Szinódusi lelkinap Sepsiszentgyörgyön

0
435

A sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánián szinódusi napot tartottak a Medjugorjei imacsoport szervezésében, amelyet komoly előkészületek előztek meg. Előtte levő napon Regina nővér kenyéren és vízen való böjtöt hirdetett meg, amelyhez sokan csatlakoztak. A délután fél háromtól kezdődött szinódusi délutánon Ilyés Zsolt plébános tartott bevezető elmélkedést, majd tizenegy kiscsoportban és plénumban beszélték meg az öt kérdést. A rendezvény este hat órától ünnepi szentmisével ért véget.

A plébánia nagy közösségi termében Regina nővér köszöntötte az egybegyűlteket március 12-én. Kiemelte, hogy ez történelmi pillanat mindannyiunk számára, hiszen ritkán adódik olyan alkalom, hogy Ferenc pápa felkérjen, nyilvánítsunk véleményt az egyházunkkal kapcsolatosan. Közösen elimádkozták a szentatya által írt imát. Ilyés Zsolt erre az alkalomra előkészített, elgondolkodtató és lényegre törő elmélkedéséből próbálok néhány gondolatot idézni, a teljesség igénye nélkül.

„Ebben a nagyböjti időben sajátságos, érdekes, rendkívüli és egyben történelmi helyzet is van az egyházunkban, hiszen a szentatya azt kérte tőlünk, hogy járjunk vele egy úton, keressük együtt az utat. Alapigazság, hogy a világ és az emberiség élete változik. Az a nagy kihívás az egyház számára, hogy változik az ember sok mindenben — szimbólumrendszerében, szavaiban (vannak, amiket a mai fiatalok már nem értenek), dolgaiban, eszközeiben –, ebben a változó világban hogyan őrizzük meg azt, amin nem szabad változtatni, s hogyan változtassunk azon, amin muszáj. Mert különben nem fog továbbmenni az örömhír. Ha a köntösön, a ruhán, a beszéden nem változtatunk, nem lesz evangélium, nem lesz egyház. Hiába őrizzük mi a lényeget, nem lesz unokánk, akiknek ezt továbbadjuk. Létkérdés, hogy mit kell tovább adjunk, ami lényeges, amin változtatni kell és mi az, amin nem szabad változtatni. Mindig vita volt ez az egyházban, voltak egyházszakadások, elváltak utak, rengeteg feszültség volt, mert ment a világ előre és az egyház miben kövesse? Ez ma is egy nagyon sürgető kérdés az egyház számára: hogyan kell az evangéliumot képviselnünk, hirdetnünk és tovább adnunk? Jövőre összeül a püspöki szinódus, hogy együtt gondolkodjon az egyház jövőjéről, jelenéről és ebben kérte segítségünket a szentatya, hogy tegyük meg mi is a mi részünket. Milyen egyházban szeretnénk élni? Óriási kérdés.”

„De ugyanezt a kérdést feltehetjük a családban is. Mi az a családi hagyomány, amit meg kellene őrizni, s mi az, ami ki lehetne dobni? Mi az, ami olyan érték a családunkban, amit a gyermekünk tovább kellene vigyen, és mi az, ami nem annyira fontos? A becsület, a szavahihetőség, a tisztelet… még sok mindenről lehetne beszélni. Mi az, ami megvan a kapcsolatukban, a házasságukban, és tovább kellene adni? A székely ruha hova tartozik, kell-e? Vannak-e olyan énekek, versek, amiket az unokánk is kellene tudjon? Mi tartozik a lényeghez? S mi az, amit el lehet engedni? A szülőföld oda tartozik-e? Az a föld, amin felnőttem, ami az őseinké, kell-e? Nézzünk szét a templomban, kik vannak ott? Vagyunk még, de kik vagyunk? Az utókor, az utódaink ott vannak? Minden évben 40-50 elsőáldozó van. Hányan maradnak belőlük negyedik-ötödik osztályra? Átadtunk nekik valamit, vagy csak egy szokás ki van pipálva? Itt vannak a bérmélkozásra készülők, hetvenen. Hány fog megmaradni belőle? Van, aki már most sem akar templomba járni, mit erőltetjük? De kipipálhatjuk, hogy volt hetven bérmálkozó? Itt élet-halál kérdéséről van szó. Olyan-e az egyházunk, hogy kelljen a gyermekeinknek? Olyan-e az életünk, hogy megkívánják tőlünk az utódaink? Miért nincsenek a templomban a gyermekek, az unokák – erről nyugodtan beszélgethetnek. Nem lehet, hogy olyan egyházzal kínáljuk meg őket, amit nem értenek, ami idejétmúlt, amivel nem tudnak mit kezdeni? Lehet-e ez is benne? S akkor mi a dolgunk? Kinek kell az egyházat olyanná tenni, hogy a lényeg benne legyen, de a ruhája, a formája legyen olyan, hogy a fiatal is megtalálja magát benne? Kinek lesz a dolga ezt az egyházat kitalálni? Ha nem változunk, nem lesz az utódainknak élete, egyháza, hite, Istene nem lesz. Hol a mi felelősségünk, hogy úgy ne járjunk, mint nyugaton: eladják a templomokat, diszkókat, éttermeket csinálnak belőlük…Ezért hív minket együtt gondolkodásra a pápa.”

