Vasárnap avatják boldoggá I. János Pál pápát

0
860
Fotók: Vatican News

Ferenc pápa szeptember 4-én, vasárnap délelőtt Rómában boldoggá avatja I. János Pált. Ki is volt a boldoggá avatás előtt álló, mindenki által „mosolygós pápaként” ismert ember? Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára hozza közel és mutatja be Albino Lucianit az embert, a püspököt, a pápát.

Szabad-e, érdemes-e előbújnia az eredendően szakrális hatalom birtokosának, megjelenítőjének az ezredéves formák, rítusok díszletei mögül, szabad-e hagynia, hogy lássák rész-szerint-való emberségét, hogy így átmenthesse autoritását a kortárs világba? Még mielőtt a teoretikusok alapos reflexió után dönthettek volna erről a kérdésről, a média gyors térnyerése gyakorlatilag kész helyzet elé állította az érintetteket. Amióta XXIII. János pápa beengedte a kamerákat a dolgozó- és hálószobájába, ezek a kamerák mintegy alanyi jogú kíváncsisággal, premierplánban kutatják az egyházi és kiemelten a vatikáni élet főszereplőinek személyes vonásait, arcuk és lelkük rezdüléseit is. A médiafigyelem következtében akarva-akaratlanul felértékelődött az egyéniség(ek) szerepe, így jórészt a huszadik század közepe óta adatott, boldoggá vagy szentté avatott és a civil világ által is elismert nagyszerű pápáknak köszönhető, ha az egyház esetleg profitált ebből a helyzetből.

Albino Luciani, legalábbis pápaként, csak harminchárom napig élt ennek a figyelemnek a fókuszában, ez elég volt mégis ahhoz, hogy családtagokra és barátokra jellemző otthonossággal foglalja el helyét, mély és végérvényes nyomot hagyva az emberek szívében.

Hatott a mosolya, a spontaneitása, olykor csetlő-botló közvetlensége, szokatlan önkritikus őszintesége. A boldoggáavatási eljárás évtizedei alatt egyáltalán nem égett ki a feléje irányuló szeretet, a hosszú idő ugyanakkor lehetővé tette nemcsak a váratlan halálának ténye és kissé ügyetlen kommunikálása által is táplált összeesküvés-elméletek korrekt és megnyugtató tisztázását, hanem határozott üzenetének összefoglalását is. Az eljárás posztulátorának és munkatársainak megnyilatkozásaiból, valamint közvetlen tanúk vallomásaiból merítve szeretném bemutatni I. János Pál pápát, megrajzolva egy töredékes portré néhány kontúrját.

Albino Luciani 1912-ben született az észak-olasz kisvárosban, Canale d’Agordóban. Kiváló képességeit méltányolva már alig 22 évesen pappá szentelték. Rövid plébániai szolgálat után szemináriumi elöljáró és tanár lett, közben Rómában szerzett magasabb teológiai végzettséget. 1950-től, különböző beosztásokban, a bellunói püspök közvetlen munkatársa volt, majd 1958-ban XXIII. János pápa szentelte Rómában Vittorio Veneto megyéspüspökévé. Püspökként a II. vatikáni zsinaton és több szinóduson is részt vett és felszólalt. 1969-től velencei pátriárka, 1973-tól bíboros, 1978. augusztus 26-tól rekord rövid konklávén (legendák szerint) elsöprő többséggel megválasztott pápa.

A gyermek

Születése előtt már három fiút veszített el a család, így joggal tekintették őt is veszélyeztetettnek: otthon, egy asszony által kapta a keresztséget, és a keresztségben az Albino nevet, amelyet korán meghalt bátyjaitól örökített rá a család. Valódi nélkülözésben (olykor a szó szoros értelmében koldusszegényen), de valódi szeretetben élt valódi gyerekélete. A ministrálás a gyerek és környezete szemében alkalmas készületnek tűnhetett a papságra, de azért a pápa egy Úrangyala imádság utáni beszédében mégis így értékelt: „Senki nem mondta, hogy pápa leszek… ha mondták volna, többet tanultam volna, felkészültem volna… most viszont már öreg vagyok, nincs több idő…”. A ministráló attitűdöt egyébként még pápaként is megőrizte magában.

