Desiderio desideravi címen 65 pontból álló apostoli levelet adott ki Ferenc pápa a liturgiáról. A most kiadott irat merít az Istentiszteleti Dikasztérium 2019 februárjában tartott plenáris ülésének eredményeiből. A Traditionus custodes kezdetű motu propriót követi, hangsúlyozva az egyházi szeretetközösség jelentőségét a zsinat utáni liturgikus reform rítusa körül. Nem új instrukcióról vagy irányelvről van szó, hanem inkább arról, hogy megértsük a liturgikus szertartás szépségét és evangelizáló szerepét, hagyjunk fel a vitákkal, hallgassuk meg, mit mond a Szentlélek az egyháznak; őrizzük meg a szeretetközösséget, csodálkozzunk rá a liturgia szépségére! Erre buzdít levelében Ferenc pápa. László István segít elemzésével, hogy jól értsük a motu propriót, jól értsük és éljük a liturgiát.
A liturgiáról beszélni mind a mai napig kockázatos vállalkozás. Mindenkinek megvan a maga ízlése, mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai, gondolatai a liturgiáról, és ez annyira intim kapcsolat (főleg papok esetében), hogy minden kijelentés, amely ettől a kötődéstől elüt, támadólag hat.
Első személyes találkozásaim a katolikus liturgiával gyermekkoromba vezetnek. Bár jóval a II. vatikáni zsinat után születtem, az idős pap bácsi mellett a régi rítus szerint ministráltunk. Igaz, a szertartás anyanyelven folyt, de még létezett a lecke oldal és az evangélium oldal, tartani kellett a könyörgésekhez a könyvet, a szentbeszéd kazula nélkül a szószékről történt, voltak énekes és csendes misék, a papi öltözékhez hozzátartoztak a cingulum (ez egyébként ma is hozzátartozna) és egyéb, számomra exotikus tárgyak, de hozzátartozott
a plébános szigorú szentségi léte, aki sosem engedte meg magának, hogy hozzávetőlegesen értelmezze szerepét, a szertartásokat, Isten fenségét.
De ott volt körülötte egy egyszerű, főként mezőgazdasággal foglalkozó falusi közösség is, amely – ha szerette, ha nem a papját – eljárt a templomba elmondani Istennek kéréseit, hálát adni, megemlékezni halottairól. Én ebben a közegben tapasztaltam meg a liturgiát, és azóta nem felejtettem el, teljesen nem is adtam fel.
Idén (2022) június 29-én Ferenc pápa egy újabb dokumentumot adott ki a liturgiáról Desiderio desideravi kezdettel. A szöveg azért keltette fel az érdeklődésemet, mert nem csupán Romano Guardini szellemében íródott, hanem egyik fontos művére, A liturgikus nevelésre (Liturgische Bildung) többször is hivatkozik.
A pápai levél születésének összefüggései
A Desiderio desideravi apostoli levél születését a liturgiát érintő legújabb pápai megnyilatkozások és az azokból leszűrt tapasztalatok ihlették. XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű, 2007-ben kiadott motu propriójában a zsinat előtti rítust is engedélyezi. Pontosabban arról van szó, hogy a VI. Pál pápa által promulgált Missale Romanum mellett (amely a zsinat utáni liturgiát tartalmazza), Benedek pápa elismerte, hogy az V. Piusz által jóváhagyott és XXIII. János pápa által módosított, újból láttamozott misekönyv a római rítusnak hiteles formája. Igaz, rendkívüli esetekben használható, nem képez újabb rítust a római mellett, csupán annak egy régebbi, de megfelelő szabályozás mellett használható formája. Annak idején ezt a tényállást a sajtó úgy közölte, hogy XVI. Benedek pápa újból bevezette a latin misét. A fenti bonyolult megfogalmazásból is látszik, hogy valamivel árnyaltabb rendelkezésről van szó. Már jóval a Summorum Pontificum megjelenése előtt néhány német liturgikus a rendelkezés veszélyeire hívta fel a figyelmet, enyhén szólva is kisebb világvégét vizionálva: hogy a pápa megszünteti a II. vatikáni zsinat liturgikus vívmányait, hogy szakadás lesz az egyházban, zavar keletkezik a hívekben, hogy az olvasmányok rendje a liturgikus évben két ritmust fog követni stb. A zsidó közösségek arra figyelmeztettek, hogy a nagypénteki könyörgésekben ismét használatba kerülhet a zsidók „megtéréséért” mondott könyörgés, amelyet a zsinat elvetett, és más szöveg került a jóváhagyott szertartásba. Mondani sem kell, hogy ezek a félelmek nem bizonyultak megalapozottnak. XVI. Benedek pápa szándéka az volt, hogy három évig próbaidőre bocsájtja, megnézik, mennyire működőképes a rendelkezése, majd a püspökök beszámolói alapján kijavítják az esetleges hibákat. Erre végül nem került sor a tervezett időben, később pedig következett a pápa lemondása, és úgy tűnt, a liturgikus rendelkezés feledésbe merül.
