TeológusPáros

0
705
Forrás: Lukács Ottilia Facebook-oldala

A Római Katolikus Teológia Kar fennállásának negyed százada alatt nem csupán jó szakembereket képzett, barátságokat kovácsolt, hanem néhány szerelmet is végigkísért. A folyamatos idősakkozás közepette a fakultás két volt diákját, egy házaspárt, Lukács Ottiliát és Csonta Istvánt kérdeztük a történetükről, tapasztalataikról és a hamuban sült pogácsákról, amelyeket diákként, fiatal felnőttként kaptak, és arról is, amit továbbadnának.

Mi vonzott a teológia karra?

Lukács Ottilia: Engem konkrétan a szentírástudomány, pontosabban az Ószövetség vonzott és vitt a teológiára. A 12. osztályos hittan tantárgyverseny témája biblikum volt, és akkor vettem az első teljes Bibliámat. Így kerültem konkrétan kapcsolatba az Ószövetséggel, és hihetetlenül megtetszett. Amúgy ez azért érdekes, mert középiskolás koromban matematika–informatika szakos voltam a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, ahol nem a hittan volt a fő tantárgyam. Az tantárgyverseny helyi fordulójára készülve konkrétan kijegyzeteltem szinte a teljes Ószövetséget, és rájöttem, hogy vannak ismétlések, nem pontos átfedések vagy nem pontos családfák. Azt hittem, hogy a kiadó hibája, ezért egy hibalistát is összeállítottam. Amikor ezt a hitoktatómmal megbeszéltem, ő a kezembe adta a Jeromos-bibliakommentárt, ami hihetetlenül tetszett. Attól kezdve már csak az vezetetett, hogy hol tudnék minél többet megtanulni az Ószövetségről, meg az, hogy héberül is megtanuljak, mert mégiscsak héberül született az Ószövetség nagy része.

Csonta István: Nem tudok pontszerűen egyetlen dolgot kiemelni, inkább tényezők sokasága vitt a teológiára. Az egyik ilyen a családunk kapcsolata az egyházzal, ami meghatározó volt, hisz ebbe nő bele az ember gyermekként. A családi hagyomány úgy tartja, hogy a házunk tőszomszédjában lévő kis kápolnának az őseim biztosítottak helyet egykor, s hogy a hagyomány élővé váljon, nem voltam még tízéves, amikor az épülő sekrestye alapjának helyét édesapámmal ástuk ki. Amikor a piciny sekrestye felépült, úgy éreztem, közöm van a templomhoz. Hiteles emberként emlékszem vissza gyermekkorom pap bácsijára, a nemrég elhunyt Csavar Tiborra, akinek jelenléte emberivé tette azt, amit és ahogyan akkor a szüleim egyházról gondoltak. Középiskolába a Tamási Áron Gimnáziumba kerültem Székelyudvarhelyre, ahol a korábban elindult teológiaosztályba jártam, követve két nővéremet, akik ekkor már befejezték középiskolai tanulmányaikat. Itt nagy hatással volt rám a fiatalon elhunyt Botár Gábor, aki a hittant tudományos megközelítéssel próbálta átadni. Ez annyira megfogott, hogy nem is igen akartam egyébbel komolyabban foglalkozni. Az sem mellékes, hogy 11–12. osztályban az udvarhelyi ferences kolostor mellett kialakított kollégiumban-bentlakásban laktam, ahol szintén hiteles emberek vettek körül. Egy tizenhat éves diák megingathatatlan példaképeket keres, és a kommunizmus alatt kényszermunkára, kényszerlakhelyre kötelezett ferences atyákból még éltek néhányan ekkor, akiknek hitelességéhez kétség sem férhetett. Bartók Albert vagy Papp Leonárd atyák nagy hatást gyakoroltak többünkre. Végül követtem két nővérem példáját, s nemcsak gimnáziumba, hanem az egyetemre is és érettségi után a teológia-történelem szakra felvételiztem Kolozsvárra.

Lukács Ottilia (Forrás: A kérdezett Facebook-oldala)

Mi a legelső emléketek a karról?

Otti: A legelső emlék egyértelműen a beiratkozás volt, mikor végre lejárt az érettségi és lehetett menni Kolozsvárra. Engem teljesen levett a lábamról az, hogy a teológia kar konkrétan a város szívében van, a Szent Mihály-templom mellett. Emlékszem, annyira oda akartam menni, és csak oda, hogy más karra be sem adtam a jelentkezésemet. Amikor bementem, nagyon jó, barátságos hangulat fogadott. Akivel először összefutottam, az Nóda Mózes tanár úr volt, aki a tőle megszokott közvetlenséggel megmutatta az utat a beiratkozáshoz. A főegyházmegyei hittanversenyen szerzett első helyezésem miatt garantáltan megvolt a bejutó helyem, és akkor tudtam meg, hogy még ösztöndíjam is lesz, meg bentlakás is. Az volt az érzésem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, ahol gondomat viselik és nem kell tovább aggódnom azon, hogy hogyan tovább a kolozsvári egyetemista élet ismeretlen ösvényein. Egyszerűen azt éreztem, hazaértem.

