Csak nagy fordulatszámmal érdemes működni

0
1307
Fotók: Karda Róbert Facebook-oldala

KARDA RÓBERT a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara első évfolyamának végzettje, hittan–történelem szakos tanár, ma Csíkszentdomokos polgármestere. Pályáját Déván, Böjte Csaba mellett kezdte, előbb tanárként, majd a Szent Ferenc Alapítvány ügyvezetőjeként. Kolozsváron a szerkesztőségben beszélgettünk teológiáról, hitről, szolgálatról.

A Kolozsváron indult teológiai egyetemi kar legelső évfolyamán voltál. Mesélj arról, hogy kerültél oda?

Fiatalkoromnak abban a szakaszában kerestem a hittel kapcsolatos dolgokat. Voltam elég sok lelkigyakorlaton előtte, így erősödött meg bennem, hogy jó lenne teológiát tanulni. A levelezőt nem szerettem annyira, aztán a pap bácsi szólt, hogy úgy tűnik, Kolozsváron indítanak valamit. Érdeklődtünk, eljöttem, felvételiztem. Itt, a piarista templom melletti teremben kezdtük az életet, a tanulást.

Milyen volt ez a négy év Kolozsváron, mert ti négy évet végeztetek, ráadásul kétszakos képzésben…

Jó társaság voltunk. Mindenki egyéniség, de jól és viszonylag hamar összecsiszolódtunk. Talán azért is, mert elég sok kihívást tartogatott nekünk az egyetemista élet. Soha nem felejtem el, hogy mindig utólag derült ki, milyen tantárgyat nem vettünk fel, milyen tantárgyból nem vizsgáztunk, de hála Istennek minden kiigazodott végül. A társszakokkal kínlódtunk, illetve volt, akinek nem úgy ment, mint ahogy kellett volna, de utólag megszépül minden és átértékelődik.

Úgymond akkor alakult a képzés, „rajtatok” alakult ki ez az egész kar: melyek voltak a kedvenc tantárgyaid, kik a kedvenc tanárok?

A teológia előtt az erkölcsteológia volt szimpatikus nekem, szerencsém is volt, mert a tanárunk, Holló tanár úr, nyitott volt, ő is akkor kezdte a tanári pályáját nagy lelkesedéssel, lendülettel jött, mint ahogyan egyébként mindenki. Azért is alakultak jól a viszonyok a tanárokkal, mert együtt tapogatóztunk, merre és hogyan, együtt voltunk mind. Maga a kolozsvári élet is egy külön világ.

Az első év vége felé megnősültem, a feleségem akkor már negyedéves volt biológia szakon, majd végzett, így a következő három év nekem heti ingázással is telt a tanulás mellett. Az túl nagy luxus lett volna, hogy itt béreljünk lakást, nem is igazán tudtuk volna azt megengedni magunknak. A feleségem tanár. Miután én is végeztem, nem hazamentünk, hanem Dévára, Csaba atyának a Magyarok Nagyasszonya magániskolájába, tanárnak, ott kezdtük a munkás életet.

Hogyan kerültetek Böjte Csaba vonzáskörébe?

Egyik csütörtöki hittanórára az egyetemi lelkészségen Csaba testvér volt a meghívott. Előtte mi már azért hallottunk róla, a tevékenységéről. Akkor, ott, a hittanóra végén megkérdeztük, meg lehet-e látogatni. A feleségem másodéves lehetett akkor, a találkozás után elmentünk, megnéztük a helyet, a tevékenységet, utána érlelgettük ezt a gondolatot, hogy milyen lenne szórványban nevelőnek lenni, segíteni, jótékony tevékenységet végezni és a magyarságot is erősíteni. Közben a feleségem otthon nekifogott tanítani, Gyergyószentmiklóson kapott címzetes tanári állást negyedév végén, de többször jártunk Déván együtt, érleltük, fontolgattuk, hogy legyen. Amikor elvégeztem az egyetemet, először hazaköltöztünk, és tovább tanakodtunk, arra jutottunk, hogy nem megyünk. Ahogy mi megbeszéltük és eldöntöttük ezt, akkor csattant az autó ajtaja, érkezett Csaba testvér, hogy na, akkor mire jutottatok? Összenéztünk, és mondtuk, hogy augusztus 15-én ott leszünk.

