A mai pap is korának gyermeke

Státuskérdés helyett szívből jövő elhivatottság

0
361
Fotó: Seminarium Incarnatae Sapientiae

Ma, a papi hivatások vasárnapján vegyes érzés ütheti fel a fejét bennünk: egyrészt ámulattal és elismeréssel gondolunk azokra, akik teljes életüket az Isten szolgálatának ajándékozzák és ajándékozták, másrészt eszünkbe jut, hogy milyen sokan nem merik felvállalni az Úr hívó szavát, sokszor akkor sem, ha az nem feltétlenül papi, szerzetesi életútra hív. Pedig az egyházat és a papok munkáját akolitusként, hitoktatóként, levéltári kutató-, egyháztörténészként is lehet segíteni, gyarapítani, a hivatáskeresés útján pedig bátorítani és önkeresésében segíteni pszichológusként.

Mernünk kellene szerepet vállalni

Amikor 2012-ben végeztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia kar Didaktika szakán, még csak álmaim voltak arról, hogy miként is tervezem a következőket, de abban biztos voltam, hogy lehetőségeim szerint aktív szerepet akarok vállalni a helyi egyházközség életében. Az isteni gondviselés pedig úgy alakította, hogy visszanézve az elmúlt lassan tíz évre, azt látom: ezek a lehetőségek bőven következtek, és így aktívan tudok részt venni az egyház életében. Arról is írhatnék itt, hogy milyen szerepeket és feladatokat vállalok, illetve kapok a plébániai életben, a hittanórák, különféle rendezvények, táborok szervezése, elsőáldozás vagy bérmálkozási felkészítés alkalmával, de sokkal fontosabbnak tartom, hogy meghívjak mindenkit egy sokkal aktívabb, tevékenyebb egyházi életre. Nagyon tetszik Ferenc pápának a bizonyára sokak által ismert, Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítása. Ennek a 24. pontjában a „kilépő” egyházról beszél a pápa, és többek között így ír: „Legyünk egy kicsit bátrabbak a kezdeményezésben!” Ezt követően pedig az evangelizáló közösségről, valamint a „bárányszagú” evangéliumhirdetőkről beszél. Azt gondolom, hogy ez a szokatlan, bár nagyon józan és élő megfogalmazás lehetne az igazi meghívás a tevékeny egyházi életre. Ezt olvasva felszabadító érzés, hogy az egyház vezetője meghív és vár minden embert a tevékeny egyházi életbe, a vasárnapi szentmiséken is túl. Fontos lenne, ha többen, adottságaiknak megfelelően mernének szerepet vállalni akár a liturgia megszervezésében, éneklésben, plébániai csoportok alakításában és vezetésében, gyerekekkel, fiatalokkal vagy felnőttekkel való foglalkozásban, és sorolhatnám. Nagyon sokan, nagyon sokféleképpen tudunk szolgálni. Természetesen meg kell találni a megfelelő helyzetet és utakat is, hiszen semmi sem adódik magától, és mindig a szeretet kell hogy irányítsa az ember tevékenységét, semmiképp sem az érvényesülési vágy, vagy az „én majd jobban tudom” gondolkodás. Úgy gondolom – és próbálom saját tevékenységeimet is e szerint végezni –, hogy mindennek akkor van értelme, ha tud Istenre mutatni és őt helyezni a középpontba.

Jelenleg az állandó diakonátus felé vezető út formálódásában az első év vége felé közeledve az fogalmazódik meg bennem, hogy egy olyan kéz szeretnék majd lenni az egyházban, aki közvetítő tud lenni – a diakonátus évszázados mintája szerint – pap és hívek között.

Gozner Artúr

Hogy ne merüljön feledésbe a ferences múlt

Az Erdélyi Ferences Rendtartomány berkeiben levéltári munkával foglalkozni egyszerre állandó kihívás, tanulás, élmény, hála. Az alapító, Szent Ferenc atyánk 800 éve el nem évülő lelkisége, ennek pedig a mai, erdélyi örökösein, azokkal való találkozás általi megtapasztalása igen erős elköteleződést adott az elmúlt évek során. A munkám és a kutatásaim által számos ferences testvér és pap erős hűségével, odaadó hivatásával találkoztam, ami a legnehezebb időkben is – nagy arányban – megtartotta őket, más esetben pedig igencsak értékes és maradandó munkát végeztek, például a népmissziózás. Bámulattal tölt el, hogy a 20. században több pótolhatatlan, ferencesek által szerkesztett egyháztörténeti kiadvány is napvilágot látott, ezek értéke pedig önmagáért beszél: ma is meghatározó szakirodalma a rendtartomány(unk) egykori történései, személyi ügyeire vonatkozólag. Ugyanakkor a Gyűjtőlevéltár kialakítása során lapról lapra, kötetről kötetre láthattam a nagyszámú forrást arra vonatkozólag, hogy bár gyarló, olykor botrányt okozó szerzeteseink is voltak, de mindez eltörpül a mellett a pasztorációs munka mellett, amit oly nagy odaadással és hivatástudattal végeztek. Ebből (is) kiindulva, hogyne lendülnék neki/bele abba a közegbe, ahol hozzájárulhatok ahhoz, hogy a már említett értékes erdélyi ferences múlt feledésbe ne merüljön sem tulajdon fiai, sem az erdélyi közösség előtt? Ezt hagyta ránk a 20. századból az egyik jeles rendtörténészünk, P. Benedek Fidél is, ezt kívánja a ma és a holnap jövője is.