A püspök

Az egyszerűséget keresve Vittorio Venetóban a püspöki palota helyett a szemináriumban rendezte be az otthonát. A fiatal paptól, akit titkáraként vett maga mellé, azt kérte, legyen az ő Cirenei Simonja – szép és figyelemreméltó önértelmezés, amely Rómáig elkíséri majd. Amikor a konklávé után először szólt pápaként a bíborosokhoz, tőlük valami hasonlót kért: „…a keresztúton az egyik szereplő Cirenei Simon: remélem, hogy bíboros testvéreim segíteni fognak ennek a szegény Krisztusnak, Krisztus helytartójának a keresztet hordozni, az együttműködésükkel, amelynek nagyon érzem a szükségét…”

Noha folyamatosan foglalkoztatta az egyház korszerűsítésének kérdése-követelménye, teológiai kérdésekben inkább konzervatív volt; ahol felvetődött benne az „újítás” igénye, ott ezt pasztorális szempontok, a hívők felismert-kifejezett szükségletei inspirálták. Nem hallgatta el azon reményét, hogy az egyház a zsinat után kevésbé szigorúan fogalmazza majd újra a szexualitással kapcsolatos tanítását, VI. Pál pápa a témában döntő, Humanae vitae kezdetű enciklikájának álláspontját ugyanakkor tanulékony lélekkel, egyértelmű kiállással védte.

A pápa

Bár (ugyancsak az ellenőrizhetetlen legendák szerint) egyházpolitikai megfontolások, a bíborosi kollégiumon belüli irányzatok és tömbök közötti kompromisszumok egyengették útját a pápaság felé, nem ezek „adósaként” alakította pápasága profilját. Voltak helyzetek, amikor meghajolt a precíz protokoll őreinek akarata előtt: amikor lemondott arról, hogy a Habemus papam! proklamálása után rögtönzött beszédet mondjon – amit Wojtyła pápától már nem tagadtak meg –, vagy amikor az első elzárkózása után mégis beleegyezett, hogy a hagyományos hordszéken vigyék körbe misék, illetve audienciák alkalmával, merthogy így tényleg jobban láthatják a hívek.

Engedett, legfeljebb szelíden szóvá téve a rituálék szükségtelen ridegségét, például a pápai áldás szövegének „kissé udvari” nyelvezetét – viszont sok, a pápaság jövőjére, jövőbeni karakterére hatással levő kérdésben megengedte magának, hogy egyedül a belső iránytűjére hagyatkozzon.

Akiket váratlanul ért, hogy a pápa bocsánatot kér (például a bíborosoktól, miután a sajtóhírek szerint állítólag elmarasztalta őket), hogy a pápa, elhagyva a korábban magától értetődő fejedelmi többes számot, a saját nevében a saját érzéseiről beszél, hogy a pápa az Atyaisten anyai vénájáról prédikál, azok megbotránkoztak az erélyesség, a feszesség hiányán, és – az egyház fogyatkozó tekintélyét féltve a nem rejtett törékenységtől – kihátráltak mögüle, kezdve sok őt megszavazó bíborossal, majd a L’Osservatore Romanóval. Pedig a gyenge, kissé éneklő hang nagyon is markáns elképzeléseket, víziót igyekezett eljuttatni az emberekhez a pápaságról és az egyházról, a püspöki kollegialitásról és szolidaritásról, a látható egység jelentőségéről, a világ felé való nyitottság, a meghallgatás és megértés kultúrájáról.

Még ha kétséges is, vajon életképes lett volna-e évtizedes távlatban is az irányelv, amely alapján a megszólalásait eltervezte, imponáló az ambíciója és az elszántsága: „Kevés beszédem lesz… Szívesen elfogadom mindenki együttműködését az előkészítésükben, de azt szeretném, hogy a beszédek a sajátjaim legyenek.” Ugyanígy imponáló az a kezdeményező erő és természetesség, amellyel egy audiencián, amelyen a hit természetéről elmélkedett, mondanivalójának alátámasztására, illusztrálására egy legalábbis nem katolikusan hívő, közismerten szabadkőműves költő, Trilussa versét idézi: az eredetitől eltérően nem római dialektusban, néhány apró pontatlansággal, de kívülről el tudja mondani!

Pápaként is megtartotta püspökként választott jelmondatát: Humilitas! Élete nemcsak példát adott az alázatra, hanem bizonyosan hozzájárult a fogalom hiteles értelmezéséhez, definiálásához is. Akik boldoggá avatásáért imádkoztak-imádkoznak, azt az imát mondják, idézik, amelyet még gyerekként tanult, aztán papként továbbplántált: Uram, végy engem úgy, amint vagyok, hibáimmal, hiányaimmal, de alakíts olyanná, amilyennek te szeretnél látni.

Forrás: Magyar Kurír