Mi magunk vagyunk a munkaeszköz

0
718
Fotók: Dávid Tünde

Az agresszió konstruktív kezelése (a papi szolgálatban) volt a témája a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Papi Továbbképzési Program idei második rendezvényének, amelyre április 25-26-án került sor a csíksomlyói Jakab Antal Házban.

Hogy miért kell vagy érdemes egy papnak – holott ő a jézusi szeretet, jóság, szelídség követője és hirdetője – éppen az erőszak témájával is mélyrehatóbban foglalkoznia, e témakörrel kapcsolatos képzésen részt vennie, erre a kérdésre erőteljes és megvilágosító választ nyújtott a Kedves Rita segítőnővér, szociális munkás, addiktológus konzultáns vezette papi képző műhely. Egyrészt egy pap is, mint minden ember, lehet(ett) maga is bántalmazott vagy akár bántalmazó, az erőszak valamelyik megnyilvánulási formája által, ebben az esetben egy ilyen képzésen való részvétel az önmagával való szembenézés, a felismerés, a tudatosítás által változáshoz, megbékéléshez, gyógyuláshoz segíti. Másrészt hivatásából kifolyólag – lelkipásztorként, a rábízottak lelki vezetőjeként – fontos szerep és felelősség hárul rá: segítséget kell (tudni) nyújtania. Ehhez kellő ismeretekkel, megfelelő szaktudással kell rendelkeznie, rálátással, megértéssel. 

Az agresszió tematikáját körbejáró képzésen egy tucat érdeklődő lelkipásztornak sikerült széles körű, megalapozott ismereteket szereznie e megkerülhetetlen jelenségről, mely életünk minden területén  (látható vagy láthatatlan káros hatásokkal, testi-lelki nyomokkal) egyre inkább jelen van, viszont elkerülhető és megelőzhető, kellő hozzáállásal. A kiválóan felkészült szakember nem csupán értékes tárgyi tudást tudott átadni a képzés során, hanem a résztvevők közötti személyes megosztásokra, tapasztalotokra épített helyzetgyakorlatok, „rádöbbentő” játékos momentumok által maradandó élményeket ébresztett bennük. Ugyanakkor gyakorlati, a mindennapok helyzeteiben használható és hasznos útmutatást, konkrét lépéseket, segítségnyújtási lehetőségeket és módszereket is megismerhettek a jelenlevők. Felismerték vagy még jobban megismerték „szemlélő” mivoltukat és tudatosították ennek kihívásait, a lehetőségeket és felelősségeket, amelyek papként osztályrészük. Az agresszió, a bántalmazás ugyanis nem csupán két fél interakciója, a bántalmazó és a bántalmazott személyes története, amihez másoknak nincs köze, a jelenség közösségi térben történik, amely engedi, hogy a bántalmazás létrejöhessen, történhessen, mindig vannak szemlélők, akik közbeléphet(né)nek, segíthet(né)nek, változást eszközölhet(né)nek.  

A munkaeszköz mi magunk vagyunk, lehetünk az agresszió leküzdésében, megelőzésében, a bántalmazók és bántalmazottak segítésében – dióhéjban ez a tanulsága a sok szempontból konstruktív (az erőszak témán belül is főként az erőszakmentes szemlélet- és életmódra hangsúlyt fektető) képzésnek. A személyes vallomás jellegű visszajelzések sora azonban még sok(féle) pozitív hozadékról tanúskodik: új perspektívák, lelkesítő élmények, a paptestvéri együttlét öröme, az ebből fakadó töltekezés és megerősödés kíséri az együtt töltött másfél nap után a résztvevő lelkipásztorok holnapjait. „Mindannyian egy kicsit másképpen megyünk el innen, mint ahogyan idejöttünk” – összegezett a segítőnővér, akinek segítségével papjaink még jobban tudnak majd a rájuk bízottaknak segíteni, a Feltámadott által ránk hagyott „Békesség nektek!”- örökség hirdetői és közvetítői lenni.

Dávid Tünde