Ferenc pápa 2021-ben tért vissza az ügyre, és egy rövid motu proprioban újból szabályozta a „régi misét” a Traditionis custodes dokumentumban. A kedélyeket ismét felkavarta a rendelkezés.
A zsinat előtti rituális formának a problémája épp a zsinati szövegek kötelező érvénye mentén éleződött ki. Vajon megteheti-e egy pápa azt, hogy újból beengedje az ablakon azt, amit az ajtón dobtak ki? Vagy kevésbé képletesen: vajon a Sacrosanctum Concilium „rendelkezései” kötelező érvényűek-e vagy csupán lehetőségként, járható útként kell őket értelmezni? A kérdés mögött jóval nagyobb probléma rejlik, mint csupán egy kártyajáték esetében, ahol mindig világos, hogy a király vagy az ász visz mindent. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a pápának jogában áll a liturgia fölött rendelkezni. Ezért érthetetlen az az érv, amit XVI. Benedekkel szemben felhoztak, hogy VI. Pál egy 1976-os beszédében egyértelművé tette, hogy az új „ordo” teljes joggal érvénybe lépett, és minden próbálkozás, amely ennek gátat szabna, nemhogy szolgálná az egyházat, hanem súlyos károkat okoz annak. Ebben a beszédben azonban VI. Pál épp egyik elődjére hivatkozik, V. Piuszra, aki apostoli hatalmával érvényesítette a trentói zsinat szellemében megreformált misekönyvet. Ebben az értelemben az is világos, hogy a zsinati szövegek a mindenkori pápa autoritása révén válnak kötelezővé – még akkor is, ha a II. vatikáni zsinat a pápa és a püspöki kollégium viszonyát a kollegialitás jegyében írta újra. De a kérdés, mint már említettem, nem a pápa vagy zsinat alternatívái mentén fogalmazódik meg, hanem az oly nehezen megragadható zsinati szellemre kérdez rá. Egyszerűbben fogalmazva, azt mondhatnánk, hogy a Sacrosanctum Concilium nem rendelkezik, hanem utat mutat. Túl távolról szemléli az egyház liturgikus életét ahhoz, hogy abból egyértelmű gyakorlati következtetéseket lehessen levonni. Pl. nem írja elő a szembemiséző oltárt, nem teszi kötelezővé az anyanyelvű misét (sőt egyes imák latin szövegének a megtartására buzdít), a liturgia teológiájának kérdéseiben nem elemzi az áldozat jelleget, és még az egyházzene terén is csupán néhány, óvatos irányvonalat mutat.
A zsinati szövegek és a liturgia
Hogy a zsinati szövegek mennyire nagy szabadságot engednek a liturgikus formáknak, a liturgikus mozgásnak, az két, szimptomatikus jelből is kihámozható. Az egyik a Sacrosanctum Conciliumot kísérő magiszteriális intézkedések egész sorát jelenti, a másik a rubrikák (a misekönyv „fekete szövegeit” szabályozó piros betűs „toldalékok”) kalandos sorsát emelheti ki.
