Mit tehet az egyén a háború esztelen pusztításával szembesülve, ha ő maga fizikailag nem érintett a konfliktusban? – teszi fel a kérdést Bagyinszki Ágoston. A szerző tanulmánya a Vigilia októberi, „A béke lehetőségei” tematikájú számában jelent meg, melynek egy részlete olvasható itt. Bagyinszki Ágoston a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatási és kutatási rektorhelyettese, tanszékvezető, főiskolai docens.
Mit tehet az egyén a háború esztelen pusztításával szembesülve, ha ő maga fizikailag nem érintett a konfliktusban? Mire inspirál a keresztény hit egy erőszakkal terhelt világban? A békéért végzett imádságon és a menekültek iránt tanúsított felebaráti szeretet cselekedetein túl milyen felelősséget kell vállalnia egy kereszténynek a pusztító konfliktus megoldásának előmozdítására? A kérdés ugyanúgy lelkiismeret-vizsgálatra hív minket az orosz-ukrán „proxyháború” kapcsán, mint ahogy a keresztes háborúk által ott volt a 13. századi szerzetes, Assisi Szent Ferenc megtérésének és evangéliumi békemissziójának fő nyomvonalában, valamint ahogy hangsúlyosan jelen volt az immár atomfegyverek fenyegetésével megjelölt 20. század legolvasottabb lelki írójának, a trappista Thomas Mertonnak az erőszakmentesség evangéliumi eszményéről szóló töprengéseiben, előadásaiban, nyilvános lelkigyakorlataiban. Bár a háború – mindkettejük szerint – az emberi szív eredendő bűntől sebzett békétlenségeiből, zavaros félelmeiből tör a felszínre, az emberi életeket és értékeket pusztító konfliktus mégis a „bűn struktúrái” által válik szörnyű, az egyén számára kezelhetetlen méretű valósággá. (…)
Ahogy a Prédikátor talán mondaná: megvan az ideje a konfliktusba való belépésnek, mint ahogy megvan az ideje az attól való távolmaradásnak. Egyrészt a keresztény ember tettekben és szavakban a béke hiteles tanúja, vagyis olyan mediátor lehet, aki a perben álló felek közti párbeszédet mozdítja elő, segít a különböző pólusok között feszülő konfliktusok „mítosztalanításában”, gyógyításában: a gyökerekig fejtheti vissza az ellentéteket, előmozdítva a valós problémákkal való szembenézést, támogatva a konfliktust (félre)értelmező, rögzült narratívák elengedését, bábáskodva a szemben álló felekben megszülető valós megoldások felett.
Másrészt ugyanez a keresztény ember nem válhat a saját ügybuzgalmának foglyává, hiszen a béke megvalósulására vonatkozó reménye csak a „már igen” és a „még nem” eszkatologikus feszültségében értelmezhető. Miközben Isten békéje kizárólag az emberi szívek megbékélésén keresztül képes áthatni a társadalmi életünket, a belső béke teljességgel mégis csak isteni ajándékként lehet a miénk. Jézus Krisztus mint parazsat helyezte szívünkre az evangéliumi paradoxont: „Boldogok a békességszerzők!”