Tíz évet éltünk Déván, de tizenkét évet dolgoztam, tevékenykedtem az alapítványnál. A feleségem végig tanárkodott, én pedig öt év után elkezdtem több részt vállalni a szervezői munkában. Előbb egy magániskolában tanultak az alapítványi gyerekek, ez 2007-ben szűnt meg, s átadtuk a gyerekeket a Téglás Gábor-iskolának, amely időközben megépült. Megszüntettük a magániskolát, gyakorlatilag akkor megszűnt a tanárkodásom. Beálltam a szervezőmunkába teljes energiámmal, azt végeztem 2012-ig.

Mesélj a dévai tanárságod korszakáról!

A szakjaimat, hittant és történelmet tanítottam, elemi iskolásoktól nyolcadikosig mindenkit, később volt olyan is, hogy betanítottam a középiskolába is. Nagyon szerettem tanítani. Szerettem a gyermekekkel foglalkozni, úgyhogy egy idő után rengeteg időt töltöttünk együtt. Sokszor kellett valakit helyettesíteni, mert a magániskolában nem úgy működött minden, mint egy állami iskolában, nem mindig voltak teljes katedrák, minden szaknak külön tanár, úgyhogy idézőjeles polihisztorok is voltunk.

Mennyire voltak ezek a gyerekek nehezebben kezelhetőek, hiszen tudjuk, hogy problémásabb háttérből származó gyerekekről van szó…

Nagy előnye a magániskolának, hogy sok az olyan gyerek, aki még nem volt rendszerben, korábban nem is járt iskolába, így sok olyan gyereket sikerült valahogyan bevonni és végül integrálni a tanügyi rendszerbe, akiket különben a magániskola kerete nélkül nem biztos, hogy sikerült volna. Nekem nem tűnt nehezebbnek. Az a környezet, az a közeg, a tanárok, akik ott voltak, mind a lehető legjobb tehetségük szerint a lehető legjobban próbálták végezni a munkájukat. Ott nem volt olyan, hogy valaki a partról nézegette, kihúzta volna magát, tényleg mindenki teljes mellbedobással tevékenykedett. Láttuk, hogy a tantárgyat is kell tanítani, de a gyerekkel emberi szinten is foglalkozni. Később létrehoztunk egy asztalos szakiskolát, egy ideig annak az igazgatója voltam, végigjártam a hivatalos engedélyeztetést Bukarestben. Volt néhány évfolyam, aki ott befejezte, diplomát tudott szerezni asztalosként. Elég jól felszerelt műhely is volt. Volt a gyerekek közt, aki érettségizett, de aki dolgozni akart, az el tudott helyezkedni. Csaba testvér is teljes jelenléttel ott volt, lelki hátteret adott az egész tevékenységnek.

Lelkileg is nagyon érdekes fejlődésen mentünk át ez idő alatt. Előtte mi inkább a jezsuita lelkiséget ismertük, olyan lelkigyakorlatokra jártunk többet, azt kellett Déván a ferencessel összeegyeztetni. Nagyon-nagyon jó szívvel jártunk a szentmisékre, különböző lelkigyakorlatokra. Amikor később találkoztam az ottani tanár kollégákkal, mindenki nagyon-nagyon pozitívan emlékszik vissza a közösségre, arra, hogy mindenki mindenkivel jóban volt, mindenki mindent végzett, nem húzta ki senki magát.

Ez a tanári közösség. A nevelőké egy másik közösség. Ott is kifogtad a hőskort?

Amikor mi odamentünk, csak a dévai és a szászvárosi házak voltak meg. Utána épült a többi. És lassan-lassan én inkább azokkal foglalkoztam a Szent Ferenc Alapítványnál. Ez volt a határkő. Amikor megépült a dévai magyar iskola, nem akartunk rivalizálni, az luxus szórványban, hanem az energiát, ami felszabadult, arra fordítottuk, hogy Erdélynek más településein is létrehozzuk a gyermekotthonokat. Lassan születtek a házak, ott egyre több olyan feladat volt, ami utazással járt, Csaba testvér azt már nem végezhette egyedül, ebbe kapcsolódtam be: a házak berendezésébe, a rászoruló gyerekek felkutatásába. Megvoltak ennek a módszerei. Még jó hat évig végeztem ezt a munkát.

Mennyire fárasztott el?