A liturgiát érintő zsinati szöveg egy dologban félreérthetetlen: az egyház nem szemlélőket akar a liturgiájában, hanem „aktív résztvevőket”. (Az aktív félreérthető, nem annyira a kezdeményezőt jelenti, hanem a liturgiát teljes egészében megélőt. Az eredeti szöveg nem is pusztán aktív részvételről, hanem actuosa participatio-ról beszél. De ez egy másik téma.) Ami azonban a konkrét utat illeti, amelyen meg kell valósulnia a liturgikus reformnak, az további dokumentumok megjelentetését eredményezte.
A zsinati szöveg értelmezése
A következő lista azokat a dokumentumokat sorolja fel, amelyek a Sacrosanctum Concilium hivatalos értelmezését tartalmazzák, de amelyek meglehetősen kevés figyelmet kaptak:
1964: Inter oecumenici (Az egyetemes zsinat…);
1967: Tres abhinc annos (Immár három éve); Musicam sacram (A szent zenét); Eucharisticum mysterium (Az eucharisztikus misztérium); Instructio altera (A másik rendelkezés); 1970: Liturgicae instaurationes (A liturgikus reformok);
1994: Varietates legitimae (Jogos különbségek);
2001: Liturgiam authenticam (A hiteles liturgiát).
VI. Pál 1964-ben a Sacram liturgiam kezdetű motu propriójával megalapítja a zsinat szándéka szerinti liturgikus reformért felelős pápai tanácsot, ugyanebben az évben, pár hónappal később pedig megjelenik a Sacrosanctum Conciliumot értelmező első hivatalos dokumentum, az Inter oecumenici, melyet a rítuskongregáció és az említett pápai tanács láttamoz. Az eucharisztia ünneplését, a szentségek kiszolgáltatását, a szentelmények végzését, de adott esetben a szakrális architektúrát is szabályozza.
A zsinat liturgikus alapszövege már a zsinati atyák szándéka szerint is értelmezésre szorul. Alkalmazásának lehetőségei hosszú, több generáción átívelő munkát igényelnek, és olyan kérdések tisztázását hagyták nyitva, mint a liturgia különböző kultúrákkal való találkozása (inkulturáció), a szent zene, a szakrális architektúra, a liturgikus tér, a liturgikus szövegek fordítása, vagy adott esetben a címkéző leegyszerűsítések (konzervatív–progresszív, régi–új, vacsora–áldozat, misztérium–ráció, szimbólum–allegória stb) tisztázása, elmélyítése.
Talán nem túlzás megállapítani, hogy a fenti dokumentumok közös velejárója, hogy tartalmuk igen korlátozott mértékben ment át a köztudatba. A szűk, szakértői körökön túl keveseknek keltette fel érdeklődését, hogy mit is jelent igazából a II. vatikáni zsinat „szelleme”. Ez részben a szövegek nehezen hozzáférhető jellegével, részben pedig nyelvi korlátokkal magyarázható (főleg a VI. Pál szövegei főként latin nyelven érhetők el, adott esetben olasz, angol, spanyol, francia vagy német fordításban).
A másik szimptomatikus jel, amely immár nem annyira a Sacrosanctum Concilium értelmezésével kapcsolatos, sokkal inkább a dokumentum által megnyitott, vélt vagy valós szabad mozgástér határainak újrarendezésével.
Mennyire lehet „önálló” a liturgiát vezető pap, mit szabad és mit nem a misében?
A rubrikák már a liturgikus mozgalom elején téma tárgyát képezték, és már ekkor kialakult egyfajta ellenérzés velük szemben. Elsősorban a liturgikus naptárban jelentkező szentek miséi és napi olvasmányok között igyekeztek rendet tenni (a szentek miséi fakultatívvá váltak több esetben, hogy az olvasmányok folyamatosan követhessék az üdvtörténet rendjét), később a breviárium végzését és egyéb részleteket is újból szabályoztak. Jóllehet kötelező érvényüket elismerték, nem kapták meg az őket megillető helyet az 1983-as egyházjogi kódexben – állítólag „helyszűke miatt”. Így történhet meg, hogy míg házasságjog terén vagy annak eldöntésében, hogy ki lehet és ki nem kereszt- vagy épp bérmaszülő, sokszor vaskalaposak vagyunk, a liturgiát érintő előírásokat könnyebben értelmezzük, meglehetős hozzávetőlegességgel. A rubrikák nomád élete elkezdődött tehát: hol a misekönyv elején bújnak el, hol valamelyik pápai megnyilatkozás hangsúlyozza őket, hol épp több száz keresztelést kell újra kiszolgáltatni, mert az illető pap többes számban (megkeresztelünk téged) használta a formulát, lévén, hogy az önmaguktól érthető tényállásokra a rubrikák nem mindig térnek ki.
