Most nem a csend ad gyógyulást

0
3510
Illusztráció: Pexels

Amikor felkértek, hogy írjak néhány sort az elmúlt napok tragikus történéséről, gondolatok és érzések tömkelege futott át rajtam. Mit segíthet már az, ha leírom a gondolataimat azon, hogy a Marosvásárhelyen született, Kolozsváron élt 30 éves doktorandusz Molnár Beáta egy bántalmazó férfi áldozatává vált? Visszahozni nem tudom őt, az eseményeket visszafordítani már egyikünk sem tudja. A bántalmazás érzékeny téma, sebeket, lelkiismeretfurdalást és sok-sok hallgatást hoz felszínre. Ha már úgy döntöttem, írok, szeretném, ha mindannyian felkelnénk a mély álomból, ha felgyújtanánk a lámpát és közös összefogással megállítanánk a megállíthatatlannak tűnő folyamatot. Azt hiszem, a jó Isten – az idősek gondozása mellett – a bántalmazottak felemelését és segítését szánta nekem életfeladatul.

Kedves olvasó, a bántalmazás nem az első pofonnál kezdődik. Nem a kitépett hajcsomóknál, nem a kék foltoknál, de nem is a monoklinál. A párkapcsolati erőszak annál a korai szakasznál indul, ahol jeleket, tendenciákat lehet keresni és felismerni. Egy ilyen kapcsolatban széles a repertoár, és a fizikai bántalmazás mindig a többedik lépés. A kontroll és a függésben tartás lényegi elemei egy bántalmazó kapcsolatnak. Egy autonóm, önálló döntésre képes, egyenrangú partnernek nincs rá oka, hogy hosszan tűrje a kapcsolati erőszakot. Amikor tehát a bántalmazó kapcsolat korai jeleit keressük, a számonkérésre, a kontroll és a függésben tartás eszközeire kell figyelnünk. A számonkérés még lehet, hogy finoman zajlik, de honnan hová halad, merre is „fejlődik” ez a kapcsolat? És ha időben észrevesszük, könnyebb ezt a folyamatot megállítani. A párkapcsolati erőszakban pont az a nehéz, hogy az ilyen típusú viselkedésekre már csak jóval azután kerül sor, hogy az elkövető érzelmileg behálózta az áldozatát, gazdaságilag az uralma alá vonta, különböző manipulációs eszközökkel megfosztotta a józan ítélőképességétől. Ahhoz, hogy ezt elérje, olyan jelzéseket küld, amelyek egy részét megtévesztő módon szerelemként, szenvedélyként is lehet értelmezni. Ennek a kultúránk is megágyaz, amelyben például világsiker tudott lenni A szürke ötven árnyalata című könyv, az erőszak romanticizálásának egyik legismertebb mai példája. Ha már itt tartunk, nézzünk csak rá arra, hogy mi történt közben, mellettünk, nagyon közel.

Az áldozat, Molnár Beáta a korábban nagy port kavart ügyben érintett, bántalmazó, korábban egyetemi tanárként dolgozó férfival indult útnak szombaton. A rendőrség a lakosság segítségét kérte, megosztottuk a hírt, fohászkodtunk, hogy előkerüljön. Mivel tudtuk, hogy kinek a társaságában tűnt el, nehezen hittünk a csodában. Azt viszont talán egyikünk sem gondolta, hogy napokon belül egy szemeteszsákba csomagolt, brutális kegyetlenséggel kioltott emberi életet kapunk vissza. Nehéz írni ezeket a sorokat, ahogy olvasni is az. Tudom. Az áldozatot nem ismertem, legalábbis közelebbről nem. Találkoztunk, beszélgettünk egy konferencián, szimpatikus, tehetséges fiatalnak tartottam. Harminc éves volt. Mint én most. Ma ő, holnap én, holnapután te, azután mind jövünk. Ha nem cselekszünk időben, ha nem lépünk ki a komfortzónánkból, bármilyen drasztikusan is hangzik, egyre több és több lesz az áldozat. A csend ezekben a helyzetekben nem ad gyógyulást. Halált ad.

Nem ő az első eset. Nem is tudom, hányadik már. Nézzük, mint egy krimifilmet, várjuk, hogy majd történik valami. Rajtunk kívül. Mert mi nem avatkozunk bele. Mi közöm ahhoz, ha verik, bántják, megalázzák? Az ő élete. Mindenki a saját életéért felelős. Mondjuk tovább. Majd addig verik, vagy brutálisan megölik, míg a mi lámpánk is felgyúl. Csakhogy a mély álomból felkelni ilyenkor már késő. A bántalmazás nem magánügy! Ezt kellene végre megértenünk és nem akkor, amikor már esetleg a saját gyermekünket temetjük, mert belehalt a sérüléseibe.

Kommunikálni kell egymással, kedves olvasók. Ha látjuk, hogy valaki nem jó irányba megy, rossz társaságba keveredett, nem érzi jól magát a kapcsolatban vagy egyfolytában levert, kérdezzük meg tőle, hogy mi fáj neki. Nem kioktató, csupán féltő szándékkal. A bántalmazotthoz nem lehet úgy közeledni, hogy na aztán én most megmondom a tutit.

Összetett a történet. Nagyon. Mégis valahol meg kell találnunk a saját felelősségünket is ezekben a szörnyű helyzetekben. Ha sokat nem is, de valamit tehetünk. Ez nem film, amit néznünk kell, nem hír vagy rádió, amit hallgatnunk kell. Ez maga az élet. A most. Amivel kezdenünk kell(ene) valamit. Egyénileg. Közösségileg. Intézményileg. Mert arról megint keveset beszélünk, hogy hány főnök, magáról sokat képzelő pszichopata bánik embertelen módon az alkalmazottakkal! Mi meg csak hallgatjuk a „sztorit” a reggeli kávézás közben. A közöny a legrosszabb. A tanult tehetetlenség a pszichológiában az a mentális állapot, amely során a személy az egymást követő, kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat megpróbálja elhárítani, még akkor is, ha elkerülhetőek lennének, mert arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes ezeket befolyásolni.

Kérdéseket és kéréseket szánok az olvasónak: Meddig hallgatsz még? Meddig dugod homokba a fejed? Meddig nézed tétlenül, ahogy a szomszédod veri a feleségét/férjét? Mikor kérdezted meg utoljára a melletted szenvedőt: hogy érzi magát? Miben, hogyan él? Mire van szüksége? Miben segíthetsz? Mikor beszéltél utoljára a szüleiddel, barátaiddal őszintén arról, amit érzel? Kimondod a társadnak, hogy szereted? Ha bántalmazó vagy, mit teszel annak érdekében, hogy ne légy az?

Kérésként csak ennyi: Vigyázz magadra, de el ne felejts másokra is figyelni közben. Ne feledd: felelős vagy azért, akit megszelídítettél, felelősek vagyunk egymásért. Ismételnem kell: a bántalmazás nem magánügy.

Beáta, kiállunk melletted, nem hagyjuk, hogy újra megússza az, akinek a sokadik áldozatává váltál. A lámpa remélhetőleg mindenkinek kigyúlt, érezzük a felelősségünket a történetedben. Áldozat lettél. A sokadik. Ne legyen több! Ezért fogunk küzdeni. Te ott, mi itt!

Ferencz Emese