Eléggé. Nem szeretem a kiégés szót használni, koptunk. Hiszen nagy lendülettel, nagy fordulatszámmal működtünk. Nem is érdemes másképp csinálni. Két részre osztottuk fel a székelyföldi részt egy-egy koordinátorral, volt a dél-erdélyi szórvány, Temesvártól fel szinte Szatmárig, Kolozsvár felé, a Zsil-völgye, Petrozsény, ezeket a házakat kellett rendszeresen látogatni, intézni mindent, ami azzal kapcsolatos. Sokat utaztam és utaztunk akkoriban, havi 6-7 ezer kilométert vezettünk, ez volt a minimum. Mellette, ha olyan körútjai voltak Csaba testvérnek, elkísértük őt. Magyarországra, s messzebbre is, ahová kellett.

Hogyan indult egy új ház?

Volt, ahol vásárlás történt, volt, ahol adományoztak, de mindegyik teljes felújítással kezdődött. Azon a környéken, ahol nyári táborozás volt, egyben felmértük a környéket, hány bajba jutott család, gyerek van. A rendszer, amelyet Csaba testvér elgondolt, megálmodott, az pontosan azt a rést tudta szolgálni, amit az állami rendszer és a bajban lévő családok közé be lehetett szorítani. Mostanra már oda jutott, hogy teljesen az állami rendszernek megfelelő tevékenység, munka legyen ezekben a házakban is. Akkoriban a szülők kérésére befogadtuk a gyerekeket, és kvázi bentlakásként működtettük. A gyerekek szociális családokban nevelkedtek, ezt akkoriban szociális bentlakásnak neveztük, és nem egy merev rendszer volt, ha látogatni akarták, ha haza akarták vinni vakációra, hétvégén a gyereket, ez lehetséges volt.

Közben változott a román törvénykezés…

Valósággal ráült az állam az alapítvány a tevékenységére, minden sokkal nehézkesebb, nehezebb lett. A mostani helyzetet már nem ismerem, de akkoriban volt olyan, hogy talán feljelentés alapján, de Bukarestből az alapítvány 15 helyszínére jöttek egy reggel ellenőrizni, s volt, ahol büntettek. 2010-ben hazaköltöztünk Domokosra, az utolsó két évben onnan jártam a terepet. A feleségem a közeli Balánbányán tanított. Lassan a munkámban nagyon megnőttek az árnyak körülöttem. Végül 2012. január 5-én beadtam a felmondásomat.

2010-ben hazaköltöztünk Csíkszentdomokosra, az utolsó két évben onnan jártam ezt a terepet. Mérlegeltem, egy hónapot pihentem, is, de 2012. január 5-én beadtam a felmondásomat. Azt láttuk, hogy a szórványban az irány nem fog megváltozni, mérlegeltük, hogy a lányainknak jobb lesz otthon. Az egyetem első évében összeházasodtunk, és másodéven már megszületett a nagyobbik lányunk, Borbála. Déván született a kicsi, Sára. Amikor hazamentünk, azzal is kifárasztottam magam, hogy egyszerre próbáltam a családra is figyelni, közben pedig nagyon messzire utaztam, amikor elmentem, volt, hogy egy hétig tartott a távollét. Közben gondolkodtunk, hogy talán felnőtt-táborokat kellene szervezni, hogy hátha valakit a nehéz sorsú szülők közül abból a helyzetből egy kicsit ki tudunk mozdítani, de rájöttünk: az egy külön műfaj, egészen más felkészültség kell hozzá, egészen más eszközökre van szükség. Ez az egyik tényező, ami elfárasztott, amit nehezen viseltem.

Viszont a felmondásom után nem volt még B tervem. Keresgéltem, ajánlottak raktárosi állást, ott folytattam rövid ideig az életet, azalatt összeszedtem magam, az agyam is kiszellőzött. Utána a közélet felé való váltás annyiból állt, hogy 2012-ben választás volt, és jelöltettem magam tanácsosnak. Déván is jelöltettem magam tanácsosnak 2008-ban: ha akkor bejutok, nem mentünk volna haza. Aztán 2012-ben Domokoson megválasztottak alpolgármesternek. Ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel végeztem a munkámat, mint annak előtte. 2016-ban biztattak, így indultam polgármesternek, most már a második mandátumomat töltöm.

Milyen ez a munka, mi mindennel kell foglalkozni?

Színes. A kollégáimnak is mondogatom, hogy a közösség megbízásából vagyunk ott, azzal bíztak meg, hogy a munkánk által fejlődjön a település, ezért kell mindent megtennünk. A hivatalnak ezt a fejlődést kell szolgálnia. Én így állok hozzá, a kollégáimtól is próbálom ezt elvárni és kérni.

