Szent Imre herceg ünnepe a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet szemináriumi kápolnájában

0
394
Fotó: Kováts Álmos/SIS

November 5-én ünnepelték a szemináriumi kis kápolnának védőszentjét, Szent Imre herceget. A búcsús szentmisére való ráhangolódás, lelki előkészület okán rekollekciós napot tartott P. Főcze Imre Bonaventura ferences szerzetes. Az elmélkedések témája az Isten akaratának felfedezése volt az életünkben, akár az örömökben, akár a szenvedéseinkben, negatív élményeinkben. Isten akarata az, hogy velem közös történelmet akar írni.

Az esti búcsús szentmisét Kovács Gergely érsek mutatta be Jakubinyi György nyugalmazott érsekkel, teológiai tanárokkal és a központi papsággal együtt.

Régi hagyomány szerint a kápolna búcsúján mindig diakónus hirdeti az igét, így az idei búcsús szónok Mayer Nándor csedregi diakónus volt. Szentbeszédében három pontot emelt ki, melyet Szent István király fiának „lelkére” kötött intelmeiben.

Elsőként az állandó éberségre fókuszált, vagyis nyitott szemmel maradni a Krisztussal való kapcsolatban. „Ha nem érezzük azt a belső életközösséget, melyre Isten meghívott, akkor elalszunk, hiszen minden imádság célja az ébrenlét és szeretetteljes szövetség Istennel. Szent Imre herceg felismerte az állandó ébrenlét, készenlét jelentőségét, figyelve arra, ami életének abban a pillanatában történik, vagyis az itt és mostban élni.”

Másodszor önmagunk, testünk helyes értékeléséről szólt, hogy Szent Imre herceghez hasonlóan legyünk képesek önmagunk, testünk helyes értékelésére, elfogadására.

Végezetül az életünk során hozott döntések fontosságát emelte ki, amely csakis Istennel együtt lehetséges. Mégis, számtalan alkalommal önmagunk hatalmát „csillogtatva” döntünk, kirekesztve Istent döntéseinkből. „Imre herceghez hasonlóan ismerjük fel, hogy az Istennel hozott döntéseink gyümölcsözőbbek lesznek, mint az, amit egyedül szeretnénk megoldani. Mit üzen nekünk ma Szent Imre? Azt, hogy állandó ébrenlét által, fel tudjuk ismerni a test méltóságát, és az Istennel együtt hozott döntés értékét!” – zárta elmélkedését a diakónus.

Forrás: SIS