Térey János alkotói ösztöndíjas költő és a Magyar Művészeti Akadémia Fiatal Művészek Ösztöndíjasa is volt, de számos jeles irodalmi lapban jelentek meg prózái, versei. Irodalomtanár, de nem az a típus, aki „csak” tanít a normák szerint, hanem a motiváló, a diákok szavait (sokszor még a ki nem mondottakat is) valóban értő fajta, aki nem tanárként oktat diákokat, hanem emberként terel embereket úgy, hogy közel jön, engedi megismerni magát és szeret megismerni is. Így adja át önmagát a versein keresztül is sokszor már-már félelmetes őszinteséggel, a nagy életbátorság ajándékával. CZILLI ARANKÁT nem nehéz emberközelbe hozni.
Sokan vannak, akik diákkorukban szerették a magyarórákat, sőt, még könyvtárba is szerettek járni, de nálad ebből különleges irodalomszeretet és hivatás lett. Sok kovásznai diák neked köszönhetően szeretett bele a klasszikus irodalom egy-egy jeles „darabjába”. Nálam például a versek iránti szimpátia felébresztése sokáig nehéz ügy volt, egészen addig, amíg nem tanítottál. Hogyan szippantott magába az irodalom világa?
Többfajta tanár van: az egyik típus az, aki versenyekre készíti a gyermekeket, ő maga is állandó versenyhelyzetként éli meg a munkáját, úgy érzi, hogy szakmai helytállóságát azzal bizonyítja, ha a diákjai minél több versenyről minél jobb eredményekkel jönnek haza. Belőlem ez a fajta versengési vágy teljesen hiányzik, s bár ez nem jó, mégis én azt érzem teljesítménynek és szakmai elégtételnek, hogyha azt látom: megszeretik az irodalmat a diákjaim. Főleg a verseket, amiket egyébként lehet, azért tudok közelebb hozni a tanulókhoz, mert én is jobban szeretem a líra világát. Ez egyébként a ritkább változat, mert a legtöbb ember prózát olvas, azon belül is regényt. Ha valaki le akarja kapcsolni a külvilágot, vesz egy jó regényt és elvonul vele, de nagyon kevesen vesznek verseskötetet a kezükbe csak úgy délutáni olvasásra. A versolvasásnak legtöbb embernél mindig jól meghatározott oka és célja van.
Annak gyökere, hogy az irodalommal foglalkozzak hivatásként, valószínűleg a kamaszkoromra vezethető vissza. Kétfajta kamasz van: a lázadó és a bezárkózó, én pedig egyértelműen az utóbbiak közé tartoztam. Volt olyan éve az életem ezen időszakának, amikor a versek nélkül nagyon egyedül maradtam volna a világgal szemben. És a lírának éppen ez a gyönyörűsége: egy jó versben magunkra tudunk találni. Ha azt olvassuk, hogy azokon a belső tapasztalatokon más is átesett már, más is érezte már ugyanezt, megnyugszunk kicsit, tudván, hogy nem biztos, velünk van a baj. Ha találsz egy ilyen verset, mintha kialakulna egyfajta kapcsolat a szerző és az olvasó között, ami arra ösztönöz, hogy a többi versét is elolvasd, és hogy minél jobban megismerd azt az embert, aki kirajzolódik a sorok mögül. Kamaszkoromban tehát a versek és a sorok mögött meghúzódó szerzők vagy lírai alakok lelki világa volt az én menedékem. Segítettek túlélni ezt a hullámzó, nehéz időszakot.
Azt hiszem, sokan nem tudunk jól verset olvasni. Korábban én is abba a hibába estem, hogy regényként akartam ledarálni egy-egy ajándékba kapott lírai kötetet, és egyértelműen éreztem, hogy nem jó a módszer. Hogyan kell jól hozzáállni a versolvasáshoz?