Ez is lenne az egyik legfontosabb kérdésem számodra: hogyan lehet teológiai tanulmányok után, élő hittel a politika területén tevékenykedni? Hiszen elég széles körben elterjedt vélekedés, hogy a politika ügyeskedés, mindenki a saját zsebére dolgozik. Aki katolikus teológiát tanult, jószolgálati munkát végzett, hogyan tud ezen a területen helytállni?

Sajnos van, amit nem lehet elkerülni, mert ilyen a rendszer. Előbb-utóbb az emberek szájára kerülsz, szembesülsz azzal, hogy valótlanságokat állítanak rólad, belerántanak egy nagy fazékba, ahol mindenkiről azt hiszik, hogy lop, csal és gazember. Nehéz megemészteni, de mostanra túlléptem ezen is. Nehéz, amikor rosszat feltételeznek rólad, miközben te tényleg megteszel mindent, hogy haladjunk, folyamatosan azon füstöl az agyad, hogy jobb legyen. A hittel kapcsolatos meggyőződésemet azonban szeretem hangosan is kimondani: a hitünk és az Istenbe vetett bizalmunk, reményünk az, ami meg tud tartani, menteni minket. Ezt én kezdettől fogva vállaltam, vállalom is. Érdekes ugyanis, hogy az embereknek az az elvárása, elképzelése egy hivatalba lépett emberről, hogy tisztesség szobra váljék belőle, akire mindenki felnéz, de nem mindig megy az egész napos talapzaton állás. A kollégáim, a szomszéd települések polgármesterei, akikkel jó viszonyban vagyunk, mind elkötelezettek a feladatuk, a településük iránt. De hasonló az elvárás a papokkal szemben is, s ha egyszer kicsit erélyesebben szól vissza, összedől a világ.

A polgármester feladata összetett: van szociális, gazdasági szelete is sok egyéb mellett. Ezt a sokrétűséget viszont előnynek tartom. Vannak, akik elve rosszindulattal jönnek hozzánk, azokat ennyi év után már ki tudom szűrni. Hogy kit hogyan kezelünk, attól is függ, hogy ő hogyan közelít felénk. Nagyon sok tervünk van, folyamatosan valamit építünk, fejlesztünk, de közben a közösséget is próbáljuk építeni. Nemcsak falakat, utakat építünk, hanem több civilszervezetet is támogatunk, segítettünk egyesületeket létrehozni. Annak vagyok a híve, hogy a településeken legyen erős a civil élet, függetlenül attól, hogy ki a polgármester, az alpolgármester, a többi vezető: a közösségnek élnie kell.

Mi az erőssége Csíkszentdomokosnak?

Azt látom nagy erősségnek, hogy ha az ember hiteles zászlót tud felmutatni, akkor nagyon szépen mögé állnak a többiek. Élő, aktív település a miénk, jó emberek lakják. Megvannak a régi, örökölt, jó kötődések, még működik a kaláka. A nyáron volt 60 éves a tűzoltózenekar, az emlékezés szervezésekor látszott, mennyien odaállnak. Évről évre a Márton Áron-konferenciákon látni lehet, hála Istennek, hogy ez nem egy-két ember ügye. Erősség, hogy vannak fiatalok, akik családot alapítanak, többen kezdenek hazatelepülni. Ez Márton Áron szülőfaluja, mindenki akként is tiszteli. Hogy ez a tisztelet miben nyilvánul meg, az változó. Érsek úr említette egyszer, hogy nem Márton Áronnak van szüksége arra, hogy boldoggá avassák, hanem nekünk van szükségünk erre. Talán még nem tartunk ott, hogy ezt teljességgel kiérdemeljük…

Régebben jártatok lelkigyakorlatokra, ez belefér most is az életetekbe?

