„Szüleim, testvéreim ilyenek, imádkozzék érettük!”– Adalékok a 20. századi erdélyi gyermekmissziók tartásához

A népmisszió „a vallásosság fölélesztését és elmélyítését célzó prédikáció- és ájtatosság-sorozat”. Hagyományos formája 5-8-10 napig tartott, tartalma a katolikus hit és erkölcs összes alapvető igazsága. Az erdélyi népmissziókra visszatekintve Jonica Xénia, az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár munkatársa a gyermekmissziók világába kalauzol.

„Ügyeljünk a gyermekre! Hadd legyenek hangosak a tűzhelyeink, utaink, játszótereink, iskoláink a mi édes, aranyos gyermekseregünk vidámságától, életrevaló, egészséges fürgeségétől. Értsd meg! Akié a gyermek, azé a jövő. Tegyünk róla, hogy a gyermekek a mieink legyenek”, írja Lukács Manszvét OFM.

A 20. századi erdélyi népmissziók története közel fél évszázadot foglal magába, hiszen a Román Kommunista Párt hatalomra kerülését követően nem volt alkalom a klasszikus értelemben mondható missziós napokat tartani. A gyermekmisszió jelentőségéről, alapelveiről, beszédterveiről, valamint az alkalomhoz kapcsolódó ünnepségekről törekszünk egy átfogó képet adni a két világháború közötti erdélyi népmisszió történetének életéből.

A népmissziós útmutatás már rögtön az elején felhívja a figyelmet arra, hogy „a gyermekmisszió, Szív-gárda, hitoktatás csak forma. A lényeg a gyermekpásztoráció.” Az a célja, hogy a gyermek ismerje, szeresse hitét, és éljen aszerint. A tapasztalt népmissziós atya megjegyzi, hogy „ha érdemes a felnőttekkel foglalkozni, mennyivel érdemesebb az Úr Jézus kis barátaival!”

A népmissziós tapasztalatok azt mutatják, hogy bár a felsorolt hármas célt – a templombajárás megszerettetése, a szülőkre való hatás, papi hivatások magvainak elvetése és gondozása – a hitoktatók is képesek elérni, azonban a hatás egy tanév lefolyása alatt sem lesz olyan mértékű, mint egy- egy gyermekmissziós alkalom eredményeképpen. Második gondolatként a „nehéz terepekre” utalva a szerző meggyőződése, hogy „ahol a hitoktatás nagy nehézségekkel küzd, ott legalább 2-3 napos gyermekmissziót kell vállalni a felnőttek missziója előtt.” Javasolt az esetenkénti „apologetikus, vagy családi konferencia.” Harmadik meglátásként pedig az a környezet kerül tárgyalásra, amelyet a missziós „nyugodt falunak” nevez, ott ugyanis „elég a misszió elején egy oktatás, majd gyóntatás, áldoztatás, áldozás után vagy a misszió végén a gyermekek megáldása. Ahol az állami iskola megkívánja, még délutánonként összegyűjtjük egy-egy félórára: ima, beszéd, szentség előtt ima a bűnösök megtéréséért, áldás.”

A felsorolt hármas koncepció bár röviden, de mégis egyértelműen kifejezi álláspontját a gyermekmisszió megtartása mellett, így azt a 10 technikát vesszük szemügyre, amelyek a gyermekseregnek megtartott katekézisek tapasztalataira épültek, ezzel útmutatást adva a jövő népmissziósainak, és a téma iránt érdeklődőknek. A népmissziós atya által megjelölt technikákat a Misszióskönyvben 10 pontban foglalásta össze, s ezt a módszert megőrizve, valamint magyarázatokkal kiegészítve az alábbiakban ismertetjük.

1. „Ki tartsa?” Mondhatni, költői a kérdés, hisz egyértelműnek látszik, hogy „aki szereti a gyermekeket és jó hitoktató”, továbbá a tapasztalat azt is mondja, hogy „sok kitűnő misszionáriusnak éppen a gyermekbeszéd a legnehezebb”. De hogy elbizakodott se legyen senki próbálkozó, a tapasztalt gyermekmissziós még hozzáteszi, hogy „csak egy kicsit készüljön is ám.”