Ezt nem tudom megmondani, főként, mert sokkal fontosabb az, hogy megtaláld azt a verset, amire pont akkor és ott, egy adott élethelyzetben, pillanatban szükséged van. Visszatérő kérdés az iskolában is a diákok részéről, hogy egyáltalán minek kell verseket tanulni. Azt szoktam ilyenkor nekik is felelni, hogy ha egyetlen olyan helyzet adódik az életükben, amikor az a vers alternatívát tud nyújtani a nehéz pillanatban sokkal veszélyesebb szenvedélyek helyett, akkor már megérte irodalmat és azon belül lírát tanulni. Az irodalomoktatás céljai között mindenképpen ott kell lennie annak, hogy megtanítsuk a fiataloknak: hogyan nyúljanak egy vershez, hogyan engedjék be azt. Sokszor az a jó diák, aki visszadarálja a szakszöveget okosan, ügyesen, hibátlanul egy dolgozatban vagy egy vetélkedőn. Pedig az, hogy valaki tízest írt magyarból érettségin, nem jelenti azt, hogy érti is a verseket például: egyszerűen tanult, tudja, hogy mit kell írni, ismeri a szakszavakat, amikkel ügyesen zsonglőrködik, de számomra az igazi elégtétel az, amikor a diák valóban érzi és megéli azt, amiről olvas akkor is, ha nem tudja ezt szavakban megragadni. Talán nem is kapok annál nagyobb szakmai elégtételt az életemben, mint amit egyik diákom révén, aki sokáig ki nem állhatta az irodalmat, mindig letette a fejét a padra órán, egyszerűen csak kölcsönösen tiszteltük egymást, de ennél több nem történt. Amikor tizenegyedik osztályban József Attilát tanultuk, a Tiszta szívvel című versnél felemelte a fejét. És könnyes lett a szeme. Azt mondta: Nem egészen értem, hogy ez miről szól, de annyira szép. Aztán szereplője lett egy József Attila-versekből összeállított irodalmi estnek. Ezt sokkal jobban tudom értékelni, mint egy tökéletes, szaknyelven megírt verselemzést. Ugyanakkor, amikor igazán találkozik a szöveg és az olvasója, az akkor feltámadt érzések annyira személyesek, hogy az talán már nem is tartozik a tanárra vagy a többi osztálytársra.
Fotó: Czimbal Gyula
Miért éppen az irodalomoktatás mellett döntöttél és nem az irodalomtörténeti vagy hasonló egyetemi oktatási pálya mellett?
Tíz- és tizenkettedikes korom között volt egy magyartanárom, Kató Zoltán, akivel valahogy mindig jól megértettük egymást. Csendes, alázatos, nagyon szerény emberóriás volt, aki nem belénk akarta tölteni a tudást, hanem szeretettel tanította az irodalmat. Talán akkor alakult ki bennem egyfajta erősebb érdeklődés az irodalomoktatás iránt. Azt hiszem, a verseket is ő szerettette meg velem. Sokszor én voltam a „rémdiák” az óráin, aki állandóan kérdezett és el is várta a válaszokat. Az, hogy irodalommal akarok foglalkozni, azt hiszem, már nyolcadikos korom végére eldőlt bennem, a tanítás vágya pedig valószínűleg ekkor, középiskolás koromban ébredt fel bennem. A serdülők korosztálya pedig valamiért mindig is nagyon közel állt hozzám. Azt hiszem, megértem és érzem őket. Legalábbis azt tapasztalom, hogy a felnőttek általában félnek a kamaszoktól: lázadoznak, valamiért mindig kell szidni őket, valamivel mindig felháborítják az embert, de én sokszor jobban értem őket, mint a serdülővel szembenálló felnőttet. Hiszen nem is kell sok azoknak a fiataloknak: empátia. Valamiért sokszor érzem, hogy tudom, mi foglalkoztatja őket, tudom, mit éreznek. Az én szememben nincsenek a klasszikus értelemben vett problémás diákok, csak olyanok, akik szeretnék, ha elfogadnák őket olyannak, amilyenek, ha mindössze „csak” szeretnék őket. Ha úgy érzik, hogy hiszel bennük, előbb-utóbb maguktól kiszállnak a kamaszlázadás forgásából, és olyanok akarnak lenni, amilyeneknek látod őket. Felnőnek a beléjük vetett bizalomtól. Talán ezért is nincsenek ínyemre annyira a versenyhelyzetek, mert valójában egy-egy ilyen lehetőség nagyon kevés embert motivál, az első helyeken lévő eminens tanulókat, de úgy látom, hogy sokkal több érdeklődő tekintetet veszítünk rajta, mint nyerünk. Versmondó verseny helyett inkább versünnepet, irodalmi estet szerveznék, inkább olyan helyzetet, környezetet tehát, aminek összefogó, összetartó, megismertető ereje van, olyan alkalmat, amely során nem legyőzni akarom a másikat, hanem vele együtt létrehozni valami szépet.
