Bizalom, jelenlét, megértés – Haldoklók kísérése volt az Alzheimer Café témája

0
347

A spiritualitás mint lelki erőforrás címmel tartott előadást Ferencz Emese, az Erdélyi Mária Rádió szerkesztője, műsorvezetője a június utolsó szerdáján tartott Alzheimer Cafén a kolozsvári Szent Mihály-plébánián. Az ember nemcsak test és szellem, hanem lélek is, s ezúttal ez a terület kapott nagyobb hangsúlyt. Az előadó az elkísérés folyamatát vette górcső alá, az utolsó együtt töltött minőségi idő fontosságáról beszélt, habár nem lehet biztosan bevált receptet adni, de javaslatokat adott a „Mit mondjak? Hogyan mondjam?” kérdésekre is.

Az Alzheimer Café vendégeit Madaras Katalin pszichológus köszöntötte, majd Berszán Lídia, a BBTE Szociológia és Szociális Munka Karának tanára mutatta be az előadót. Ferencz Emese neve olvasóinknak is ismerősen cseng, hisz a Mária Rádióban is hallható, ugyanakkor a Vasárnap életmód rovatában havonta jelentkezik. Berszán Lídia elmondta, ő tanította Emesét az egyetemen, az akkori időkből egy mindig mosolygó lányra emlékszik, aki oktatni szeretett volna. Habár nem tanít, mégis több ennél, amit tesz, hisz több fiatalnak a mentora volt, s sok idős emberrel van kapcsolata.

Bizalom, jelenlét, megértés – foglalta össze Ferencz Emese azt a három legfontosabb dolgot, ami jellemzi az ő kíséréseit. Elmesélte, hogy az ő története három éve kezdődött egy 43 éves férfival, akit a kórházban látogatott meg, ekkor találkozott először a halállal. Megérkezésekor az orvos azt mondta, a beteg 8 órakor meg fog halni. Az ilyenkor mit lehet tenni kérdésre az orvos csak annyit válaszolt: semmit, üljön le mellé. Emese elmondta: az ott töltött öt órából nem sokra emlékszik, csak arra, hogy kérdezte a betegtől, imádkozhat-e érte. A válasz egy kézszorítás volt. A beteg 8 órakor valóban meghalt… Itt kezdődött a történet, majd jött egyik kísérés a másik után. Csoda, ami ott történik, kiváltság ott lenni – hangzott el az előadáson az ilyen pillanatokról. Habár a halál nehéz téma, az előadás célja az volt, hogy az elmenés, elkísérés folyamatához fogódzókat kapjanak a résztvevők, hisz sokszor nem tudjuk, mit kezdjünk a helyzettel, mit mondjunk ilyenkor. Egyáltalán nem mindegy, hogy hal meg a beteg, ennek a folyamatához adott fogódzókat az előadó, kiemelt dolgokat, amelyekre jó figyelni.

Kezdetnek Benedek Elek A vénasszony és a halál című meséjét hozta, a meséhez kapcsolódó kérdések sem maradtak el, majd Teréz anyát idézte: „Mit adhatunk egy haldoklónak élete utolsó félórájában? Hitet, hogy nincs egyedül.”

Ferencz Emese kitért arra, mennyire fontos a jó hallgatás a beteg mellett. Szerencsére ez tanulható, fejleszthető. Szó esett arról is, mi az, amit jó kerülni, annak ellenére, hogy legtöbben beleesünk abba a hibába, hogy vigasztalni akarjuk a beteget, haldoklót. Van az a perc, amikor a beteg már búcsúzni, esetleg papot szeretne hívni. Ilyenkor nem jó, ha vigasztalni akarjuk, hogy nem fog meghalni. A hamis vigasztalás csak nehezíti a haldoklást. Római katolikusoknak pedig kiemelte: nyugodtan lehet papot hívni, hisz ez nem utolsó kenet, ahogy tévesen nevezik, hanem a betegek kenete. Jó lehetőség, ha a haldokló tud beszélni a pappal, lelkésszel.

Ferencz Emese elmondta, ha ő egy haldoklót kísér, mindig van nála Szentírás, gyertya, s a zene is jót tesz. Fontos, hogy tudjuk: úgy vagyunk jelen a beteg mellett, hogy vezetnek minket. Ugyanakkor saját hitünk, halálunk kérdéseit is meg kell válaszolnunk. Hisz nem mondhatunk olyat a betegnek, amit mi magunk sem hiszünk, tudunk, csak azért, mert azt írja a Biblia. A haldokló beteg ember, akinek rá kell hangolódni az érzésvilágára. Akkor is, ha úgy érezzük, ráhangolódunk arra, ahogyan ő érez, azt nem bírjuk ki, sem ő, sem mi – mondta az előadó saját példával érzékeltetve a mondottakat.

A haldoklóval kapcsolatban figyelni kell arra, milyen félelmei, érzései, fájdalmai vannak. Milyen kapcsolatokat szeretne rendezni még? Mit tudunk adni neki? A résztvevők egy lapot is kaptak, amin pár pontban össze van foglalva, mire figyeljünk a haldokló mellett, milyen imákat, szentírási részeket jó olvasni akár demens betegeknek is. A többször elhangzott jelen lenni mellett kitért a verbális és nonverbális kommunikációra is.

Mindezek után feltevődött a kérdés: Mivel tudjuk erősíteni a saját lelkünket? Hisz a gondozó lelki jólléte, egészsége is fontos, erre is figyelnek, ez is az Alzheimer Cafék egyik küldetése.

A kávészünet után minden jelenlévő választhatott egy követ és egy virágot. A kő a nehézségeket, a virág az életünkben lévő örömet jelképezte. Ennek mentén családias hangulatú beszélgetés alakult ki, mindenki elmondhatta azt, ami nehéz most az életében, s azt, ami okot ad az örömre.

Az ilyen alkalmakon a résztvevők egymásnak is adhatnak tanácsot, valamint az előadótól is kérdezhetnek, ez ezúttal sem maradt el. Berszán Lídia zárásként elmondta, addig rendben van, ameddig a kő és a virág egymás mellett van, mert akkor a nehézségek közé öröm is vegyül.

A kolozsvári Alzheimer Cafénál a júliusi hónap lesz a szabadság ideje, így nem lesz előadás július utolsó szerdáján.