Az idegen egyházmegyében is ugyanaz a keret

0
311
Fotók: Maxim Katalin

A nyugati egyházi élettel kapcsolatban gyakori sztereotípia itthon, hogy egyre inkább visszaszorulóban van ott a kereszténység. Hogy valós képet és bepillantást nyerhessünk a külföldi egyházmegyék életébe, Erdélyből kiköltözött, nyugati országokban és egyházközségekben élő személyeket kérdeztünk a tapasztalataikról. Hogyan látják a helyi közösséget, milyen kihívásokkal kell megküzdenie ott a helyi egyháznak, ezekre milyen megoldások vagy megoldási kísérletek születtek? Ezúttal a regensburgi (Németország) egyházi életre tekinthetünk rá.

Tudatában voltam annak, hogy az új világban, az új életterületemen integrálódnóm kell, be kell épülnöm, meg kell ismernem, meg kell értenem az új élet működési mechanizmusát. Az egyház, a helyi templom volt az első ilyen élettér, amelyet felkerestem. A templom mindig egy biztos pont volt az életemben. Egy hely, amelyet ismertem, amelyről tudtam, hogyan működik, amely az eddigi életszakaszaimban mindig befogadott. És a Németországba való kiköltözésemkor nagyon vágytam a befogadásra, valami ismerősre, valamire, amit a magaménak tudhatok az idegen nyelvi környezetben. Pontosan emlékszem arra a tíz évvel ezelőtti első vasárnapra, amikor először néztem ki a búcsúzás okozta könnyes szemmel az új lakásunk erkélyén, és pillantottam meg az új életem új helyszínén a számtalan templomtornyot. Nyugalom és remény töltött el, hogy ennyi templom közül biztosan lesz egy, amely befogad, ahol minden ismerős lesz. Nem csalódtam a gondviselésben. A lakásunkhoz legközelebb lévő templom nemcsak építészeti stílusában, hanem szinte nevében is megegyezett a régi életem meghatározó színhelyével, a nagykárolyi Kalazanci Szent József-templommal. Ugyan nem Kalazanci Szent Józsefről kapta a nevét, hanem Szent Józsefről, de számomra akkor is ez egy jel volt, igazi kapaszkodó. Nemcsak vasárnaponként látogattam a templomot, hanem gyakran elmentem hétköznap is, amikor elárasztott az ismeretlen világ súlya, amikor szükségem volt arra a bizonyos kapaszkodóra, valami ismerősre, valami otthonira. A kezdetekben ugyan nem értettem a szentmise teljes szövegét, ennek ellenére mégsem éreztem magam kívülállónak. Az igazság az, hogy itt tapasztaltam meg igazán azt, hogy mit is jelent az egyházhoz való tartozás egy idegen ország idegen nyelvén, hogy ebben az egyházban – mindegy, milyen nyelven hirdetik Isten igéjét – a séma, a keret ugyanaz. A keresztény szertartáson végzett mozdulataink – a térdhajtás, a főhajtás, a keresztvetés – ugyanazt a jelentést hordozzák a keresztények számára.

Az egyházközösség igazi közösségként viselkedett, ahogyan azt otthonról megszokhattam. Egyértelmű volt, hogy mindannyian ismerik egymást. Hogy valódi közösséget alkotnak, jól mutatta az is, hogy a szentmisék után közösen beszélgettek, megvárták a plébánost, aki szívesen és készségesen beszélgetett a hívekkel. Nem azt tapasztaltam, amit már akkor lehetett mifelénk, keleten hallani, hogy alig van néhány keresztény a vasárnapi szentmiséken. Éppen ellenkezőleg, azt tapasztalhattam, hogy a templom virágzó egyházközösséget tudhat magáénak. Ez a tapasztalat a későbbi években, ahogy egyre beljebb és beljebb kerülhettem a közösségbe, még inkább megmutatta szerteágazó tevékenységét és egységét.