Sokszor hallom, hogy akik a pedagógiai pálya felé kacsintgatnak, félnek elhatározódni végül mellette, mert akkora felelősségnek tartják, mondván: sok minden múlik a tanáron, hogy milyen lesz a jövő embere, mert szellemet, gondolkodásmódot, mentalitást formál a jó pedagógus. Sokan mondják, hogy talán elfelejtették a pedagógiai hivatás óriási súlyát napjainkban. Mi erről a véleményed?
Nem mondanám azt, hogy elfelejtettük, azt hiszem, minden tanár tudja, hogy minden, amit tesz vagy mond, követendővé válhat valaki számára, inkább azt látom, hogy egy tanárnak a társadalomban elfoglalt helye ma már nem a példaértékűek, követendők közé tartozik. Ma elítélik és lenézik a pedagógust: sokak szemében nem tud eleget, rossz felé terel, mindenért ő a hibás, ő a felkészületlen, a türelmetlen, az igazságtalan. Ma már nincs presztízse a hivatásnak, teljesen más szakmák az elismertek. Ennek ellenére, azt hiszem, minden pedagógusban ott van az általad említett felelősség érzete. Számomra ez valahogy soha nem volt teher. A diákjaimnak is sokszor magyarázom, hogy nem csak a hexameterekre kell megtanítanom őket, sőt, talán az a legkevesebb, amit átadhatok nekik. Talán a jó oktatás legkisebb része éppen az átadni kívánt szakmai tudás, a legnagyobb és legfontosabb pedig a nevelés. A példamutatás. Ezeket sokszor elfelejtjük. Utasítjuk erre-arra a kamaszt, miközben mi magunk sem tartunk be egy-két szabályt. Lehúzzuk a magaviseletét, mert dohányzáson kaptuk, miközben a tanár maga is rohan ki szüneten cigarettázni. A hitelesség a legfontosabb ebben a szakmában: ha én tanárként nem értek egyet egy tiltással, ne várjam el, hogy ő vita nélkül egyetértsen vele. Ha én tanárként nem tudok szépen beszélni vele, ne várjam el, hogy ő ezt megtegye velem szemben.
Kicsit talán könnyebb most az én helyzetem, mert éppen három gyermekemből kettő tizenéves, de a lényeg, hogy amikor valami olyat tesz egy diák az iskolában, ami általában rosszként van elkönyvelve vagy megsért valamilyen szabályt, akkor elképzelem, hogy az az én gyermekem, és meggondolom, hogy mit csinálnék, hogyan reagálnék a saját gyermekemmel szemben egy ilyen helyzetben. Alapvetően sokkal több konfliktust megúsznánk, ha az emberek nézőpontot tudnának váltani a nehéz helyzetekben. Mindezt viszont nem könnyíti meg a rendszerelvárás, mert amikor jön az ellenőrzés, az a fontos, hogy a papírok rendben vannak-e, az anyag le van-e adva rendesen, a statisztikák jók-e. Hiszen ma abban mérik a jó tanárt, hogy az érettségin hány diákja ment át, és milyen eredményeket hoztak el a versenyekről. Teljesen tehát nem hagyhat hidegen ez a fele sem a szakmának, ugyanakkor nagyon erősen tisztában kell lennie a saját értékrendszerével egy tanárnak ahhoz, hogy bátran kijelentse: mi van akkor, ha nem számítok papíron jó tanárnak, hiszen nem ez a lényeg. A diákok visszajelzése és későbbi életeredményei a fontosak, az, hogy igazán velük, a lelki épülésükkel is foglalkozzak, hogy szeressem őket, hogy azzal a tudattal engedjem el őket, hogy majd életük során néha még kézbe vesznek egy-két könyvet, s el is olvassák azt.
Fotó: Czimbal Gyula
Közhely már, miszerint a mai fiatalok eltávolodtak az irodalom és az anyanyelv szeretetétől, nem olvasnak. Mások pedig azt mondják: olvasnak, csak nem a kötelezőt. Meg kell-e reformálni az irodalomoktatást, vagy inkább kérdezzem úgy: milyen úton lehet közelíteni a digitális világba menekülő diákságot a könyvek, az olvasás felé?
