Fegyverropogás húsvét idején…

0
385
Fotók: Laczkó Vass Róbert

Csalódniuk kellett azoknak, akik legalább az ortodox húsvét idejére fegyvernyugvást reméltek az orosz-ukrán háborúban. A reménytelenül naív és jószándékú emberek nem számolnak a háborús logikával, s bár az első világháborúban még volt rá példa, hogy a senkiföldjén együtt karácsonyoztak az ellenfelek, másodszorra már az sem fordulhatott elő: felettesei parancsára mindenki szépen visszamászott ágyútölteléknek a frontvonalak mögé. Számszerűen ugyan kevesebben, mint a korábbi hetekben, de a háború elől menekülők továbbra is nap mint nap igénybe veszik a kolozsvári tranzitzónát. A tábori ágyak száma megcsappant, meleg ételt is kevesebbet főznek az arra „szakosodott” önkéntes kollegák, a Budapestre, Bécsbe tartó szerelvényekről pedig csak levegőt venni, cigarettázni szállnak le az emberek. Őket előre bedobozolt élelmiszerrel, ivóvízzel, esetenként gyógyszerrel látjuk el a peronon. Musztafa barátunk korábbi kalandjából tanulva tilos a vonaton jóemberkedni, hiszen az igényeknek megfelelően majd mindenki vesz magának a dobozokból azt, amire szüksége van. Piros tojások nem kerülnek a dobozokba, de az ebédlőben ilyesmit is fogyaszthatnak a tranzitra váró menekültek, elvégre húsvéti szent idő volna…

Palesztin önkéntesünk, Musztafa különben komolyan böjtöl, hiszen a muszlimoknál idén egész április a Ramadán jegyében telik. Nappal nem eszik, nem iszik, este pedig a többieknek is hoz abból, amit vacsorázik: ez is hozzátartozik a szokásaikhoz. Olyan ez nekik, mint nálunk az agapé. Most éppen zöldpaszulyos rizs az alkalmi vendégség „főfogása”. Szívesen eszünk belőle. Tudunk ezt-azt a Ramadánról, de kérdezősködünk, mert látszik ezen a kedves fiún, hogy jól esik neki, ha érdeklődünk. Három éve nem járt otthon, a pandémiás zűrzavar miatt ez túl bonyolult lett volna, de naponta beszél az otthoniakkal, s ha minden igaz, nyáron végre hazamegy szünidőre.

Nagyjából húsz-huszonöt menekült érkezik a becsatlakozó járatokkal. Kisállataik is vannak, szívesen babrálunk velük a holtidőkben. Ma épp egy elegáns macska meg egy barackszínű mopsz az attrakció, utóbbit nemes egyszerűséggel Piersziknek hívják. A menekültek bő harmada fiatal férfi, köztük egy sasorrú, tipikus örmény fiú, David, aki Herszonból vágott neki a világnak. Saormát árult, a köztudottan korrupt üzleti környezetben három kifőzdét is nyitott rekordidő alatt, ám a biznisznek befellegzett a háborúval. Most Németországgal próbálkozik, csak hát örmény állampolgárként nehéz odáig elvergődni. Magyarországra például csak vízummal léphetne be, ráadásul biztonságos harmadik országból érkezik. Bezzeg a türkmén barátainak sikerült átjutniuk valami trükkel… Miért nem megy haza Örményországba? – kérdem. Jerevánban mindenki tud saormát készíteni – jön a válasz, és kacsint: az neki már nem biznisz. A történet azonban sokkal bonyolultabb: egy nagybácsiról is szó esik, aki szintén örmény, ám a felesége és a gyerekei már ukrán állampolgárok. Ők most valahol Bukovinában vannak. Értük megy, aztán újra próbálkozik az ukrán-lengyel határon…

Laczkó Vass Róbert