A természet csendje után könnyebb folytatni

0
243

Aki a Vasárnap és Romkat.ro rendszeres olvasója, annak biztos ismerős MOLNÁR IZABELLA neve, aki pedig jártasabb egyházi körökben, annak még inkább. Már a pályaválasztás nehéz kérdése előtt álló serdülőként tudta, hogy a munkájának mindenképpen köze lesz az Isten szolgálatához. Ma ő felel többek közt a lektorok, akolitusok és lelkipásztori munkatársak felkészítéséért, a papokért, szerzetesekért elmondott imákért közösségeinkben. Az egyik leglelkesebb pasztorális munkatárs emberközelben.

Gelencén születtél és nőttél fel. Milyen ott az élet kisgyerekként, mesélj az ottani hétköznapokról, vallásos életről, hiszen több papi hivatás is nőtt ki onnan, volt egy vértanú pap, Fekete János, van egy csodás freskókkal teli templom….

Gelence nem csak a származási helyem, nem csak a szülőfalum, hanem ennél mélyebben határozza meg a személyiségemet. Szívemben mindig gelencei vagyok és szerintem leszek is – függetlenül attól, hogy hol élek. Összetartó közösség tagja voltam ott. Már gyerekként is ezt tapasztaltam, és ennek minden előnyét élveztem. Mindig volt játszótárs, bajtárs, akikkel együtt töltöttük az időt, akikkel mindent megosztottunk. Egész csapattal jártuk a mezőket virágot gyűjtve, gombát keresve, vagy mentünk biciklizni, szánkózni, korcsolyázni. A barátnőkkel töltött szabadidős programok és a szüleim baráti körében a rendszeres römipartik, amelyeken természetesen gyermekekként is részt vettünk, valamint a rokonok közös ünneplései – mind azt az érzést erősítették bennem, hogy különös ajándék egy ilyen közösséghez tartozni.

A plébánia és a templom akkoriban minden gyerek otthona volt. Gergely Géza plébános közvetlen, szeretetet sugárzó személye nagyon vonzó volt számunkra, mindig szívesen mentünk a hittanórákra és a szentmisékre is. Emlékszem arra, hogy óvódásként egy alkalommal elmentem az elsőáldozásra készülő testvéremmel a harmadikosok hittanórájára, és Géza pap bácsi nem küldött el, sőt megdicsért, és a végén meg is ajándékozott engem. Meghatározó emlék volt ez nekem, amely mindig különös melegséggel tölt el évek múltán is, és az egyházhoz való kötődésemet is meghatározta. Szüleim mindig szelíd következetességgel és jó példával neveltek a hitre engem és a testvéremet. Nagymamám pedig mindig magával vitt a keresztúti ájtatosságra, a májusi és októberi „vecsernyékre”. Tőlük tanultam meg a vasárnapok és ünnepnapok megszentelésének fontosságát és azt, hogy a munkát, bármilyen sürgős és fontos is, megéri megszakítani az imádság kedvéért, mert az imádságra és a templomra fordított idő százszorosan megtérül. Az ő példájukat tetőzte be a plébános személye és hozzáállása, amely megerősítette bennem az egyház egyenlő otthon érzését, és itt születhetett a csírája annak, hogy évek múltán az egyházi munka mellett köteleződtem el.

Hogy érett meg benned az érdeklődés, hogy teológiát tanulj egyetemen? Magyar szakos is voltál, milyen volt a kettős szak, mennyire tudtad az egyetemi éveket élvezni, megélni és milyen volt neked Kolozsvár?

Érdekes egybeesésként éppen abban az évben indult a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem a teológia szak, amikor én a középiskolát Kézdivásárhelyen elvégeztem. Vonzó lehetőség volt, viszont én abban az évben még nem gondolhattam továbbtanulásra, anyagi okokból. Miután egy évet tanítónőként dolgoztam, és elég pénzt gyűjtöttem, felvételiztem a teológia-magyar szakra. Az itt töltött négy év nagyon szép és élménydús időszak volt. A felnőtté válás évei voltak ezek, hiszen saját lábamon kellett megállnom, és akkoriban a két szak párhuzamos végzése kemény munka volt. Nagyon sok időt töltöttem a bölcsészkar könyvtárában és az egyetemi könyvtárban. Szerettem a könyvtárak hangulatát, mindig inspirált az a környezet.

