„Addig örvendj, fiam, amíg gyermek, s gondtalan fiatal vagy!” – hallottuk ezt sokszor zsenge korunkban, s persze minden figyelmeztetés ellenére igyekeztünk minél hamarább felnőni. Nem gondoltunk bele, hogy a felnőttek miért siratják a parancsolgatásoktól, irányításoktól, szabályok garmadájától elnehezült gyermekkort, amikor nekik mindent szabad, bármit lehet, s akárhogyan. Gondoltuk. Azt viszont nem sejtettük akkor még, hogy még csak nem is a felelősség és hétköznapi gondok terhétől mentesülnének a nagyok, sokkal inkább a hétköznapok örömét sírják vissza. Mert bizonyos kor felett már nem illik boldognak lenni. Bizonyos életszakaszba jutva már nem illik hangosan nevetni, túlságosan élvezni a jól sikerült ebédet, dicsérni a gyermeket, felrázni az elalvó házasságot.
Már évekkel ezelőtt megfigyeltem, hogy gyermekkorom körülrajongott, jóképű iskolafiúi, legszebb hajú lányai, miután férjhez mentek, megnősültek, lassacskán elvesztették ragyogásukat, népszerűségüket, szépségüket, életörömüket. Kötelező módon. A gyermekkorunkban ismételt szlogen átváltott az esküvő napján erre: Örvendj, fiam, használd ki, élvezd ki, ez még a te napod, mert aztán…”. Aztán jön az illedelmes beborultság, fásultság, elhanyagolt frizura, kocsmában rekedt férjek, lyukasra mosogatott ujjak. Ez az élet rendje. S ami nem rendszerint működik, feltűnő. Ha a házasfelek 15-20 évnyi együttlét után is kézen fogva sétálnak, különös. Biztos, hogy egyiküket megcsalja a másik. Vagy mindketten csalnak. Senki sem húzhatja eddig. Boldogan semmiképp. Egyszerűen nem illik. Harminc és negyven felett unni kell a levesfőzést, legyinteni, ha a férjről kérdeznek, s panaszkodni a hálátlan gyermekekről. Bizonyos kor felett illik belehalni a munkába, a párkapcsolati válságba, a gyászba, a gyomlálásba, a rántáskavarásba. Bizonyos kor felett illik haragban lenni legalább két kollégával, három unokatestvérrel, s lassacskán az összes szomszéddal.
Bizonyos kor felett nem illik intenzíven szeretni, megjavulni, változni, önismeretet tartani. Bizonyos kor felett nem illik segítséget kérni, terápiára járni, házasságot megmenteni, mert mit mondanak, mert kilógunk a sorból… Különös szabályok uralkodnak körülöttünk: ha már nem vagyunk gyermekek, nem illik mindenek felett becsülni az ajándékba kapott életet, de ha már megvénültünk, illik Istent s békét keresni. Vajon mi lenne, ha megfordítanánk? Ha az évek gyarapodásával nem a korai halálra, hanem állandóan a minél magasabb életminőségre és belső békénk, méltóságunk megóvására törekednénk?