Az igazság az, hogy a mai fiatalok rengeteget olvasnak. Nyilván minden osztályközösségben van két-három diák, aki soha nem vesz a kezébe könyvet. Elsősorban azt kell megértetni, megéreztetni velük, hogy egyáltalán mire jó az olvasás, illetve az ő részükről is megérteni azt, hogy milyen téma motiválná őket egyáltalán arra, hogy elolvassanak mondjuk kétszáz oldalt. Egyik tizenegyedik osztályban megkértem az olvasni szeretőket, hogy magyarázzák el a megrögzött olvasásellenes osztálytársuknak, hogy miért érdemes erre időt szánni. De alapvetően nem az a baj, hogy nem olvasnak, nekünk inkább az a dolgunk most, hogy kicsit formáljuk az ízlésüket, illetve az is, hogy ne jussunk el oda, hogy már semmit sem akarnak olvasni, mert annyira erőltettem a kötelezőt. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne tanítsunk Jókait, klasszikusokat, hiszen az idén olyan tizedik osztályt tanítottam, ahol egyszerűen lelkesedtek a Fanni hagyományaiért is. Még a fiúk is. Kapaszkodókat kell adnunk nekik, olyan pontot adni a diáknak a tanult mű kapcsán, amiben a sajátjának tudja azt majd érezni, és akkor el fogja olvasni. Tanárként én sem szeretek minden kötelezőt, de az is a pedagógiai felelősség része, hogy úgy tudjam átadni nekik az anyagról a mondandómat, hogy tőlem, az én szubjektív véleményemtől függően szeressék vagy éppen ne szeressék meg az adott művet.
Költő vagy, 2018 óta már három köteted jelent meg. Írsz családról, mindennapi küzdelmekről, gyászról, belső erőről, hitről, gyermekről, női létről, sok mindenről. Hogy érzed, melyik leginkább az a témakör, amire azt mondanád: a szíved csücske?
Azt hiszem, nincs kedvenc témám. Én soha nem ültem le olyan szándékkal, hogy van egy fő gondolat, és arról most írni fogok. Diákként a sárvári írótáborokban tanultam meg, hogy csak akkor írjak, amikor már nem tudok nem írni. Az igazán nagy költők képesek arra, hogy kiválasztják előre a témát, a ritmust, a rímképletet, és úgy írják meg a verset, hogy ez a tudatosság nem is érződik rajta. Én soha nem írtam így, mert nem voltam ráutalva, hiszen nem ezzel keresem a kenyerem. A témák kapcsán én mindig azt írom le, amit már nem tudok magamban tartani. Ha felüti bennem a fejét egy gondolat, azt viszem magammal, és amikor már annyira megnőtt, hogy nem fér már bennem, akkor leülök és kiírom, megírom. Ha túl sokáig tartogatom magamban, annyira nyugtalanná tesz, hogy szinte már nem is lehet a közelemben nyugalomban megmaradni. Olyankor tapintatosan megkérdezik, hogy nem kellene-e valamit írjak?
Rendszeresen megosztasz verseidből Facebook-oldaladon, amit azért nem sok költő tesz meg. Most éppen Lackfi János jutott eszembe, aki szintén ezt gyakorolja naponta. Miért érzed fontosnak, hogy a közösségi médián keresztül próbálj meg hívogatni a líra világa felé?
Sokkal több emberhez eljut így a vers. A szakma viszont nagyon nem szereti, amikor ezt teszi egy író/költő, hiszen az első közlés joga kérdésessé válik a szöveg nyilvánossá tételével, persze ez is folyóiratfüggő. Mivel a tizenévesek a világom közepe, gondoljuk meg őszintén: hány tinédzser fog megvásárolni és elolvasni egy irodalmi lapot? Ha nem megy szembe vele a vers, akkor nem találkozik vele. Emellett sokkal több visszajelzést is kapok így: hideget-meleget egyaránt.