István: Amikor egyetemista testvéreimet mentünk meglátogatni Kolozsvárra, én még általános iskolába jártam. Amikor beléptünk a kar épületébe, megmagyarázhatatlan tiszteletet éreztem az intézmény iránt, s a vágyat, hogy egyszer közöm lehessen ahhoz a helyhez. Emlékszem a lépcsők sokaságára, ami a tetőtérben kialakított kollégiumi szobákhoz vezetett, s a különböző emeleteken az előadótermek lenyűgöztek. Elvarázsolt a hely.

Mi a legelső emléketek egymásról?

Otti: A tanév kezdetével nem csökkent az eufórikus érzésem a teológia kar körül. Egyszerűen nem tudtam betelni azzal, hogy azt tanulom, ami igazán érdekel, és ezt nemcsak este és a szabadidőben tudom megtenni, mint a hittanversenyekre készülve, a középiskolában, hanem egész nap. Mivel a kar épületében kialakított lánybentlakásban laktam, a könyvtár és minden program mindig elérhető volt számomra. Tulajdonképpen a szociális munka mellékszakom miatt mozdultam csak ki. Minden programon részt vettem, amit a hallgatók vagy a tanárok szerveztek. Emlékszem, hogy nem tudtam, mi az, hogy konferencia, de amikor Zamfir Korinna tanárnő mondta, hogy önkéntes hallgatókat keresnek a Teológia Napok keretén belül tartott konferenciához, azonnal jelentkeztem. Aztán volt a Tudományos Diákköri Konferencia erdélyi szakasza, amit szintén nem tudtam, hogy mi az, de persze ott voltam. Ez a két esemény közel volt egymáshoz, és István mint utolsó éves hallgató előadott. Este már együtt mentünk a díjkiosztóra, és persze nagyon örültünk az első helyezésének. A Teológia Napokon ő is önkéntes volt, így egy kicsit együtt dolgoztunk.

István: Én is úgy emlékszem, hogy a Teológia Napok alkalmával találkoztunk. Én utolsó éves voltam ekkor.

Csonta István (Forrás: Collegium Hungaricum Lovaniense)

Hogy értékelitek, a kettőtök kapcsolatára milyen hatással volt a teológia kar?

Otti és István: Mindkettőnk számára meghatározó volt az, hogy a tudományról való együttgondolkodásnak ereje van. Persze ez szerénytelenül hangozhat, s feltevődik a kérdés, hogy mit is ért a tudományhoz két alapképzésben részt vevő egyetemi hallgató, de mi első perctől tudtunk szakmai kérdésekről beszélni, vitázni, s ez építő volt. Vizsgák, szemináriumi előadások előtt néha elgyakoroltuk a másik jelenlétében a nehezebb részeket, ami biztonságot adott főleg akkor, amikor a külföldi tanulmányok alatt ezt már nem magyarul kellett mondani. Az, hogy szakterületeinket évezredek választják el egymástól (nincs közel az ószövetségi időszak a jelenkori egyháztörténelemhez), mindig lehetőséget adott és ad ma is, hogy tanulni lehessen a másiktól.

Mind a ketten „átnyergeltetek” Leuvenbe. Mi a történetetek e tekintetben?

István: Engem már gimnáziumi éveim alatt vonzott az, hogy nyelvet tanuljak. Csodálatos angoltanárnőm volt középiskolában, aki sokszor emlegette az anyanyelvi közeg szükségességét ahhoz, hogy az ember igazán jól elsajátítson egy nyelvet. Elsősorban angolul akartam jól megtanulni, s ezért már kolozsvári éveim alatt két alkalommal is nyári munkára mentem az Egyesült Államokba. Amikor utolsó éves kolozsvári egyetemista voltam, Zamfir Korinna tanárnő Belgiumban, a Leuveni Katolikus Egyetemen kutatott. Az ő biztatására, az ő segítségével felvételiztem mesteri képzésre Leuvenbe. Úgy terveztem, hogy a mesteri képzést, ami ekkor kétéves program volt ott, végigviszem, és utána majd meglátom. És úgy alakult, hogy a mesteri után becsöppentem a doktori képzésbe. Hosszú, küzdelmes út volt, de végigjártam. Közben teljes állásban dolgoztam igazgatóként a magyar jezsuiták leuveni kollégiumában. Ez persze nem segítette elő az akadémiai munkát, de a nyolc év intézményvezetői munka alatt olyan tapasztalatokat szereztem, annyit tanultam, amelyért örökre hálás leszek Forrai Tamás akkori jezsuita provinciálisnak, aki megbízott a munkával, tanított és bízott bennem.

