Fedezzük fel a váratlan Istent

0
372
Fotók: Kádár Hanga

Ha a könyvszerető ember meglát egy vallásos kategóriába illő kötetet, talán még akkor is húzódozni kezd tőle, ha hívő ember, ha szeret Istennel és lelki dolgokkal foglalkozni, mert hát mit ért ő ehhez, mit mondhat ez neki, ez biztos elsősorban papoknak, mindenféle egyházi személyeknek való. Marie-Noëlle Thabut kis könyvecskéje azonban inkább szól laikusoknak, hiszen finoman és határozottan bontja le a bosszúálló, félnivaló Isten képét, amit egyházi szolgálatban állók talán már értenek, megtapasztaltak, most viszont rajtunk a sor, hogy felfedezzük, hányszor akarta már minden erejével Krisztus előtt is újrakezdeni a szövetséget az emberrel.

„Isten csak a mi boldogságunkkal van elfoglalva” – erős kijelentés a Verbum gondozásában megjelent A váratlan Isten felfedezésében című könyvnek rögtön az elején. Mi van, ha a sok, néhol hátborzongató ószövetségi történés ellenére is valóban így van ez? Mi van, ha már Krisztus előtt folyton azon volt az Isten, hogy megértesse az emberrel a szeretet törvényét, hogy a rá bízott élet gördülékenyebb? Sokszor hallottam ismerőseimtől, és jó magam is így voltam: az Ószövetség nem nekem való, túl régi történetek teli olyan istenképpel, amitől rettegni kell, mert bosszút áll, mert megbüntet, mert fenyeget. Ez a különleges kis kötet alig több mint száz oldalon bebizonyítja, hogy nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Szemezgettem, íme néhány példa: „… s nem lesz többé özönvíz, hogy eltöröljön minden testet” – Noé történetén keresztül megérthetjük, hogy már a civilizáció hajnalán megfogadta az Úr, hogy felajánl egy szövetséget és soha többé nem veszi elő a mindent elsöprő hatalmát, nem ragad fegyvert ellenünk, sokkal inkább újrakezdi. Türelmesen. Többször is. Ismerjük Dávid történetét is, aki elképesztően gazdag királyként egyik katonája egyetlen feleségét megkívánja és meg is szerzi úgy, hogy gyakorlatilag mindene megvan. Erre Isten nem zúdítja rá dörgedelmes haragját földi megbízottjára, hanem vázolja a hibáját, türelmesen felajánlja a beismerés, megbánás, változás, megbocsájtás lehetőségét. Isten tehát a hibák elkövetése után is szeret, s utat mutat a változás felé. Illés történetéből kiderül, hogy akkor is, ha egyáltalán nem azt tesszük, amit kellene, akkor sem egy türelmét vesztett, legyintő Istennel találjuk szembe magunkat, hanem olyannal, aki állhatatosan noszogat, s terelget vissza oda, ahol egyenesben haladhatunk. Jónás és Ruth története pedig egyértelműen teríti elénk, hogy az Isten állandóan küzd azokért is, akiknek egyelőre nem adatott meg, hogy találkozzanak vele. Minduntalan ezek a szavak, szimbólumok kerülnek elő ebből az ószövetségi perspektívából: fel nem adás, újrakezdés, mélységből feljebb kerülni, meggyőzés, türelem, állandó magyarázat, kivárás. Ez valahogy cseppet sem erőszakos, bosszúszomjas közeg.

A remény könyve ez a kicsi kötetecske, mert megmutatja, hogy az Isten szeretete állhatatos és töretlen volt az ember iránt már olyan régi időkben is, amikről szinte alig hisszük, hogy léteztek. A félnivaló, bosszúálló Isten egy minket soha fel nem adó, állandóan élő szeretetté alakul előttünk Thabut könyvét olvasva, Katalin Ildikó OCD nővér kiváló fordításában.

A könyv online megrendelhető IDE kattintva.