Aztán azt próbálta megvizsgálni a plébános, hogy milyen változás történt a székely ember életében az utóbbi harminc-negyven évben.

„Felgyorsult a világ, nem tudjuk feldolgozni a sok információt, kezelni se nem tudjuk. Elvesz a lényeg. Nincs időnk egymásra. Megszűntek a kalákák, régebben együtt kártyáztak, ünnepeltek az emberek, a komák összeültek. Ma már türelmetlenekké váltunk. A fiataloknak, az unokáknak nincs ideje semmire, minden órájuk be van osztva.”

„Távolságtartók lettünk, megváltozott az értékrend, a szomszédok nem járnak össze, sokszor azt sem tudják ki lakik a szomszédban… Tíz év alatt annyit változott világ, hogy nem értik egymást a generációk… Mit tesznek azért, hogy a gyermek ne csak a telefont, a tévét, a kütyüket bújja? Mi az, amit átadni akarnak, nem csak ráerőltetni…Tudnak még mesélni, nevetni, játszani? Ha eltávolodunk a nagyobb családtól, a közösségtől, akkor előbb-utóbb elindul a folyamat a kisebb családunkban is.
Az egyháznak mi a dolga ebben a felgyorsult világban? Ha nem változunk, ki fog ürülni a templom. Amin változtatni kéne, ha nem vátoztatnunk, nem lesznek. Jó lesz ez a gyermekeinknek, unokáinknak, hogy nem lesz Istenük, nem lesz hitük, mert nem voltunk hajlandók változni? Mi megmaradtunk, kibírtuk, de nekik nem tudtunk átadni semmit. Hogy lehet ezen segíteni? Azért vagyunk itt, hogy gondolkodjunk együtt. Nincs meg a megoldás, de keresnünk kell együtt, erre szólított fel a szentatya. Ne ülj a babérjaidon, ne hárítsd a felelősséget másra! A változás egyik része, hogy együtt keressük a megoldásokat.”

Ilyés Zsolt megemlítette a paphiányt is.

„Eljön az idő, amikor nem lesz pap, hogy minden hittanórát a pap tartson, hogy minden lelkinapot a pap tartson, gyóntasson és mindent csináljon. Az érsek úr mondta, hogy lesz káplán, de nem sokáig. Mert nem lesz, nincs pap. Amikor 2003-ban a teológiára mentem tanítani, akkor nagy történelmi esemény volt, hogy az ötvenes évek óta először száz alá esett a kispapok létszáma. 2003-ban 98 kispap volt. És nem telt el húsz év, ma 31 kispapja van a négy egyházmegyének. Mi lesz húsz év múlva? És még húsz év múlva? Hogy kell úgy időben változnunk, hogy az, ami a lényeg, maradjon a pap dolga, de ami nem… ha azt át nem veszik, nem lesz élet. Ha nem fognak segíteni fiatalokra, házasokra, idősekre való odafigyelésben, mind elveszünk. Hogy kell megtartani a fiatalokat? Mi a megoldás? Együtt kellene keresni. Milyen lenne az az egyházi közösség, amibe a fiataljaink is eljönnének, a gyermekek otthon éreznék magukat? Milyen az az egyház, milyen az a közösség, ahol otthon vannak? Az együtt haladásnak az is része, hogy meghallgatjuk egymást. Sokféle ötlet lehet, és nyugodtan ki lehet mondani a nehéz tapasztalatokat is. De ne csak ez legyen, hanem a jó tapasztalat is, mert abból lehet építkezni…”

Akik részt vettek a szinódusi napon, úgy érezték, hogy egy szép, tartalmas délutánt töltöttek együtt, erősödött a hitük és új kapcsolatok születtek azáltal, hogy egymást jobban megismerték a kiscsoportban.

Józsa Zsuzsanna

Fotó: Szigyártó Szabolcs