Szent XXIII. János pápa 1960-ban közli a Rubricarum Instructum kezdetű motu proprioját, és ezzel pápasága liturgikus reformjának is lehelyezi az alapjait. A dokumentum célja: megszabadítani a liturgikus ünneplést a bonyolult előírásrendszertől, meghaladni az ún. formalista, rubricista gondolkodást, hogy a magasabb liturgikus elvek (altiora principia) jussanak érvényre a szent cselekményekben. 1961-ben, egy évvel később, kiadják az ún. Codex Rubricarumot, a liturgiát szabályozó „törvénykönyvet”, amely az akkor érvényben levő 1917-es egyházjogi kódex mellett és, természetesen ahhoz hasonlóan, a liturgiát igyekszik szabályok között tartani. A két írás, bár hatással volt magára a zsinati dokumentumra, a latin nyelv várából nem igazán tudott kitörni, és így túl nagy ismertségnek sem örvend.
Kérdezhetjük, hogy minek tudható be a rubrikáknak ez a nomád sorsa. Egy lehetséges válasz épp ezen előírások kettős jellegében érhető tetten.
A liturgiát egyrészt jogi normák szabályozzák, másrészt – a színházi előadások rendezői utasításaihoz hasonlóan – a szent cselekmény mikéntjét irányítják.
Nem minden piros színnel írt mondat válik jogi szöveggé (csupán) a Misekönyvben, hanem néhol, ezen túlmenően, a liturgiának ún. metakommunikációs, a nyelvi közlést meghaladó, de az üzenetnek és cselekménynek mégis szerves részét képező irányadó jelleget ölt. Amennyiben a liturgiának az „alapmértékegysége” a liturgikus aktus (vagy éppen rítus, beszéd-tett), akkor egyértelmű, hogy a szövegen túl is van élet, sőt kell lennie.
Egy egyszerű példán legyen szabad ezt szemléltetni:
Felhívás: Könyörögjünk!
Anaklézis/Megszólítás: Istenünk,
Anamnézis/Üdvtörténeti megemlékezés: te ezt a szent húsvéti éjszakát Urunk feltámadásának fényével beragyogod.
Epiklézis/Tulajdonképpeni kérés: Kérünk, éleszd föl egyházadban az istengyermekség lelkét,
(A kérés célja hogy akik testben és lélekben megújultak, tiszta szívvel szolgáljanak neked.)
Doxológia/Szentháromságos dicsőítő és záró formula: A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységen, Isten mindörökkön-örökké.
Akklamáció/A hívek válasza: Ámen!
A húsvét vigíliájának könyörgését (kollekta) ábrázolja, kiemelve azt a szerkezeti állandót, amely minden kollektának sajátja. A római rítus kéréseinek tartó oszlopa az anamnézis és epiklézis párhuzam: úgy kérünk Istentől valamit, hogy „emlékeztetjük” őt egy régebbi ígéretére vagy az üdvtörténetben már végrehajtott csodás tettére. Abban a meggyőződésben tesszük ezt, hogy Isten igazmondó (beváltja ígéreteit), hogy mindenható (képes újból csodát tenni).