Nagyon megragadta a figyelmemet még 2015-ből Ferenc pápa egyik meglátása, annak ellenére, hogy nem világiaknak mondta: „az imában mutatkozik ugyanis meg, hogy jó úton járunk-e, hogy jó munkások vagyunk vagy hivatalnokká váltunk. Ekkor jövünk rá arra, hogy nyitott »csatornák« vagyunk-e, akiken keresztül áramlik az Úr szeretete és kegyelme, vagy pedig önmagunk körül forgunk…” Nyilván egy levéltáros élete nem hasonlítható össze a papságéval, de hiszem, hogy hivatásunk reményre szól, hogy bár a feladat sokféle, de „mégis egy test” az egyház, ahogy Szent Pál apostol is írja, így hát rám is érvényes, hogy figyeljek arra, hogy ne váljak „hivatalnokká”, mivel ez a légkör annál magasztosabb nagyrabecsüléssel bír. Hivatástudatom, bár erős fogalom, mégis hiszem, hogy nem huszonévesen forr ki, és azt is hiszem, hogy a rám bízott feladatok tudatos, minél jobban, minél hűségesebb odaadással való elvégzése igenis megalapoz, és képes majd egy leélt, beérett szakmai élet után kimondás nélkül is azt éreztetni, hogy hivatásom oda szólt, ahol szívvel-ésszel-hűséggel, akár a hivatalos munkaidőt meghaladva is, zúgolódás nélkül jelen tudtam lenni. Azt hiszem, így érdemes lenne élnem és dolgoznom a továbbiakban is, ott tenni magam hasznossá és értékessé, ahol megtaláltam azt, ahol egész valómmal jelen akarok és tudok lenni.

Jonica Xénia

Gyermekek tekintetében megerősödni

A Római Katolikus Teológia Karon Didaktikai teológiát, míg a Bölcsészettudományi karon önálló magyar szakon tanultam. Tulajdonképpen másodéves egyetemistaként találkoztam a hivatás fogalmával, ekkor kezdett világossá válni számomra, hogy a hitoktatást választom. Továbbá ebben az időben egy ferences programon vettem részt, ahol eljutottam ahhoz felismeréshez, hogy a hivatásért imádkozni kell a jó Istenhez, illetve úgymond keresni és kutatni, hogy mi a szívem legbensőbb vágya, mert ha azt megtalálom, voltaképpen az ő akaratát ismerem fel. Az istenkapcsolatom folyamatos erősítése által, ugyanakkor az imádkozás által találtam meg a hivatásomat. Mindig is bennem volt, hogy családot szeretnék, de az is, hogy a vallásomat gyakorolhassam, ahogyan a szüleimtől láttam és tanultam. A középiskola végeztével nem gondolkodtam a teológia szakról, csak úgy, „véletlenül” kerültem oda, általános iskolai vallástanárom kérdezte meg, hogy nem-e akarnék oda menni, én pedig azt mondtam: miért ne. Az évek során jöttem rá, hogy ez az én utam.

Úgy gondolom, hogy nőként úgy tudom az egyházat szolgálni, hogy azokat az ajándékokat, amiket Istentől kaptam, nem csak felhasználom, hanem kamatoztatom és továbbadom. Mindazt, amit továbbadhatok feleségként, nőként és anyaként, azt az egyházunkban is gyümölcsöztetni tudom: a gondoskodást, törődést, szeretetet, megértést, meghallgatást. Hitoktatóként úgy érzem, az a feladatom, hogy minél több gyereket, fiatalt Istenhez közelebb vihessek, megerősíthessem őket hitükben, és a kételkedésükben segítsem őket, rávezessem a megoldásra, a válaszra. Azt az örömhírt, szeretetet, gondviselést, amit én is hallottam és megtapasztaltam, elmondhassam, továbbadhassam azoknak, akiket rám bízott Isten. Mindezek akkor teljesülhetnek, ha az ember tisztában van a hivatástudatával. Amikor elbizonytalanodom, és nehéznek tűnik az előttem álló feladat, akkor a következő igerészt tartom szem előtt: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4, 13). Tapasztaltam, hogy amikor elszomorodnék, mert nem vagyok megelégedve a saját munkámmal, vagy nehéznek tűnik a feladat, akkor a jó Isten másokon keresztül (is) biztat engem. Amikor látom a gyermekek szemében a felismerést, rácsodálkozást, valamint a fiataloktól is visszajelzést kapok, hogy megértették azt, amit át akarok adni számukra, akkor megerősödöm, és tudom, hogy itt van az én helyem. Kalkuttai Szent Teréz mondata jut sokszor eszembe, amely biztatást ad a mindennapokra: „Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. A nélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.”

