Húsvétra hangoló a Caritas munkatársaitól – húsvét vasárnapja

0
176
Illusztráció: Gyulafehérvári Caritas

Angyal közli az örömhírt, és bizonyítja az üres sír is: Jézus feltámadt. Akiről azt hiszem, nincs többé, egyszer csak újra lesz, mellém szegődik az úton. Azt hiszem, örökre elvesztettem, és egyszer csak megtalálom. Valaki örömhírt hoz, vigasztalást. Munkámban hogyan van jelen a feltámadás?

Értékünk az ember, hiszik és élik is a Gyulafehérvári Caritas munkatársai, és ha ez a kijelentés elhangzik, a kliensekre, kedvezményezettekre, gondozottakra, ellátottakra gondolnak, akikkel munkájuk során kapcsolatba kerülnek. Sok szó esik a szeretetszolgálatról hétköznapokon, és még több ünnepek közeledtével. E történetek főszereplőjévé csak ritka esetben válik egy-egy segítő. Pedig ő is érték, ő is ember… nem is akármilyen. Emberi megélések következnek tehát, a nagyhét minden napján a Caritas munkatársai fednek fel egy kicsit magukból, olyan történeteket, amelyek formálták őket, hozzátettek emberségükhöz. Az egyház szociális tanítása ez, személyes köntösben, emberközelben. Jézussal járjuk az utat, minden nap egy-egy kérdés kerül terítékre, illetve a hat régióban dolgozó munkatársak válaszai. A kérdés mindenkinek szól, a kálváriát járva érdemes mindenkinek megválaszolni, mások válaszából pedig, a feltámadásra várva, töltekezni.

A tevékenységeinkkel, mint idősotthon, ápolási otthon, otthoni gondozás, nappali központok többnyire olyan embereknek segítünk, akik az útjuk végén vannak ebben az életben. Ezeknek az embereknek a feltámadás a remény, hogy a szenvedésük nem hiábavaló. Ez a remény ad erőt nekem is, hogy munkatársaimmal együtt, a krisztusi szeretet gyakorlásával segítsünk a hozzánk forduló, ránk támaszkodó embereknek.

Péter György, a szociomedikális ágazat igazgatója

Szinte mindennapos, hogy megélem a reménytelenséget, a kilátástalanságot, „de hiszen nem erről volt szó”-állapotot. Gyakran hallom a külső hangokat a fülemben, hogy „velük nincs mit kezdeni, veszett ügy”, legyen szó egy általunk gondozott halmozottan fogyatékkal élőről, kiszolgáltatott beteg idősről, vagy egy mélyszegénységben, gettóban élő személyről. Vannak helyzetek, amikor én is úgy érzem, hogy nincs tovább, nincs mit tenni. Megannyi nagypéntek van jelen a munkámban, életemben.

Húsvét, Jézus feltámadása ezen helyzeteknek a megcáfolása, a reményrügyek kifakadása, hit abban, hogy a munkámban, erőfeszítéseimben nem vagyok egyedül, hanem itt van mellettem Jézus úgy, mint az emmauszi tanítványok mellett. A munkám fele a jó Isten része. Csak nyíljon meg a szemem, ismerjem fel őt kollégámban, gondozott embertársamban, önmagamban!

Ludescher László, a szociális ágazat igazgatója  

Munkám, életem során lépten-nyomon jelen van a vigasztalás, az örömhír, és számtalan „jó hírt hozó hírnök”. Az örömteli fordulatok, olykor csodával határos megoldások gyakran kilátástalannak vélt helyzetekben is megannyi jelei az isteni gondviselésnek. Ezeket jó, ha fel tudom ismerni, meg tudom ünnepelni, és meg tudom köszönni az ajándékozó, szerető Istennek.

A feltámadás, a feltámadt Krisztus tapasztalata ennél mélyebb. Nem tudnám munkám vagy magánéletem konkrét eseményeire szűkíteni. Egy teljes lényemet átjáró tapasztalat, függetlenül attól, hogy a külső történés szándékaimra és körülményeimre nézve rokonszenves, bátorító, kedvező, vagy éppen ellenkezőleg. Annak megélése, hogy Krisztus él, élni, növekedni, kiteljesedni akar bennem, társaimban, az egész teremtményben. Hogy ennek a feltámadásnak, a jó Isten velünk kapcsolatos álmának, állandó éltető vonzásának részese lehetek, részei lehetünk, és kizárólag együtt lehetünk részei.

Amikor ennek bizonyosságával sikerül élnem, a feltámadás fényében élek. Hálás vagyok minden pillanatért, amelyben ez megadatik!

Márton András, igazgató

Évekkel ezelőtt egy nagyon fontos embert veszítettem el. Persze, ezt csak akkor vettem észre, amikor elveszítettem. Erős volt a hiányérzetem, nem tudtam mitévő legyek, Istenem volt, de ez az ember hiányzott. Kértem Istenemet, hogy adja vissza emberemet. Aztán megtörtént a csoda: Isten visszaajándékozta nekem még „minőségibb” formában.

Ezt az emberi tapasztalatot megéltem Istennel is, amikor nem éreztem jelenlétét és azt hittem, hogy meghalt. Aztán rájöttem utólag, hogy nem Isten halt meg, hanem az az istenkép, amelyben bennem élt. És ez nem tragédia.

Krisztus feltámadt, és még „minőségibb” formában van jelen az életemben. Hiszem, hogy ezt kéri tőlem is mindennapjaimban, és munkám végzése során is.

A munkámban is, a munkatársak felé is azt szeretném közvetíteni, hogy ne egyedül, ne csupán a magam erejéből dolgozzak és ebbe belefáradjak, hanem hívjam meg újra és újra a feltámadt Krisztust és vele együtt dolgozzak, vele éljek. Így növekedik bennem az új ember, aki maga a Feltámadt Krisztus!

Sajgó Balázs, lelki igazgató

Gyulafehérvári Caritas