Az emlékeztetés és kérés a jól szerkesztett könyörgések esetében összetartoznak. Jelen esetben a feltámadás Lelke (Szent Pál elgondolása szerint a Lélek keltette életre Jézust) képezi a kapcsot: amint Krisztus feltámadásának csodája a Lélek műve, úgy fejtse ki erejét ugyanez a Lélek az újonnan megkereszteltekben. Persze a fordítás sok esetben elhomályosítja ezt a szép párhuzamot, de a könyörgések dallama mindig követi ezt a kettősséget. Az üdvtörténetre utaló emlékezést egy zenei mondat fogja egybe, a kérés egy újbóli kezdet a szövegben, majd a doxológia egy harmadik zenei ívet képez, de a végén a híveknek is jelzi, hogy ámen-jükkel „láttamozzák” a kérést. Míg a szöveg csupán szöveg marad, a recitálás dallama nélkül nem válik minden esetben nyilvánvalóvá az egységes szerkezet, a megemlékezés–kérés párhuzama és egyebek. És itt még nem is esett szó a kitárt karokról, a felhívás utáni esetleges csendről, a hívek és a pap testtartásáról – melyek a szöveg világát meghaladják. Látható, hogy adott esetben egy liturgikus aktus teológiai mélysége mennyire kötődik annak metakommunikációs beágyazottságához, de az is, hogy a rubrikák sokszor a történelmi „formának” helyes értéséhez, értelmezéséhez járulnak hozzá.
Romano Guardini szellemében
A frissen megjelent pápai írás, a Desiderio desideravi arra hív, fedezzük fel (újra) a liturgiának ezt a gazdagságát. Guardini szellemében tudatában van annak, hogy a „hagyományos” rítusok sokak számára távolinak, idegennek hatnak, de ez a távolság a liturgikus aktusok helyes értelmezésével, mély hittel és kellő alázattal képesek föltárni önmaguk mélységét, gazdagságát. Az ismert szövegek mindig rejtenek valami meglepetést.
A dokumentum kezdő szavai az utolsó vacsora termébe vezetnek bennünket, ahol Jézus ezekkel a szavakkal nyitja meg az ünneplést: Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek (Lk 22,15). Ezekben a szavakban Jézusnak az az óhaja fejeződik ki, hogy ma is együtt legyen híveivel, ma is együtt ülhessen asztalhoz az eucharisztia közösségével. Ugyanakkor az utolsó vacsora szellemében senki sem „kiérdemelten” ül asztalhoz Krisztussal, hanem az ő vágyától vonzva, az ő meghívására. Minden szentmisében Krisztus a kezdeményező, közösségként mi csupán válaszolunk erre a meghívásra.
A liturgikus cselekvés szorosan kapcsolódik húsvét öröméhez. Ezt a sokszor leírt és hangsúlyozott igazságot a szentatya a liturgiát fenyegető „aszketikus moralizmussal” állítja szembe: a feltámadás örömét nem szabad és nem illik rendreutasító „osztályfőnöki órákkal” aprópénzre váltani. Fontos az erkölcsi útmutató, de még fontosabb az örök élet és a feltámadás ajándéka. Ennek békéjében kellene kilépnünk az ünnepről, nem pedig leforrázva, a nyakunkban még egy szégyellnivaló múlttal.
A liturgia fenségéhez a józan egyszerűség illik.
Ebben a megfogalmazásban azonban ott rejlik a kockázat, hogy az egyszerűséget összetévesztjük a banalitással. A reggeli hírek, a múlt hét eseményei, a parolázgató közvetlenség, a poharazgatásból forrásozó anekdotázás nem közvetítik egyértelműen az evangéliumot. De a keresett funkcionalizmus sem, a szabályok görcsös erőltetése nem fog jót tenni a liturgiának. Ezekben a megfontolásokban ismét Guardini lelkülete köszön vissza, aki szent játékként írja le a liturgiát: a játék egyszerre könnyed és örömteli, felszabadít, de megvannak a szabályai. Ugyanakkor szent is: nem rendelhető alá sem didaktikus, sem kulturális céloknak, sőt Krisztus vágyát még az amúgy annyira legitim pasztorális megfontolások sem írhatják felül. A liturgia a hívők seregének ünneplése, nem pedig a nem hívők begyűjtésére tett személyes próbálkozás. Lehet mégis olyan liturgiát végezni, amely megszólít(hat)ja a ma emberét? A dokumentum itt ismét Guardini gondolkodását hívja segítségül. A liturgikus nevelés nagy feladata – írja az olasz-német teológus – az, hogy segítse az embereket ismét képessé válni a szimbólumra. Magyarán: egy technikában felnőtt, szocializálódott ember nehezen tud bármit is kezdeni egy olyan „dologgal”, amelynek nincs eszköz értéke: létezik, talán még szép is, de azon túl, hogy utal valamire, úgymond semmire sem lehet használni. A szimbólum nyelvét újból meg kell tanulni.
