DOCAT-találkozó Csíksomlyón

0
584
Fotók: Gyulafehérvári Caritas

Mi a válasza az egyháznak szociális kérdésekre? Hogyan élje meg kereszténységét az ember a hétköznapokban, mi segítse döntéseiben? – ehhez hasonló kérdések szülték a szándékot: erről beszélni érdemes. A szándékhoz aztán szervezet, hozzá meg forrás társult, és több mint egy éve, hogy az egyházmegye berkeiben DOCAT-csoportok ismerkednek az egyház szociális tanításával. Ez a kör bővült: március 16–17-én tizenöt pap vett részt az első képzésen a csíksomlyói Jakab Antal Házban.

A szándék tapasztalatot szerezni, majd a tudást továbbadni. Ebben segített a Gyulafehérvári Caritas csapata, élén Sajgó Balázs lelki igazgatóval és Pápai József humánerőforrás-menedzserrel tartalmas műhelymunkát szervezve. Az Erdély különböző részeiről érkező tizenöt plébános és káplán két együtt töltött nap után összegzett. Számba vették, hogy mit visznek haza. Ebből idézünk nevek nélkül, a tartalmat nem, csak annak hangulatát érzékeltetve. Lehet, hogy az ő felismeréseik megválaszolják az ön kérdését is.

„Engem a mottó ragadott meg: Cselekedj úgy, mint Isten, légy ember! És megtapasztaltam itt, a közösségi munkában, hogy ha úgy érezném, valamilyen feladatra nem vagyok alkalmas, a társakkal együtt már az lehetek. Aminek egyedül neki se mernék fogni, azt együtt könnyűszerrel megoldhatjuk.”

„Régi, mégis újra felfedezett gondolat, ami számomra a leghangsúlyosabb: hogy jó az Isten, ezt viszem a hétköznapokba.”

„Tégy úgy, mint Isten: légy emberré, de Isten nem csak emberré, hanem jó emberré lett. Aki jó emberré lett, az valamit tett. Tenni valamit, és ennek Isten megmutatta az útját. Ez a két nap a jóvá válás útján segített előbbre, azzal a felismeréssel, hogy mindenki oda kell tegye a maga jóságát, talentumát, hogy szép alkotás születhessen.”

„Én a szubszidiaritás elvével és gyakorlatba való átvitelével foglalatoskodom, mert egyházközségemben ezt nagyon fontosnak, szükségesnek látom. Ugyanakkor arra összpontosítok, hogy megtöltsem lélekkel azt, amit csinálok, és az embereknek lehetőséget kínáljak arra, hogy közösen dolgozzunk. Központosított munka folyt mostanig, szeretném, hogy közösségben dolgozzunk.”

„Rájöttem, otthon a közösségben én egyedül ugrok neki mindennek. Megszoktam korábban, hogy egyedül döntök, most is, hogy már van segítség, szeretek mindent kézben tartani, és későn jövök rá: biza-biza elfáradtam. A munkát leosztani, a másik emberben megbízni – így megyek haza, és a következő munka kezdetekor felteszem a kérdést: ti hogyan képzeltétek el?”

„Az együtt töltött idő megerősített, hogy amit végzek, abban legyek jelen maximálisan, és hogy ne siessem el a véleményalkotást. Az arc mögött ott van a történet, amit, amíg nem ismerek, ne minősítsem az embert.”

„Nem a szavak a legfontosabbak. Az életem meséljen, ne mindig én meséljek. Legyek erős abban, hogy tényleg érdemes tenni a jót, és ez legyen a vonzó.”

„Közösség, együtt alkotás, egymásra figyelés, egymásra szánt idő… ha a másikban a jót látom meg hamarabb, jó irányba tudom terelni őt is. Ha jó vagyok vele, ő is jóval válaszol.”

„A tanuló-tanítvány analógia erős számomra. Azt látom, hogy az iskolában tanulnak a gyermekek, de nem válnak tanítvánnyá. Keresem, hogy ebben nekem mi a szerepem. E mellett hazaviszem a személyesség és szolidaritás elvét, mert én nem hiszek a tömegegyházban, és nagy fájdalmam az, hogy nincs idő a személyességre. Háromezer emberrel nem lehetek szolidáris, de azt mondta az Úr Jézus, hogy telepítsétek le ötvenes csoportokra. Ezt mondom most okosan, de még nem tudom, hogyan valósítom meg a gyakorlatban.”

„Amit hazaviszek, azt egy szóban szemléletváltásnak nevezem. Akár egy szentírási rész, amelyikről bár tudjuk, miről szól, ha keressük, megtalálhatjuk benne az újat. Keressem az újat, legyek nyitott, hogy még mit üzen számomra, ne a megszokás vezessen. És a keresést ne hagyjam annyiba. A letett gitárnak önmagában nincsen haszna.”

„Bennem előtérbe került egy személyes, önismereti szál: ez a meghittség a papok jelenlétében, az együtt dolgozás és egymásra hagyatkozás nekem újszerű. Fajsúlyosak voltak a témák is, de ami nekem fontosabb volt, az az együttlét módja: játékos, szabad, kötetlen, bizalmi együttlét. Ezt viszem haza, és igénylem máskor is.”

„Megerősítés, motiváció az együtt töltött idő. Mindig szívem vágya volt, hogy embereket találjak, meggyőzzem arról, hogy a lét tényleg tét, a tétben ott az élet. Ha már életet kaptunk, akkor kezdjetek el élni!”

„Nagy szabadságban töltöttük el ezt a két napot. Szabadon, játékosan, mégis lényegre törően. Az egyház társadalmi tanítása közösségiséget feltételez, ez az alap. A papságunk szintén közösségiséget feltételez. Ahhoz, hogy én a saját közösségemben tudjak tenni, hogy a tétből lét legyen, szükségem van arra, hogy egy másik közösségben feltöltődhessek, halljam, paptársaim hogyan gondolkodnak. Erre nekem igényem van. Ugye, ennek lesz folytatása?”

Igen, lesz folytatás, a lelkipásztorok újra találkoznak, és újabb DOCAT-os közösségek is alakulnak. Ez a szándék. A részletekről hamarosan.

Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas