Amióta a szomszédban tényleges háború van, és ennek immár látható jelei elérkeztek hozzánk is, egyre jobban foglalkoztat. Elsősorban érint és megérint az ártatlan emberek sorsa, akik pontosan úgy néznek ki, mint én vagy a rokonaim, barátaim, s akik egyik óráról a másikra kellett eldöntsék, mi legyen a jól megszokott, de immár feldúlt életükkel. Se a maradás, se az ismeretlennek nekifutás nem jó, hanem csak kényszerű döntés.
Nem csak arról van szó, hogy elég benzint sikerült-e még drágulás előtt tömködni az autóba, kenyeret vagy olajat bevásárolni, nehogy kifogyjon… Ott egy hátizsákba, szatyorba, bőröndbe kell kiválasztani, beledobálni, mi a legeslegfontosabb, az évek során gyűjtött érték, amire szükség van – meglehet, nincs visszatérés…
Fotó: Bodó Márta
Nyilván a határon elsők közt jutnak át, akik időben elindultak, mert vagy kellő információ állt a rendelkezésükre, vagy az átlag fölöttien jól szituált kevesek körébe tartoznak. Ha tőlünk kellene hirtelen menekülni, itt is így történne. Mi, többiek, kisemberek, vonatoznánk, jó esetben, esetleg árkon-bokron, toronyiránt gyalogolnánk, s a határátkelőnél sorban állnánk…
Aki csak dzsipeket, luxusautókat látott vagy akart meglátni, azt hiszem, főleg a kényelmes otthoni fotelből tévén, interneten látott csak menekültet. Aki állt a határ innenső, fogadó oldalán, aki valahová kiment egy pohár, üveg vizet odanyújtani, az nézett bele egy menekült szemébe, az szagolt félelmet, kétségbeesést.
Aki csak bejegyzések nyomán tájékozódik, máris írja a kommentet: jé, ezek a menekültek mobiltelefonnal érkeznek, jó ruhában!? Miért, ha mi menekülnénk, kinél nem lenne telefon, ki nem a legjobb kabátját, cipőjét vinné magával??? Ha Romániából, Erdélyből kellene menekülni, és az első kiérkezők nyomán ítélnének meg minket is – vajon az reális kép volna rólunk, mindannyiunkról???
Később, napok, hetek múlva érkeznek a határátkelőkhöz azok, akik ostromlott városból, romok alól, közül, pincékből bújtak elő, és gyalogoltak, vonatoztak, várták, hogy humanitárius sávot nyissanak, hogy épp ne lőjenek, ne dörögjön a menny is fölöttük… És a menekültszálláson is csak néznek maguk elé, rosszabb esetben nem mernek az utcára lépni, összerezzennek minden ajtócsapódásra is.
A politikai felhangú kommentárokkal (nyelvtörvény, korlátozó rendeletek, nemzetiségi szurkálódás): „csak” az a baj, hogy a vezetők, felelősök, hadvezérek nem azonosak azokkal, akik mindig minden háború elszenvedői, áldozatai. Az oroszok… az ukránok… zuhognak a kegyetlen általánosítások, miközben sokmilliós népekről ítélkezünk, mintha akár egy rokoni körben tökéletesen egyformán gondolkodna mindenki…
Fáj, hogy katolikus közösségeink egy része továbbra is kicsinyke kényelmébe belefásult, nem érzi át, hogy ez akár vele is történhetne.
A háborús helyzet, a katasztrófa mindent felülír, csak az emberséget nem!
Büszke vagyok minden erdélyi magyarra, aki bár a háza ajtaján kilépett, hogy élőben meglesse, milyen egy menekültvonat utazóközönsége. Még büszkébb vagyok azokra a katolikusokra, akik mindannyiunk nevében is, első perctől vagy később, a határon állnak helyt, gyűjtenek, ételt osztanak, akik őszinte aggódással, mint saját magukért és szeretteikért: odaadással, hangosan és bele nem fáradva imádkoznak, menekülőkért, vezetőkért, a békéért.