Benedek Apolka

A jó választás belső bizonyosság, nem státuszkérdés

Nálunk már a nyolcadik osztály végeztével a diák döntést kell hogy hozzon továbbtanulását illetően, ami egy előzménye tud lenni a későbbi pályaválasztásának. Sok abszolválás előtt álló diáknak komoly lelki vívódást okoz, hogy jól válasszon, szeresse, megbírja azt az iramot, elvárásrendszert, ami rá vár a középiskolában. Fontos szempont, amit ilyenkor hangsúlyozni szoktam a diákoknak, hogy lehetőleg ne presztízsszakot, presztízsiskolát válasszon, hanem elsődlegesen a saját képességei, motivációja, értékrendszere vezényelje, mert az is gyakran előfordul, hogy olyan szakot választ, ami menő az ő közegében, de neki nem az adott szak az erőssége. A középiskola utolsó éveiben aztán újra előkerül a nagy kérdés: mi legyek, ha nagy leszek? Az iskolákban működő tanácsadó tanárok tudnak segíteni a diákoknak a pályaválasztási döntéseik előkészítésében. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a pszichológus mondja meg, hogy hová menjen tovább, mivel ezzel elvesszük tőle annak a fontos érési folyamatnak a lehetőségét, amit egy nagy és nehéz vívódási folyamat előz meg, ami után aztán születik egy önazonos döntés. Mi segíthetünk neki egyéni konzultációk, tematikus beszélgetések keretében, hogy jobban megismerje saját személyiségét, képességeit, értékeit, érdeklődését.

Tapasztalatom az, hogy nagyon vívódnak a diákok ezzel a kérdéssel, mivel rengeteg lehetőség közt választhatnak: továbbtanul, egy évet halaszt, külföldre megy nyelvet tanulni, dolgozni, vagy szakmába áll és elkezd dolgozni. A nagy többség fél, ódzkodik meghozni ezt a nagy döntést. Egyre nagyobb súlyt kapott az életpályájuk tervezésében az anyagi vonatkozás, a státuskérdés, és háttérbe szorulnak olyan fontos szempontok, mint a rátermettség, a szívből jövő elhivatottság, valódi, személyes érdeklődés, az adott szakmával járó életforma tudatosítása. Lehet, hogy a diák egy menő szakot választ, aztán az egyetemen jön rá arra, hogy nem így képzelte, sok olyan tantárgya van, ami valójában nem az erőssége, érti, de nem igazán érdekli, viszont hallotta, hogy jól lehet keresni vele később. Egy kis képzeletbeli játékra szoktam hívni a diákokat. Azt mondom nekik, hogy képzeljék el, hogy beüt egy szörnyű diktatúra. Mindenkinek muszáj napi nyolc órát dolgoznia, amiért nem jár sem pénz, sem státus, presztízs. Az alapminimum megélhetését az állam biztosítja. Eldöntheti, hogy mit akar dolgozni napi 8 órában: mi lenne akkor? Érdekes, hogy nem igényel sok gondolkodási időt, és mondják, hogy mit választanának. Felekezeti iskolában dolgozom húsz éve. Általában minden évfolyamról készül egy-két diák teológiára. Őszinte tisztelettel tudom hallgatni, amikor elmondják, hogy miért választják ezt az utat. Ez hivatás, elhivatás, életforma-választás. Szellemi, lelki vezető lesz, ehhez viszont a „földi” motivációk kevesek. „Az utat én akartam, mert engem akart az út” – Kőrösi Csoma Sándor szavai csengnek rá arra a belső megbizonyosodásra, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valakiből Isten méltó munkatársa váljék.

Szalay Zsuzsanna pszichológus

Összeállította: Kádár Hanga

Megjelent a Vasárnap 2022/19-lapszámában a Fókusz összeállítás részeként. Az összeállítás a maga teljességében az újságban olvasható.