2. „Hol tartsa?” A helyszínt illetően az a javaslat, hogy „csak szükség esetén az iskolában, rendes helye a templom”. Azonban ha mégis az iskolában kerül megtartásra a gyermekmisszió, akkor mindenképp tanácsos „kis Jézus Szíve oltárt, jobbról pl. Szt. Imre, balról Szt. Teréz” oltárokat felállítani mint szemléletes példaképeket, valamint lehetőség szerint az iskolát is díszítsék fel.

3. „Kiknek tartsuk?”A korosztályra vonatkozóan is hasznos eligazítást ad, amikor is a felső korhatárként a 14. életévet jelöli meg. Továbbá, ha csak lehet, akkor „a kisebbeket és I., II.osztály külön kell oktatni, a III-tól fel a 14 évesekig a nagyobbak csoportja”. Ugyanakkor„városokon és nagyobb falvakon meg kell osztani nemek szerint vagy korok szerint is” a gyermeksereget, hiszen „lehetetlen egyszerre 500-1000 gyermeket foglalkoztatni”. Anépmissziós vallja, hogy amennyiben „a misszió alatt is egy fél órát foglalkozunk velük, elérjük, hogy az esti beszédeken csendesen viselkedjenek vagy szívesen otthon maradnak házpásztornak.”

4. „Hogyan bánjunk a gyerekekkel?” Az a nagyon bölcs javaslat fogalmazódik meg és kerül részleteiben kibontásra, hogy a közösségbe érkező népmissziós a gyermekekkel való foglalkozás előtt mindenképp találkozzon, beszéljen a plébánossal és a tanítóval, hogy az „egyes gyermekek jelleméről tájékozódjon”. Az első előadás során szükséges, mintegy kifizetődő a„gyermekek kedélyét, viselkedését, minden mozdulatát” jól megfigyelni. Mindezt abból a célból, hogy „a rendetlenkedőket és a vad természetűket megnyerni, kezünkhöz szoktatni, az érzékenykedőket meg nem sérteni, hanem bizalomra indítani, a kiváltságosokat kiváltságaik békés birtokában hagyni.” A következő tipp ismét rácsodálkoztatja az olvasót arra a gyermekismereti pszichológiára, amit a gyermekmissziós tapasztalat leír: „Különös figyelmet kell fordítani a fiúkra, a klikkekre és azok vezetőire s a vezetők által az egész tömeget irányítani”. Mindezt azért is, „mert így több feltűnő javulást, gyöngéd lelkiismeretet és gyakoribb szentáldozást érünk el”.

Végül, de nem utolsósorban megjegyzi az útmutatás azt is, hogy soha nem szabad olyat mondani a gyermekseregnek, hogy ne tanuljanak, „mert sohasem felejtik el.

5. „Hányszor beszéljünk naponta?” Ez a kérdés nagyon összetett és a körülmények figyelembevételével lehet csak jól megválaszolni, illetve kivitelezni. Ugyanis a beszédek száma függ a misszionáriustól, a felnőttek missziós napirendjétől, és természetesen az iskolai programtól is. Amennyiben az iskolai tanítás nem rugalmas, nincs tekintettel a „lélekmentő napokra”, s közben pedig a felnőttekkel való foglalkozás folyik, akkor „alig lehetséges több egy beszédnél.” Azonban ha van lehetőség önálló gyermekmissziót tartani, akkor a javaslat szerint „a napi 4 beszéd az ideál, 2 énekórával”, viszont megjegyzésként az is szerepel, ha ez a fajta napirendtartás „egy misszionáriust egészen lefoglal.”

6. A négy „gyermekadditio” – vagyis vezérszó. A népmissziós magyarázata a következő: „kevesebbet beszélni, kevesebbet játszani, többet imádkozni és áldozatot hozni! Máshol így hangzik: ne kiabálj, ne verekedj, jól imádkozzál, hozz áldozatot! Ehhez a második napon jön az ötödik: készülj a gyónásra!”

