Felnőtt elsőáldozás a KEL-nél

0
542

Fehérvasárnap különleges alkalomnak adott otthont a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL), amikor első szentáldozásban részesült a közösség egyik tagja, Jenei Bence. A szentség befogadásának ünnepéről Jánossi Imre egyetemi lelkész számol be.


A Kolozsvári Egyetemi Lelkészség idei évada a végéhez közeledik, s mint minden jó szappanoperában, itt is az intrikák, váratlan fordulatok és a kiszámíthatatlan eseményszál a meghatározó a bennünket kísérő „nézők” számára. De mielőtt összeráncolnánk a homlokunkat, gyorsan megjegyzem, hogy a lelkészség idei éve semmiképp sem mondható klasszikusnak, és sietek megjegyezni, hogy bármennyire is fájó, az átmenet jegyeit viseli magán, benne nagyon sok próbálgatással, helyzet-tapogatózással. Nem titok, új szárnyakat és megerősödést kap a következő akadémiai évtől a piaristák révén, így ezen átmenet a közösség otthonteremtésének az éve volt, benne megannyi csodával.

Fehérvasárnapon egészen különös módon ünnepeltünk, s ebben számomra hatalmas ajándék adatott. Egyrészt egy felnőtt döntésének és elköteleződésének ünnepét, másrészt eucharisztikus közösségünk fontosságát is közelebbről átélhettük.

Jenei Bence októbertől csatlakozott a KEL-hez, lelkes basszusgitáros, a székelyudvarhelyi Vox Gimiensis egykori tagja, a C-SUS-2 zenei diákformáció énekese. 

Már akkor óvatosan rebesgette, hogy református, de reméli, hogy a vallásháborúk elmúlta lehetőséget ad számára a velünk maradáshoz, hisz barátai is közöttünk vannak.

Jó néhány, éjszakába nyúló beszélgetés és számtalan közösségi alkalom nyomán, nagyböjtben döntést hozott: jelentkezett a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébánián, kérve a katolikus egyházba történő felvételét és első szentáldozását. 

Ezt a döntést egy keddi szentmise prédikáció-megosztásában mondta el mindannyiunknak, így imával kísérhettük elhatározásának megvalósulását.

Már számtalan elsőáldozáson vettem részt, szerveztem, készítettem rá gyerekeket, és el kell mondanom, hogy hangulatában nem nagyon különbözött ez az ünnep egy általunk megszokott gyermekajkútól: volt katekézis, első szentgyónás, ünnepi hajrá – amelyben a zenecsoport oroszlánrészt vállalt –, ünnep utáni fogadás, ajándék-logisztika, könnyes szemű édesanya, csoportkép. 

Egyvalami azonban más volt: a készület idején, amelyet persze nagy titok övezett a meglepetések-ajándékok miatt, egyetemistáink eucharisztia-fogalma is erősödött, letisztult. Más úgy jelen lenni a szentmisén, hogy tudatosan részt is veszünk az áldozati lakomán, hogy megértjük a testvér fogalmát, és mindezt folyamatos tapasztalat és nem elmélet útján.

A homília sarokmondatát idézném:

Jézus azon az éjszakán adja nekünk az élet kenyerét, amikor elárulják. A legnagyobb ajándékot akkor adja nekünk, amikor a szívében a legmélyebb fájdalmat érzi: a tanítvány, aki vele eszik, aki ugyanabba a tálba mártja falatját, elárulja őt.

Ez az, amit a legtöbbször nem látunk – mert az általunk emelt rögtönzött válaszfal nem enged embernek maradni, igazán szeretni. Ezt egy gyerek még nem érti, és nem is kell értenie, de huszonévesen talán már láthatjuk a lényeg mögötti összefüggéseket.

Megindító volt a szentmise azon része, amikor Bence kezeseivel – a zenecsoport tagjaival – hitvallást tett a befogadás szertartásában. Ez azt jelentette számomra, hogy egyedül nem megy, a háttér előre visz.

Jó volt látni azt is – örültünk a képkészületnek, a tortaszelésnek –, hogy jól ismert dalok közt Csillag vagy fecskét énekeltünk a pincében.

Tartson meg az Isten, Bence, utadon!

Jó nekünk együtt!