Fotó: Czilli Aranka
Éppen ez az erős nyilvánosság terhe gondolkodtat most el, hogy bárki bármit hozzászólhat olyasmihez, ami a te legbenső, legintimebb érzéseidből fakad. Ehhez azért nagy bátorság kell…
A versírás éppen erről a gyomoridegről is szól, hogy vajon mit szólnak, értik-e, érzik-e, amit mondani akarok? De ahhoz, hogy egy kétségbeesett vagy bármilyen nehéz helyzetben lévő embernek kapaszkodót nyújtson a szöveg, ahhoz az én kétségbeesésem vállalása is kell. Ismételhetjük a hitelesség fontosságát. A szakma részéről a visszajelzések vagy nagyon pozitívak, vagy nagyon negatívak. A többi olvasóhoz pedig valahogy úgy viszonyulok, mint a tanítás során: ha azt látom a visszajelzések alapján, hogy nagyon nem értik, nem akarják, nem kell senkinek, kiüresedik, akkor valószínűleg leakasztom majd a szárnyaim és nem csinálom tovább. Ha a gyerekeken azt látom, hogy jó nekik, ahogyan tanítok, addig nem érdekel, hogy a rendszer mit szól hozzá, viszont ha úgy látom, hogy nem érem el őket, nem tudok átadni semmit, akkor nem kell tovább tanítani. Ez a versírással is ugyanígy működik: nem az a fontos, hogy valamelyik lapban mit írnak rólam, mindaddig, amíg azt látom, hogy az olvasók ráismertek saját érzéseikre egy-egy versemben, belekapaszkodtak és kihúzták magukat egy válságból. Az építő kritikával soha nem volt bajom, mindig is szerettem azokat a helyzeteket, amikben valami újat tanulhattam, az már más kérdés, hogy a véleményünket hogyan közöljük, hogy valóban építünk-e vele, vagy csak bántani, rombolni akarunk.
Hitről, istenkeresésről is vannak soraid. Milyen tapasztalatok inspirálták az istenes verseid?
Nem vagyok példás templomba járó, de a döntéseimet, bajaimat először mindig az Istennel beszélem meg magamban. A legbelső erkölcsi vezetővel mindig meg kell beszélnem, hogy én megtehetek most valamit vagy nem. Néha anya, néha apa, néha a lelkiismeretem, néha maga a hiány, de mindenképpen nagyon bensőséges, aki utat mutat. Ugyanakkor van egy biztos gondviseléstudatom. Persze adott helyzetben sokszor lázadozom vagy érzem azt, hogy ezt most már nem lehet kibírni, de tudom azt is, hogy minden, ami történik, azért történik, mert valaki gondoskodik rólam, és tudom, hogy csak idő kérdése, hogy én is megsejtsem vagy éppen megfejtsem az összefüggéseket, hogy mi miért történt. Az elején az istenes versek a keresésről szóltak, de most már nem igazán keresem őt, sokkal inkább rendszeresen beszélek vele, azzal, aki a személyes erkölcsi rendszerem csúcsán áll. Sokszor megdöbbentem a környezetem azzal, hogy képes vagyok összeveszni az Istennel is, de persze mindig következik a beismerés, a bocsánatkérés és a bocsánat megadása is. Az istenkapcsolat a szeretetről szól, ahogy valójában minden, ami lényeges, az a szeretetről szól.
Főnix. Fotó: Czilli Aranka
Lelkiismeretesen tanítasz, verseket és meséket írsz, feleség vagy és három gyermek édesanyja. Mi a módszered arra, hogy az életszerepeid között jól egyensúlyozz, hogyan pihensz meg?
Spontán ember vagyok, nem manőverezek vagy ilyesmi, általában követem a „véletlen” életalakulásokat, mert tudom, hogy nem véletlenek. Könnyen alkalmazkodom az új helyzetekhez, rugalmas vagyok: mindig azt végzem el éppen, ami akkor a sürgősebb, amiről azt érzem, hogy abban a helyzetben az elsődleges. Lavírozok és igazodom, de ott van a férjem, aki olyan számomra, mint egy háttérország, aki át is vesz feladatokat. A gyermekeim nagyon fel tudnak tölteni életenergiával, és – bár nagyon ritka az életemben – a csendben nagyon meg tudok pihenni. Nincs annál jobb pihenési lehetőség, mint amikor az ember kap tíz perc csendet, hogy egy kicsit rendet rakjon odabent. A fotózás, amit nemrég kezdtem el, szintén töltődés számomra, főleg a tájfotózás: olyankor egyedül vagyok a természettel és Istennel, hiszen ahhoz, hogy össze tudjak hangolódni a környezettel és megtaláljam, megérezzem a jó pillanatot, lefényképezzem a fűben csipegető madarat vagy a sziesztázó őzikét, nem lehet zaj körülöttem. És bennem sem. Mert akkor nem lesz éles a kép.
