A csatatér zajában

0
673
Illusztráció: Pixabay

S a te fiad/lányod tudja már, hogy hova menekül, ha nálunk is kitör a háború? – kérdés, amit a jelen nyomasztó hangulatában egyikünk-másikunk már feltett vagy feltettek neki. Elsőre az ártatlan kérdés őszinte érdeklődésnek tűnhet, sokszor valódi odafordulás is állhat mögötte, ha azonban kicsit a mélyére ásunk, rá kell(ene) döbbennünk, hogy az ehhez hasonló kérdésekkel nem segítjük egymást. Csak további terhet rakunk egymás vállára, miközben a háború rémképe amúgy is rátelepedett mindannyiunk gondolataira, gondterheltté téve a lelkeket.

A televíziós csatornák, a rádiók, az újságok, az online portálok és a közösségi oldalak is folyamatosan ontják magukból az ukrajnai háborúval kapcsolatos híreket, illetve az egyes személyek ahhoz kapcsolódó vélekedését. A háborús helyzet következtében már önmagában is roppant nehéz mérlegelni egy-egy hír valódiságát és levonni belőle a következtetéseket, mert egyfelől a szemben álló felek a kommunikációs csatornákat közvélemény-formálásra használják, hogy a közhangulatot a maguk javára fordítsák, másrészt akár az ellenfél konkrét megtévesztésére: így a háborúról szóló kommunikációs tér közel olyan siralmas terep, mint a konkrét csatatér. Miközben még a szakmai beszámolók tartalmából is sokszor gyököt kell vonni, vagy épp négyzetre emelni az elmondottakat, tovább rontja a helyzetet és a tisztánlátást, hogy sokan összepászítják a rendelkezésükre álló (fél)információkat, közösségimédia-töredékeket, a hiányzó részeket kitöltik a fantáziájukkal, és úgy terjesztik tovább a nagyvilágba.

A háborús helyzet abszurditása a közösségi oldalak korában az, hogy miközben mindenki a tiszta és világos információkra szomjazik, hogy az életét azoknak megfelelően alakíthassa legjobb tudása és belátása szerint, aközben olyan fülsüketítő zajt csapunk magunk körül, mint a baromfik, amikor a róka beszabadul a tyúkketrecbe. Egymást tapossuk szét heves reakcióink közepette. Jó lenne kicsit elcsendesedni, esetleg bátran kimondani, hogy félünk, rettegünk, hogy nem tudjuk, mi lesz velünk, és ez a tehetetlenségérzés megbénít. De olyan mértékű sipítozásba kezdtünk, hogy nem halljuk meg egymást, nem jutnak el hozzánk a leglényegesebb, döntéseinket érdemben megalapozó és befolyásoló információk. A szánk helyett most a segítő kezünk kellene járjon.

Mindannyiunk gondolatai a háború körül forognak, érthető módon mindent tudni akarunk. Ehhez elengedhetetlen, hogy kicsit csendben legyünk, hogy amikor a legfontosabb lesz a megszólalás, akkor megkérdezhessük: Mit tehetek érted? Hogyan segíthetek?

Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2022/11-es számában.