7. „Egy előadás lefolyása” A gyermekeknek szánt előadások menetére, technikájára vonatkozó rész nagyon praktikus ötleteket tartalmaz. A kiinduló pont nem más, mint az előkészületekre való gondos odafigyelés, főleg ami az időt illeti, mert az a tapasztalat, hogy „1/4 órával a kezdet előtt ott kell lenni, mert a tanítók ritkán és alig segítenek”. A gyermekek leültetése után egy „szép imádság vagy ének” következzen, majd az előadás első perceit különösen is ki kell használni a figyelemfelkeltés érdekében. A gyermekfoglalkozások során mindvégig ajánlottak a példák, énekek, néhány perces szünetek alkalmazása a résztvevők fáradtsága szerint. Az alkalom áldással és névsorolvasással zárul.

8. „A gyermekek foglalkoztatása” Mint ahogy egy tökéletes, több éves tapasztalatokra épült forgatókönyv lapjain, úgy van megírva a gyermekmisszió technikájának a 8. pontja is. „Az előadás előtti 15 percet és az előadások közét jól fel kell használni. Kiosztani a szerepeket, megszervezni az ünnepségeket, feldíszíteni az oltárokat, virágok, gyertyák, betanítani a ministránsokat, angyalkákat, jó előre kijelölni az énekeket és imákat, képeket mutatni.” Talán a felsoroltak hallatán túlságosan is merevnek tűnhet a program, még inkább, ha az érintett célcsoport gyermek, de a tapasztalat is azt mondja tovább, hogy: „vállalkozó akad bőven, főleg, ha látják, hogy minden utolsó pontig program szerint megy.”

9. „Kis eszközök” Akárcsak egy kis tárházat, úgy képzeljük el, fogadjuk a következő kiegészítéseket, amelyek szervesen kapcsolódnak a gyermekmissziós alkalmak minél hatékonyabb eredményeléréséhez. A „jól imádkozni, jól gyónni, jól áldozni és jól misét hallgatni” jelszó jegyében egy pontosabb magyarázat is a segítségünkre szolgál: „Imádság: reggeli- és esti ima. Úrangyala, szentséglátogatás és fohászok apostoli célokra. Gyónás–áldozás: ismételni az elsőáldozási oktatás főbb pontjait és bevésni az erős fogadásnál az examen particulárét (jelentése: az erős elhatározást, illetve az erre vonatkozó imák elmondását) a főbűn ellen. Mindemellett javasolt a gyermekekkel fogadalmat tetetni a dohányzás és a részegítő italok elkerülésére vonatkozóan.”

10. „Az apostolságra való nevelés” A gyermekmisszió tartásra vonatkozó 10. pontban a missziós arra az apostolkodásra hívja fel a figyelmet, amit a mai szóhasználatban tanúságtevés, egyházi szervezethez, csoportosulásba való aktív tartozást, elköteleződést jelent. A buzdítás szerint „mindenki lehet pap, nemcsak a fiúk, hanem a leánykák is. Mindent az áldozat köré csoportosítani, a másokért való áldozat az élet igazi értelme. Bűnbánatot tartani másokért. Ezért bevonni a misébe és az oltárhoz. Ne csak a leánykák, hanem a fiúcskák is legyenek úrnapján a szentségi körmeneten a Szentség előtt.” Ugyanakkor világosan magyarázza azt a tényt is a bátorító tapasztalat, hogy a gyermek lelki világára kb. a 12. életévéig „a természetfeletti motívumok, a mennyország, az erény szépsége, a kis Jézus szeretete hat”, majd a serdülőkorba lépve az úgynevezett „természetes motívumok: erő, önbecsérzet, eredmény, a nagy hősök, szentek, sport, bátorság. Felébreszteni bennük a bátorságot, mekkora értékek vannak bennük.” Lezárásképpen említésre kerülnek a tanítók, akiket hasznos megnyerni az „apostolnevelésre, mert a gyermek a tanítóval összenő”. Az érvek tovább folytatódnak olyan esetek leírásával, ahol a szülő gyermeke buzgalmának hatására részt vett a népmissziós napokon, sőt, több év után elvégezte szentgyónását is. A bemutatott technikák nagyban segítették a gyermekekkel való foglalkozás alkalmait, de a velük való bánásmód, a számukra előkészített eszközök, különféle programpontokba való aktív bekapcsolásuk mellé elengedhetetlenül fontos volt a beszédek tartalma is.

Jonica Xénia