A gondviselés pedig olyan támogató csoporttársakkal ajándékozott meg, akikkel kölcsönösen segítettük egymást a tanulásban és a mindennapi életben egyaránt. Ma is jó barátság köt össze bennünket.

Az egyetemi mindennapokat a tanárok segítőkészsége, nyitottsága, közvetlensége tette széppé, és elsősorban a családias hangulat, amely a két kis létszámú évfolyam és a tanárok közt kialakult. Sok barátság született a négy év alatt, éjszakába nyúló beszélgetések, kirándulások, lelkigyakorlatok, képzések és egy felejthetetlen taizéi zarándoklat voltak a mérföldkövek. Nagyon tevékeny csapat voltunk: a KEL által szervezett programokba mindig bekapcsolódtunk, néha szervezőként is. Barlangászni, túrázni jártunk, én pedig legfőbb hobbimat, a néptáncot is tudtam gyakorolni a kolozsvári táncházban, majd az Ördögtérgye néptánccsoportban. Kolozsvár nagyon élő, pezsgő és sokszínű város volt számunkra. A kolozsvári színház és főleg a Kolozsvári Opera felejthetetlen előadásai ma is nagyon hiányoznak az életemből.

Egy ideig nem egyházi keretben is dolgoztál, milyen tapasztalatokat szereztél, mire tanított, mit használ, amit ott láttál?

Az egyetemi alapképzés utolsó félévében egy ösztöndíjat nyertem a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarára. Ezért nem helyezkedtem el a tanügyi pályán, mint a legtöbb évfolyamtársam. Az országba visszatérve Marosvásárhelyen kerestem állást, és a civil szférában helyezkedtem el, tanügyi referensként. Az egyetemi hallgatók határon túli részképzései, nyári egyetemek és tudományos diákköri konferenciák szervezése volt a feladatom. Itt szereztem gyakorlatot a projektszervezés, valamint az online csapatmunka terén. Hét különböző városban dolgozó munkatársat kellett csapatba szerveznem és a közös munkára motiválnom, ami nem volt könnyű feladat, de nagyon hasznos tapasztalat volt a jelenlegi munkám szempontjából. Itt dolgoztam a második gyerekünk születéséig, amikor megkeresett Szénégető István plébános, és meghívott a pasztorális bizottságban való munkára. Nem gondolkodtam sokat, mert éreztem, hogy ez a munka igazán nekem való.

Hogyan kerültél a pasztorális bizottságba titkárnak, milyen tapasztalat az neked? Milyen tanulmányaidnak, képességeidnek veszed hasznát e munkában? Hogyan alakult az idők során az egész koncepció, a pasztorációé, a bizottság háttérmunkájáé és ma merre tart?

Úgy érzem, hogy a közösség volt a meghatározó a szakmai hivatásom alakulásában. Már kamaszkoromtól fontos volt számomra az, hogy közösségbe járjak. Mindig úgy éreztem, hogy a közösségben „élek” igazán. Az otthoni ifi csoport, a különböző „szervezkedések”, majd az egyetemi évek alatt is a közösségben éreztem teljesnek magam, és ez elsősorban vallásos közösség volt. Ez terelgetett engem a jelenlegi munkám felé is. Kezdetben a feladatom a Pasztorális Bizottságban a háttérmunka, az adminisztráció volt. A bizottság munkacsoportjaival való kapcsolattartás, a munkacsoportok működésének segítése, a többi erdélyi egyházmegye pasztorációs felelőseivel való kapcsolattartás. Egy másik feladatkör az egyházmegyei pasztorális terv kidolgozásának koordinálása és a pasztorációs segédanyagok szerkesztése volt. Idővel a feladatok köre bővült: legkedvesebb feladatom az akolitus-, lektor- és lelkipásztori munkatársképzés szervezése és bonyolítása, valamint az egyházi alkalmazottak és önkéntesek számára képzések, lelki napok szervezése. A bizottságnak ez a feladatköre teljesen az én felelősségem lett, az anyagi források előteremtésétől a kommunikációs feladatokig. Emellett az elmúlt évek legkedvesebb feladata a papokért és szerzetesekért kezdeményezett imalánc kivitelezése volt. A Teréz Misszió mintájára kigondolt imaláncban jelenleg 1325 imádkozó végez naponta imát egyházmegyénk 427 papjáért és szerzeteséért.