A regensburgi Szent József-templom egy viszonylag nagyobb, városi templom, amelyhez egy további, kisebb plébánia és templom, valamint három katolikus óvoda is tartozott, így nem csak egy plébános teljesített szolgálatot. Volt egy német ajkú és egy külföldi pap. Az elején számomra nehezebb volt megérteni a külföldi pap német szentbeszédét az akcentusa miatt. De nagy valószínűséggel ezzel a német hívek nem így voltak. Soha egyetlen fancsali képet vagy negatív megjegyzést nem hallottam részükről ezzel kapcsolatban. Ez már teljesen elfogadott volt számukra, hogy egy külföldi, a német nyelvet nem tökéletesen beszélő pap teljesít szolgálatot az egyházközösségükben. Ez a pap a mai napig itt szolgál, és nagy népszerűségnek örvend a gyerekek és a hívek körében is. Meghatározó tény az is, hogy a német ajkú plébános ízig-vérig karizmatikus pap, akinek minden egyes szentbeszédében, a gyerekekhez való viszonyában, a közvetlenségében egyértelműen megmutatkozik elhivatottsága a papi hivatása és a hívei iránt.

Egy ilyen egyházi közösségbe csöppentem bele a kiköltözésem után, ami számomra valamennyire enyhítette az otthon jól ismert lelki élet hiányát. Továbbra is nagyon hiányzott a munkám, a lelkiség, de az egyházközösség összetartását látva reménykedtem abban, hogy a későbbiekben én is aktív tagja lehetek majd a közösségnek.

Nagyon sokáig – évekig – csak statisztái voltunk a szentmiséknek, egészen addig, ameddig gyermekeink meg nem születtek. Az soha nem volt kérdés számomra, hogy felekezeti óvodába és iskolába szeretném őket íratni, annak ellenére, hogy ezek magán-, tandíjas intézményeknek számítanak Németországban. Mivel az óvoda a plébániához tartozott, így kerültünk beljebb, így közelítettünk egyre biztosabban a közösségi elfogadás felé. Az óvodai tanév teljes mértékben az egyházi év ünnepeire épül, így a betakarítási ünneptől kezdve a karácsonyi pásztorjátékon át a húsvéti, pünkösdi gyerekmisékkel bezárólag. Az egyházközösség egyik kisgyerekes családjává válhattunk. A közösségbe tartozást még inkább erősítette, hogy tagja lettem az óvodai szülői munkaközösségnek. A szülői munkaközösségek a németországi intézményekben szinte magától értetődőek, annak ellenére, hogy teljes mértékben a szülők önkéntes munkáját jelentik. A szülői munkaközösség szorosan együttműködik az intézmény pedagógusaival és az egyházi fenntartóval. Ez a közös munka nagyban összekovácsolja a családokat és a gyerekeket az egyházzal. Élő és lüktető kapcsolatot hoz létre, amely generációkon át kapcsolatban marad az egyházzal, a közösséggel, hiszen több szülő is elmondta, hogy ő már gyerekként is ebbe a közösségbe járt, és nem volt kérdés számára, hogy gyerekének is ezt az élményt szeretné biztosítani.

Tíz év távlatából elmondhatom, hogy az iránti vágyam, hogy tagja lehessek ennek az egyházközösségnek, megvalósult. A vasárnapi vagy óvodai gyerekszentmiséket követően most már mi is ott beszélgetünk a többi családdal, mi is ott várjuk a plébánost, akinek minden egyes alkalommal van néhány jó szava, jó tanácsa, vicce a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Ahogyan az a kezdetekben is látszott, összetartó egyházközösségbe csöppentünk.

Maxim Katalin, Regensburg, Németország

Az írás megjelent a Vasárnap 47-es számában az Erdélyiek, akik más országban találtak otthonra az egyházban, Kitekintés a külföldi egyházmegyék életére című összeálítás részeként.