Húsz éve halt meg Reizer Pál szatmári püspök

0
660
Reizer Pál püspök II. János Pál pápával

Reizer Pál Túrterebesen született 1943. január 6-án. Pappá szentelését követően 1969-ig Máramarosszigeten volt segédlelkész, majd 18 éven át a szatmári püspökség irodájában dolgozott, ugyanakkor ellátta a Zárda-templom lelkészi feladatait és az ifjúság hitoktatását. Ebben az időben legendák keletkeztek róla. Mindenki az ő miséiről, az ő szentbeszédeiről beszélt. Mindenki az ő hittanóráira akarta beíratni gyermekét.

Reizer Pál és korosztálya az elsők között volt Szatmárnémetiben, aki ténylegesen megpróbálta gyakorlatba ültetni a II. vatikáni zsinat új kihívásait. A kommunizmus dühöngése közepette megtalálta az összhangot az ifjúsággal. Az ő vezetése alatt a Zárda-templom a lelkek és a művelődés menedékhelye lett. Szeretet, tisztelet és elismerés övezte hívei körében. Azt a jól működő közösséget robbantotta fel a hatalom egyszerű áthelyezéssel. Máramarosszigetre került. Közvetlen személyisége ott is megejtette a szíveket és megbecsülték munkáját. Innen is tovább kellett lépnie: a püspöki tisztségbe.

Az egyházunk történelmi rendje szerint a püspöki szék megüresedését követően pápai kinevezéssel új püspök vezeti tovább az egyházmegyét. Itt nálunk, Közép-Kelet-Európában a kommunista hatalom uralkodása idején egyházunk nem dolgozhatott közel kétezer éves szabályai szerint. Scheffler János (1887–1952) vértanú püspök meghurcoltatásával és halálával megszakadt a püspöki tisztség betöltésének folyamatossága, ami azt jelentette, hogy a kommunista hatalom 38 évig püspöktelenítette a Szatmári Egyházmegyét. Ezért az 1990. május 1-jén püspökké felszentelt Reizer Pálra úgy tekintünk, mint aki újraalapította a Szatmári Egyházmegyét (püspökséget). Részben hasonló helyzetben volt, mint 1804-ben Fischer István, egyházmegyénk alapító püspöke, aki kapott elkötelezett híveket, kapott templomokat, kapott papokat, de egyet nem kapott Szatmárnémetiben: olyan embert, aki közvetlenül előtte járta volna végig a püspöki utat, akitől átvehette volna a stafétabotot. Reizer püspök sem a semmit kapta. Ő is kapott papokat, félelemben nevelkedett embereket, leromlott állapotban lévő templomokat. A homályba vesző múltból kellett az új időknek megfelelő egyházi rendet kiépítenie. Embert próbáló kihívás volt annak a Reizer Pálnak a számára, aki hű és okos szolgája kívánt lenni szeretett népének.

Fel kellet állítania egy működőképes egyházi hivatalt. Szerveznie, lelkesítenie, bátorítania, kapcsolatokat létrehoznia és ápolnia, terveznie és végrehajtania, mind-mind püspöki feladatkörébe tartozott, pedig őhozzá a lelkipásztori munka és a hívekkel való közvetlen kapcsolat állt mindig legközelebb. Már püspök volt, amikor egyik vasárnap a hiányzó plébánosát helyettesítette az egyik templomban. Este már nem tudta magába tartani a hívekkel való találkozás élményeit: „Ma pap voltam. Püspökségem egyik legszebb vasárnapja volt!”

Szolgája akart lenni az ő népének. Mintha Mindszenty József gondolatát választotta volna feladatául: „Az élettel összerokonítani, megszentelni a vallás által, sőt a hazafiság dicső színeit is a vallás színképében szemlélni”. Egyszerűsítsük le, és mondjuk ki azt, amit ma már globalista hatásra néhányan „magyarkodásnak” neveznek: hűség az egyházamhoz, hűség a nemzetemhez (mert a hűség erény, a hűtlenség bűn). Reizer Pál szavaival: „hűség a népemhez”. Nem semmilyennek lenni! Egyenes, gerinces embernek lenni, úgy ahogy azt Boldog Scheffler János életpéldája tanítja. Ez a kihívás lebegett Reizer püspök előtt, amikor „Krisztus szeretete sürget minket” nagyon is időszerű „Isten-sürgette” erkölcsi és alkotó cselekvésre kötelezi magát és az általa vezetett népét, mert ez a püspöki jelmondata messze túlmutat a saját személyen!

Tizenkét munkával teli év alatt az egészsége megrendült. Többszöri kórházi kezelés után egészsége annyira rosszra fordult, hogy sürgősségben Debrecenbe szállították. Már késő volt, nem tudtak segíteni rajta, 2002. április 18-án visszatért Teremtőjéhez.

Weöres Sándor írja egyik versében: „Élet, halál:/ő mindkettőn túljutott” – földi élete befejezésével, ma már tisztán, indulat és érzelem, előítélet, képzelgés és okoskodás, félelem nélkül rajzolható meg néhai püspökünkről az igaz és valós kép. Reizer Pál életének története nem az ő személyes ügye, nem kevesebb, mint történelem. A kutató számára bőven vannak bizonyítékok arra, hogy élete nem az önmegvalósításról, hanem az önátadásról szólt. Maga helyett itt hagyta számunkra azokat a fizikai, lelki, szellemi tereket, amiket belakunk ünnepeinkben és mindennapjainkban. Amikor erdőről beszélünk, melyik fát emeljük ki? Amikor egy emberi életről beszélünk, melyik tettét írjuk le aranybetűkkel? A teljességre illik gondolnunk és törekednünk, nem csak arra a néhány munkára, amit szükség, divat, irányzatok emelnek ki egy adott időszakból, egy adott időszakról. Az erdőben loholhatunk fától fáig, mégis az erdőben maradunk, vagy még beljebb és beljebb kerget a szívünk. Ez az erdő a mi esetünkben Isten végtelen világa. A Teremtő gyermeke már túl van életen és halálon, már nem hajtja tettvágy, mint papsága és püspöksége idején. A földi lét erdejéből távozott. A mindig kereső, a mindig tevékenykedő ember megtalálta az ő hazáját. A hálás utókor naponta zarándokol a hídon túli temetőbe. Sírján egyre szaporodnak a szeretet virágai és a világ világosságának jelképei.

Csirák Csaba