség van időként nehéz időszakokra és nehéz körülményekre az újragondoláshoz és az erősödéshez. Lehet, hogy kevesebben lesznek, akik gyakorló keresztényként vállalni is merik mindezt, ez viszont megerősíti azokat, akik ezt megélik a mindennapjaikban. Én nem félek attól, hogy a 21. század erős individualizmusa mindent tönkretenne és teljesen felülkerekedne a kereszténységen. Nyilván nekünk is feladatunk az, hogy ez ne sikerüljön, de ha bátran hagyatkozunk a gondviselésre, és mindazt, amit ebből kapunk, igyekszünk megérteni, fölismerni, vállalni, majd tovább is adni, előbb-utóbb lesznek új és új megtérők, új és új megtérülő területek a világon. S ha most Európában a kereszténység szempontjából nehezebb időszakot is élünk, afrikai és ázsiai országokban egyre nagyobb teret nyer. A válságidőszakok pedig mindig kiváltják az emberekből azt, hogy számot vetnek, felismerik azt, ami érték, amire oda kell figyelni, és azt is, hogy mi a fölösleges, felejteni való.

Egyértelmű, hogy a köz szolgálata valamilyen formában mindig is vezérelte az életét, de melyik volt az a döntés, amire azt mondaná ma, hogy fordított az életén, hogy annak köszönhetően jutott el idáig?

Az biztos, hogy nem csak egyetlen ilyen döntés volt. Ott volt a felnőttkeresztség, a bérmálkozásnak a vállalása, de a házasságkötés, a gyermekvállalás is. Azt hiszem, minden ember életében több ilyen sorsfordító pillanat volt, a hangsúly talán nem is ezeken van, hanem hogy egy-egy pillanatban, amikor választani kell, akkor valóban döntsünk is. Parlamenti hasonlattal élve: nem tartózkodhatok mindig. Meg kell hoznunk a fontos döntéseket, amelyeknek egy részét később majd biztosan megbánunk. De ekkor felismerhetjük, hogy milyen hibát követtünk el, abból pedig tudunk tanulni. Emellett fontos az is, hogy egy-egy rossz döntésbe nem szabad beleroppannunk. Az emberek nagy része törekszik a jóra, azok is, akik esetleg nem vallásosak, hiszen a tízparancsolat valahol mindannyiunkba bele van kódolva. És ebben kell bíznunk: hogy a döntéseinkkor ott működik bennünk a Szentlélek.