Egyre nehezebben, mert egyre kevesebb idő jut rá. Vagy egyszerűen mi fordítunk kevesebb időt erre. Ragaszkodunk a vasárnapi szentmisékhez, azokra mindig elmegyünk. A lelki épülésnek többféle formája és változata van. Most nálam a természetjárás működik: ha ki tudok menni valamelyik hegyoldalra vagy hegytetőre, azt az érzést, töltetet tudja adni, mint korábban egy hétig tartó lelkigyakorlat. Ha sok emberrel találkozol, utána kell egy kis csend… Amikor rá tudsz csodálkozni a természetre, a teremtett világra: az ima. Elég sok szöveges hitmegvallás van, ami mögött nem mindig érzem a hiteles megélést. Már megérzem, amikor csak a máz van, és arra már nincs szükségem. Érzékenyebbek leszünk idővel, most már csak a mélységgel és a hitelességgel tudnak meggyőzni. Próbáltunk lelkiségekben részt venni, a házas hétvégés közösségbe már Déván eljártunk, és Domokoson egy jó, élő közösség volt, akik úgy fogadtak be, hogy észre sem vettük, voltak barátaink, csapatunk, így nem éreztük, hogy légüres térbe kerültünk volna.

Az imaéletben van egy olyan tapasztalat, hogy hiszed, megéled, hogy a Teremtőd ott van melletted. A hétköznapokban is, a munkádban is. Nem mindig a szó szaporítása a fontos, hanem az, hogy én a munkámat úgy végzem, hogy tudom, engem valaki lát és segít. Enélkül, nélküle, egyedül sokkal több mindent elszúrnék. A kötött imát úgy próbáltam visszahelyezni a napi gyakorlatomba, hogy ha tudok, gyalog megyek munkába, és menet közben elmondok egy tized rózsafüzért minden reggel. Ezt igyekszem mindig valamiért felajánlani, ami aznap fontos, aktuális.

A lányaidon keresztül mennyire látod, milyen irányba halad a világ, a mai fiatalok?

Nagyon rendes lányaim vannak. Nem azért, mert elfogult vagyok, bár ez minden szülőben megvan, persze szépek és ügyesek, de ugyanolyan mélyen szomjazzák az igazságot, mint mi annak idején. Emiatt lehet, hogy több konfliktusuk van, mint nekünk volt. A nagyobbik lányom, aki az idén fejezte be a fogorvosi egyetemet, lelkileg is, erkölcsileg is nagyon kemény magához. Ugyanakkor nem tudom azt mondani a gyerekeimet nézve, hogy mekkora nagyot változott volna a világ, hiszen meg tudja őket tartani a kapott gyökérzet. Hiszek abban, hogy nem kell mindent megengedni. Ha egy szülő a harmadikos gyerekének nem tudja valamilyen módon a tudtára adni, hogy üljön nyugodtan, mi lesz a gyerekből húszéves korára? Kire fog tudni figyelni, hallgatni, kihez tud majd igazodni? Hogyan tud alkalmazkodni egy társadalmi csoporthoz? Mindenki tudja a helyét, szerepét a családban, attól még nagyon szeretjük egymást, ragaszkodunk egymáshoz. A gyerekeink tudják, hogy számíthatnak ránk. Szerintem ez fontos dolog. Igaz, hogy inkább az édesanyjuknak mondják el a személyes dolgaikat, hiszen vele töltöttek el több időt, de őszinték tudnak lenni.

A családi szerepek vonatkozásában hogyan épül, szerveződik az ideális család szerinted?
Nem kell újakat kitalálnunk. Persze nyitott szemmel kell járni. Nem azt mondom, hogy a gyereket terrorizálni kell, megfélemlíteni. Az is kényes kérdés, hogy miként oszlanak meg a férfi-női szerepek, feladatok a családban, a legfontosabb talán az egészséges összhang a családban, a férj és a feleség kapcsolatából ugyanis a gyerekek nagyon sokat kiolvasnak. Egy az egyben lemásolják azt, amit látnak otthon. Nem azt, amit mondunk nekik, hanem amit látnak. Egy apa is mondhat mesét a gyereknek, de hogyha egy férfi nem tudja azt elérni, hogy a gyermeke hallgasson rá, ha kell, a tekintetével, a hanghordozással, azaz nem tud a gyerekre hatni, akkor baj van. Az igazi szeretethez ez is hozzátartozik. Én is bohóckodtam nekik, minden este mesét hallgattak, mikor olyan kedvem volt, improvizáltam, bábszínházaztunk. Az alapítványnál felnevelt gyerekek is mai napig hívnak az esküvőjükre, a gyerekeik keresztelőjére, az elsőáldozásokra. aMikor arra járnak, felhívnak, hogy vagyok, mit csinálok. Pedig velük szemben is léptem fel szigorúan. Szeretettel és határozottsággal lehet jól nevelni.