Otti: Istvánnal ellentétben nekem sosem volt kihívás, sosem vonzott, hogy külföldre menjek tanulni, netán ott éljek. Tökéletesnek láttam Kolozsvár akadémiai magyar közegét az életteremhez, nem is akartam onnan eljönni. Középiskolában a szükséges szinten tanultam németül és angolul, utóbbit ráadásul kezdő szinten. Így elég mélyről indultam neki a belgiumi tanulmányoknak, de ha igaz az elcsépelt klisé, ami nem öl meg, az megerősít… Leuvent első perctől szerettem úgy, ahogy van: az egyetemet, a várost, mindent. Amikor kiderült, hogy a mesteri alatt szakiránynak választhatom a szentírástudományt, mellé az ószövetségi nyelveket, úgy éreztem, mindig ezt akartam csinálni. És nehéz volt-e? Igen. Nagyon. Angolul hébert tanulni, hollandul akkádot és arámot, de minden percét örömmel csináltam. Majd ugyanezt a doktori kutatás alatt folytatni sem volt könnyebb, de nagyon szerettem kutatni, szövegeket elemezni, összehasonlítani, a szöveg igazi értelmét kutatni. Ez ma is lenyűgöz.

(Forrás: Lukács Ottilia Facebook-oldala)

Néhány éve Pécsett dolgoztok, a katedra másik oldalára kerültetek. Meséljetek arról, kérlek, hogy mit tanítotok!

István: Egyháztörténelmet és ehhez kapcsolódó, bevezető teológiai tárgyakat tanítok, Ottilia ószövetségi Szentíráshoz kapcsolódó tárgyakat és bibliai hébert tanít. Nagy kihívás, de nagy öröm is egyszerre, hogy azt csinálhatjuk, amiért ennyit dolgoztunk. Pécs csodálatos. Azt mondják, ha lenne folyója, Budapestet lekörözné. Szerintünk így is megteszi. A Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, ahol a zászlónkat végül leütöttük, egy dinamikusan fejlődő, inspiratív közeget biztosító intézmény. Amikor az ideköltözés előtt álltunk, a legnagyobb félelmünk az volt, hogy vajon nem esünk-e ki a megszokott pörgésből, nem lesz-e ez nekünk csalódás hosszú távon, hisz tizenkét évet töltöttünk egy olyan városban, ahol Párizs, Amszterdam, Köln és Luxemburg egy háromszáz kilométer sugarú körön belül van. Aztán a költözés mellett döntöttünk, adtunk magunknak öt évet, s azt mondtuk, ha nem az lesz, amire vágyunk, továbbmegyünk. Az öt év lassan eltelik, de egy pillanatra sem gondoltunk eddig az elköltözésre. A két covidos év ellenére is azt érezzük, hogy itt az ellanyhulás veszélye az utolsó, ami az embert a motivált kollégák és hallgatók között fenyegeti. Az oktatás mellett szinte hetente van egy nívós program, amelyet vagy a kollégák, vagy a hallgatók szerveznek. Lehet, hogy Párizs nem 300 km-re van, de Bécs és Pozsony majdnem, Ljubjana és Zágráb szintén. Nekünk nem nyugat-európai hálózatokat kell ide beoltani, hanem saját, közép-európaiakat szőni, s ezeket a nyugatival összekapcsolni.

Ha a három katolikus felsőoktatási intézményre gondoltok, mi az, amit hamuban sült pogácsaként (eddig) a tarisznyátokba tett Kolozsvár, Leuven és Pécs?

Otti és István: Kolozsvár az őszinte emberi kapcsolatok pogácsáját adta. Fiatal felnőttként az ember ekkor már elég idős ahhoz, hogy láthassa a kapcsolatai között az értékest és a súlytalant. Ekkor még nagyon fáj elengedni, ami nem fér bele, akiben az ember csalódott, legyen az akár egy példakép vagy diáktárs, de érdemes ebbe beletanulni, mert ezt egész életünkön át újra és újra át fogjuk élni.

Leuvenből a nemzetköziség pogácsáját visszük magunkkal. A különböző kultúrákból jövő emberek sajátos gondolkodását, nyelvét, hátterét és az örökre szóló barátságot azokkal, akik a szó legszorosabb értelmében a világ másik végéről jöttek. A soknyelvűséggel járó sokszínűség gazdag pogácsáját kaptuk innen.

Pécs a családias és dinamikus környezet pogácsáját adja nap mint nap és a megerősítést, hogy az egyházban lehet jó helye egy világi krisztushívőnek. Az, hogy a főiskolán a tanulmányaink alatt szerzett ismereteinket és tapasztalatainkat átadhatjuk a hallgatóknak, minden korábbi nehézségért kárpótol.

(Fotó: Kovács Gusztáv)

Az RKTK alumnusaiként mit tennétek a jelenlegi hallgatók tarisznyájába?

Otti és István: Ha valamit ki kellene emelni, az őszinte nyitottság és félelem nélküli útkeresést tudnám említeni. Mi, erdélyi magyarok, a székelyekről nem is beszélve, sokszor nagyon zárt világban élünk, meggyőződve a saját igazunkról, amit körömszakadtáig képesek vagyunk védeni. Ennek a levetkőzése nagy odafigyelést és sok energiát kíván. Egészséges nyitottsággal szemlélve a világot, rájövünk, hogy léteznek szempontok a mieink mellett is, melyek nem feltétlenül veszélyeztetik a sajátjainkat. Fel kell nőnünk ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni, s el tudjuk engedni azt, ami számunkra nem érték, és be tudjuk fogadni azt, ami valóban értékes, ami hozzánk tesz, ami gyarapít.