Hogyan kerültél Marosvásárhelyre, illetve most Székelykálban éltek – mesélj a családi életed alakulásáról, a gyerekekről, nevelésről…

Négy év házasság és albérlet után kerültünk Székelykálba, a saját házunkba, amit közösen építettünk, alakítottunk. A beköltözéskor már mindhárom gyerekünk megvolt. Eltelt néhány év, amíg megtaláltuk saját helyünket, feladatainkat az itteni közösségben, de ma már a faluközösség részeinek érezzük magunkat.

Milyen nőként az egyházban aktívan dolgozni, szervezni, hogyan fogadnak (el), hogy érzed magad? Gondolom, a helyeden vagy, miben érzed ezt?

Az egyházban a nőknek is megvan a maga szerepük, és ez személyenként nagyon változik a képességeink, adottságaink függvényében. Fontos, hogy mindenki, függetlenül attól, hogy nő vagy férfi, megtalálja a saját személyre szabott feladatát az egyház keretében, és azt elkötelezetten végezze. Én úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Az évek során valójában nagyon tarka volt a feladatok palettája, amelyeket végeztem. Jelenleg van bizonyos átalakulás, bizonytalanság, így épp azon vagyok, hogy újra megtaláljam az egyensúlyomat.

Mi tölt fel téged személyesen?

Leginkább a természetjárás tölt fel, a természet csendjében töltött idő. Egy-egy munkában és városi zajban töltött nap után nagyon jól esik hazajönni falura, és kimenni a házunk mögötti dombra, ott megpihenni, onnan nézni kicsit a világot. Egy-egy ilyen nézőpontváltás után könnyebben, felfrissülten tudom folytatni a napi teendőimet. Olvasni nekem is kevesebb időm van már, leginkább önismereti témájú könyveket olvastam az utóbbi időben, legutóbb éppen Orvos-Tóth Noémitől az Örökölt sorsot.

Szenvedélyem a néptánc, amelyre igyekszem minél több időt fordítani. Úgy érzem, hogy amikor a néptánccal, népzenével foglalkozom, akkor a „gyökereimet” ápolom. Az, hogy milyen fontos ez nekem, néhány éve lett ismét valósággá, amikor a jelenlegi, székelykáli néptánccsoportban kezdtünk táncolni gyerekeinkkel közösen, és láttam, hogy a gyerekek is megszeretik, jól érzik magukat, megtalálták magukat a néptáncban, és mindenki a maga módján tovább kívánja ebben magát fejleszteni. Jó látni, hogy a népi hangszereket is megszerették: citera, hegedű, pásztorfurulya – mindenki a maga kedvére valót választja és gyakorol rajta. Öröm ez számomra, mert tudom, hogy nemcsak egy értékes örökséget adok át nekik, hanem mert látom bennük az ígéretét annak, hogy a hagyományaink megőrzésének felelősségét is vállalni fogják.

A gyerekeiden is látod a világ változását: hogyan látod a felnövekvő generációt?

A gyerekeim 17, 16 és 13 évesek. Azt látom, hogy egyrészt kiszélesedett a látókörük, elérhető számukra az információk szinte végtelen sora, állandóan új ingerek érik őket, folyamatos mozgásban vannak. Ez másrészt paradox módon a látókörük beszűkülését is jelenti, hiszen így csak a készen kapott, átformált és „megszerkesztett” világot látják. Kevés időt szánnak arra, hogy saját maguk fedezzék fel a világból azt, ami a leginkább érdekli őket. Legtöbbjükben megvan a tudásvágy, a kalandvágy, de a kellő időt rászánni már nem tudják. Úgy látom, hogy sokkal többet küszködnek, vívódnak a saját érzelmeikkel és gondolataikkal, mint mi az ő korukban.