Mi a szimbólum?
Nehezen megragadható fogalom, és számtalan meghatározása létezik. Guardini szerint a szimbólum egy olyan nyelvi vagy dologi jel, amelyben az emberi lélek lehetőségeket ismer fel. A szimbólumban az ember saját lelkének kifejezési formáira ismer, de nem úgy, hogy valaki elmagyarázza neki, hanem egy mélyebb, intuitív tudás mentén. A víz a megtisztulásnak lehet a szimbóluma a liturgiában, de nem szabad elfeledkezni annak olykor pusztító, romboló erejéről sem. A megszentelt víz azonban elveszíti vad erejét, és nem a félelmetes mély tengerre, óceánra utal, hanem a Jelenések könyvének kristálytiszta tengerére: a megszentelés úgymond megszelídíti a valóságot, még közelebb hozza az anyagot annak szellemi vonzataihoz. Ugyanígy a tűz, a gyertya, a harang és még egy egész sor más szimbólum is.
A liturgiának elsődleges szimbóluma maga az emberi test.
Ez az anyagi és szellemi valóság képes arra, hogy saját szellemiségét állandóan szimbólum gyanánt fejezze ki. Guardini hosszasan elemzi a liturgiához tartozó gesztusokat, testtartásokat: a vonulás, a kéz kitárása, ülés, állás, keresztvetés. Arra figyelmeztet minduntalan, hogy ezek a banális, sokszor automatikus cselekedetek a vallásos érzület apró rezdüléseinek megnyilvánulásai. De ahhoz, hogy tényleg a lélek szimbólumai legyenek, hogy ne üres rítusokként működjenek, szükséges azok hosszas gyakorlása. A korabeli liturgikus megújulás egyik sikere épp ebben rejlett: Guardini a fiatalokkal elsősorban ezeket az apró gesztusokat gyakorolta, kis füzetekben írt mindegyikről egy-egy elmélkedést, hogy a „nagy” liturgiában később ezek tudják tényleg betölteni szimbólum-kifejező jellegüket.
A szimbólum-képesség a pápai dokumentumot végigkíséri. Ilyen értelemben a Desiderio desideravi a II. vatikáni zsinatot megelőző mozgalomhoz kapcsol vissza, de Guardini személyén keresztül a liturgia méltóságát annak pasztorális, előkészületi lépéseivel egyesíti. Örömteli továbbá, hogy a pápai írás a liturgia természetességét emeli ki, a végletek közti arany középutat – ismételten Guardini szellemében próbálja tanítani: sem a szigorú formaság, sem a kétségbeesett kreativitás, sem a titokzatos spiritualizálás, sem pedig a túl gyakorlatias funkcionalizmus, de a trehány hanyagság, a keresett választékosság, a túlzó nyájasság, a főpapi érzéketlenség, a kapkodó sietség, a kihangsúlyozott lassúság nem a liturgikus aranyközépúton helyezkednek el, ezek mind szélsőségek.
Ha a Desiderio desideravi ismételten a liturgiára irányította a figyelmünket, az azért lehetséges, mert még mindig foglalkoztat bennünket a méltó, szép liturgiának a kérdése. A dokumentum háttértörténete sok meglátást tartalmaz, amelyek már régen megfogalmazódtak, de most újra szemünk elé tárulnak. Személyes tanulságom belőlük az, hogy az oly sokat emlegetett „II. vatikáni zsinat szelleme” nem lakik csodalámpásban, de pusztán a Sacrosanctum Concilium dörzsölgetésével sem fog egyszerre elénk ugrani.
László István székelyszenttamási plébános
